Téves címre leszállt angyal | Peer Krisztián: 42

Posted on 2017. június 2. péntek Szerző:

0


Jeges-Varga Ferenc |

Peer Krisztián negyedik verseskötete, a 42, csakúgy, mint a Jelenkor Kiadó kortárs lírát bemutató sorozatának korábbi darabjai, puhafedeles, vékonyka, tenyérbe simuló könyv. Menő dolog akár a farzsebünkbe is becsúsztatni. Bárhol és bármikor elővehetjük, rongyosra gyűrhetjük, és a szokásoktól függően széljegyzetekkel is teleírhatjuk. De vajon miért kínálják felvágatlan lapokkal, szinte félkészen?

Az előző század fordulóján kínálták így az előfizetett könyveket, a ma szokatlan technikai megoldás miatt az olvasónak magának kell olvashatóvá tennie a saját példányát. A nem igazán alkalmas eszközökkel elvégzett művelet során a könyvlapok élei helyenként beszakadnak, „kibolyhosodnak”. Igénytelennek hat e rendezetlenség, de a látszólag feleslegesnek tűnő aktus a versek olvasása közben értelmet nyer.

Peer új kötete ugyanis: gyászfolyamat. A szeretett társ halála okozta fájdalom égett bele minden egyes sorába. A 42 versei váltakozva szólnak a közös mindennapokról és a halál utáni hiányidőszakról. A lapok külső oldalain a kedves halála előtt írt és publikált, ún. „előtte-versek” olvashatók, a felvágatlan oldalak az ún. „utána-verseket” rejtik – tele önsajnálattal, önváddal, érzelmekkel, olykor érzelgősséggel. Peer nagyon (talán túlzottan is) személyes líráját olvasva mintha a lapokkal együtt a fájdalom okozta sebeket tépkedném fel. Ahogy Peer maga mondja egy interjúban, „sebet kell ejteni a könyv testén”, hogy belenézhessünk a benne zajló lelki folyamatokba.

A versekből kiolvasható személyes tragédia óhatatlanul megérinti az olvasót. Peer tudatosan feszegeti a legbelsőbb magánügyek határait. Nehéz eldönteni, meddig van jogunk bemerészkedni az általa felkínált intim terekbe. Mennyiben lehet egyáltalán közünk az intenzíven magánjellegű gondolatokhoz, közlésekhez? Kialakulhat-e egyáltalán esztétikai viszony az olvasóban az érzelmekkel átitatott szövegekkel kapcsolatban. Születhet-e így hosszú távon is érvényes irodalmi kontextus? Peer ismétlődően megjelenő költői trükkjei, reflexiói azonban elsimítják az olvasó érzelem vezérelte gondolatait. A kötet így lesz az önmarcangolás, a szenvedés, a belenyugvás és az emlékekkel való folyamatos harc folyamatának őszinte naplójává.

Ugyanakkor mégsem lehet elvonatkoztatni a szövegek túlzott személyességétől. A 42 gyakorlatilag Peer lírába foglalt vallomása önmagáról. A mély depresszióról, a hosszú ágyban heverésekről, a fűtetlen pilismaróti nyaraló magányáról. A mértéktelen kocsmázásról, a pókerről, mint jobb híján talált pénzkereseti formáról. A költőről, aki aktuálisan épp nem ír verset, és talán már sohasem fog. Az előmerészkedésről az árnyékból, a felelősségteljes felnőtt életről, a megváltásról. Az újrakezdés esélyéről.

Bár már a haláleset előtt „Kész volt egy könyv fele”, de a tizenöt évnyi költői csend után megjelenő, 42 című kötet hangulatát egyértelműen a személyes tragédiából kibontakozó univerzális sorsszerűség határozza meg. Abból a meghatározó élményből táplálkoznak e versek, hogy amikor már minden kiegyenesedni látszik, amikor a Lent után a Fent következhetne – jön egy olyan pofon az élettől, amely után törvényszerű lenne a visszazuhanás, de még mélyebbre. Mégis, a súlyos tragédia ébreszti fel a férfit, hogy „az önsorsrontás nem a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy az ember uralja az életét”. A költő elé pedig tükröt tart, hogy hamis és felesleges dacból állni a tehetség útjába.

Peer nevén is nevezi múzsáját, hiszen ő a kötet alkotótársa is. Mocsár Zsófia keze munkáját dicsérik a könyvben szereplő rajzok és fotó. De hogy ki volt ő valójában és miért is halt meg olyan fiatalon, nem tartozik az olvasóra. Interjúkból, könyvismertetőkből persze megtudhatunk néhány dolgot erről is, de ez inkább a bulvársajtóra tartozik.

Zsófi a versek alfája és ómegája, ő a „zeném, szemüvegem, / életelixírem, / csodás kompromisszumom” – írja a Táncdal című versében. Mindenben őt látja és őt keresi. Szerelmet vall neki, beszél hozzá, emlékezik, szenved, őrjöng, sír. Minden leírt szó hozzá köthető vagy róla szól (Mocsár Zsófia emlékzuhany), és közben persze minden vers a lírai énről mesél el valamit, Peer saját magát akarja megérteni, definiálni.

Fájdalmas-szépen érzékelteti, hogy érzelmileg mennyire nem lehet mit kezdeni azzal a helyzettel, amikor a halál végérvényesen lezár egy történetet, miközben esélyt ad valami új elindítására is. Zsófi halálával elkészültek a „versek, amiknek nem lett volna szabad megszületniük”. Az írás rítusának újrafelfedezése miatti öröm pedig beindítja a Bűntudat-barométert. Az élet és halál e furcsa ambivalenciájára épül az új kötet. Noha Peer Krisztián szerint „A költészet nem segít, ezt egy költőnél jobban senki nem tudja”, a 42 verseivel tulajdonképpen mégis beismeri, nem tehet mást, mint hogy kiírja magából az ember, a férfi fájdalmát, bűntudatát – és igen, a költő örömét is –, kendőzetlenül. A tisztánlátást pedig köszöni szépen.

Peer Krisztián

Peer Krisztián: 42
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017
80 oldal, teljes bolti ár 1699 Ft,
kedvezményes webshop ár 1359 Ft
ISBN 978 963 676 6870

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Ott tudtam utoljára írni, Ithakán” – írja Peer Krisztián. Ithaka talán egy hajó neve. A hazajutás visszatérés a nyílt vízre. A klasszikus témák versenyre kelnek, a halál úgy közelít, mintha fel lenne háborodva: ne gondolja senki, hogy a magány a vetélytársa lehet. Előlép a rejtekhelyéről, hogy azt hazudja, sohasem bujkált. De mi értelme újra írni, ha nem térhet vissza, aki a visszatérésnek értelmet ad? Hogy hívni lehessen?