Lev Grossman: A varázsló birodalma (részlet)

Posted on 2016. július 25. hétfő Szerző:

0


Grossman_A_varazslo-birodalma_bor2001. fejezet

A levélben az állt, hogy egy könyvesboltban lesz a találkozó.

Az időzítés nem volt valami remek: azon a kora márciusi estén ónos eső szemerkélt. Hideg volt, de annyira mégsem, hogy havazzon. Maga a könyvesbolt sem igazán nyűgözte le Quentint. Jó negyedóráig csak figyelte az üres parkoló melletti buszmegállóból; a szélfogó műanyag tetején esőcseppek doboltak, és a nedves aszfalton visszatükröződött az utcai lámpák fénye. Az üzlet nem az a meghitt, elbűvölő kis könyves zug volt, ahol rendszerint vöröses bundájú macska szunyókál az ablakban, ritka, dedikált első kiadások sorakoznak a polcokon, és a tulaj – bogaras, kecskeszakállas öregúr – halkan piszmog a pult mögött. Ez itt csak egy a fennmaradásért küszködő üzletlánc szokásos boltja volt, egy manikűrszalon és egy partikellékbolt közé beszorítva, húsz percre Hackensacktól, a Jersey Turnpike-on [fizetős autópálya, az USA egyik legforgalmasabb főútvonala].

Quentin egyelőre megelégedett a látottakkal, és átvágott a parkolón. Amikor benyitott a boltba, megszólalt az ajtócsengő, de a nagydarab, szakállas pénztáros még csak fel sem pillantott a telefonálásból. Még ide is behallatszott a vizes úton száguldozó autók zaja: mintha hosszú papírcsíkokat tépkedne valaki, egyiket a másik után. Az egyetlen meglepő berendezési tárgy az egyik sarokban álló díszes drótkalitka volt, de – noha az ember papagájra vagy kakadura számított volna – egy kövér kékesfekete madár gubbasztott benne. Ilyen kevéssé volt barátságos ez a bolt: ketrecbe zárt varjú fogadta a vevőket.

Quentin nem törődött vele. Végül is, ez mégiscsak egy könyvesbolt, és a könyvek között otthon érezte magát – ebből az érzésből pedig már egy ideje nemigen jutott neki. Átnyomakodott a képeslapokkal, üdvözlőkártyákkal és naptárakkal teli állványok között a helyiség hátsó részére, ahol a valódi könyvek sorakoztak. A szemüvege bepárásodott, és víz csöpögött a kabátjáról a vékony szőnyegpadlóra. Nem számít, hol vagy, ha könyvek vesznek körül, félig-meddig máris otthon érezheted magad. A hideg, esős csütörtöki estén a boltnak elvileg üresen kellett volna állnia, ám tele volt még vevőkkel. Némán, egymagukban böngészték a polcokat, lassan, révetegen sétáltak a sorok között, mintha alvajárók lennének. Egy piercinges arcú, rövid hajú lány Dantét olvasott eredetiben.

Egy kíváncsi tekintetű, nyurga, kamasz srác – nem lehetett több tizenhatnál – szemlátomást teljesen belefeledkezett egy Tom Stoppard-színdarabba. Egy középkorú, csontos, manóarcú fekete férfi vastag, irizáló lencséjű szemüvegén át meredten nézte az életrajzokat. Úgy tűnhetett, a bámészkodókat tényleg a könyvek érdeklik. De Quentin nem dőlt be a látszatnak.

Azon tűnődött, nyilvánvaló lesz-e; egyből tudni fogja-e, mi az ábra, vagy lesz valami trükk is a dologban. Hogy kell-e majd találgatnia. Kezdte öreg motorosnak érezni magát – idén töltötte be a harmincat –, viszont ez a játék még új volt neki.

De legalább meleg fogadta idebent. Quentin levette a párás szemüvegét, és egy kendővel megtörölgette. Pár hónapja kezdte hordani – ez lett a következménye annak, hogy egész életében apró betűs szövegeket silabizált, sokszor gyertyafénynél –, és még mindig szokatlanul hatott az ábrázatán. Úgy érezte, esetlen szélvédőként áll közte és a világ között, ráadásul folyton lecsúszott az orrára, és maszatos lett a lencséje, ha a helyére tolta. Amikor újra felvette a szemüvegét, észrevett egy fiatal, szeplős nőt, egy csinos, kedves és ártatlan külsejű teremtést; az egyik sarokban egy jókora, drága építészeti albumnak látszó könyvet lapozgatott. Piranesi-rajzokat, hatalmas, árnyas boltíveket, nagy motorszerkezeteket rejtő sötét pincéket és tömlöcöket ábrázoló grafikákat nézegetett.

Quentin ismerte; Plumnak hívták. A lány megérezte, hogy figyelik. Felnézett, és enyhe meglepetéssel felvonta a szemöldökét, mintha csak azt kérdezné: Ugye, csak viccelsz? Hát te is benne vagy ebben a buliban?

Quentin egyszer, alig észrevehetően megrázta a fejét, és gyorsan elfordult, gondosan ügyelve arra, hogy kifejezéstelen maradjon az arca. Nem azt akarta üzenni: Nem, semmi közöm ehhez az egészhez, én csak az új kávésbögrék feliratai miatt jöttem, mert imádom a hétköznapi élet apró-cseprő dolgait kommentáló ironikus aranyköpéseket. Nem. Így értette: Tegyünk úgy, mintha nem ismernénk egymást! A jelek szerint maradt némi ideje, amit el kellett ütnie valahogy, ezért csatlakozott a polcok között böngészőkhöz, és valami olvasnivalót keresve végigfuttatta tekintetét a könyvek gerincén. Természetesen ott sorakoztak a Fillory-kötetek is, az ifjúsági regények feliratú szekcióban, fényes, új borítókkal, vadonatúj kiadásban. Úgy festettek, mint holmi természetfeletti romantikus regények. De Quentin pillanatnyilag nem tudott szembenézni velük. Nem ma éjjel, nem így és nem itt. Helyette inkább leemelte a polcról A kém, aki bejött a hidegről egy példányát, és tíz elégedett percet töltött az 1950-es évek szürke Berlinjének egy képzeletbeli ellenőrzési pontján.

– Figyelem, könyvmolyok! – szólt bele a pénztáros a hangosbemondóba, bár a bolt elég kicsi volt ahhoz, hogy Quentin erősítés nélkül is tökéletesen tisztán hallotta volna a hangját. – Figyelem! A Könyvkuckó öt perc múlva bezár. Kérjük, fejezzék be a válogatást, és fáradjanak a pénztárhoz!

Visszatette a könyvet a polcra. Egy valószínűleg saját kötésű sapkát viselő öregasszony vett egy példányt a Jean Brodie kisasszony fénykorából, és kilépett az ajtón az éjszakába. Vagyis nem ő az. A cingár kölyök, aki eddig törökülésben tanyázott a képregények között, és lelkesen olvasta a füzeteket, anélkül távozott, hogy bármit vett volna.Tehát ő sem. Egy magas, ősemberbozontú és vaskos képű, jóindulatúnak látszó fickó, aki eddig elmélyülten válogatott az üdvözlőkártyák között, nyilvánvalóan túlagyalva a döntést, végül levett egyet az állványról. De ő nem ment sehová.

A pénztáros pontban este kilenckor becsukta, és végső, baljós csörömpöléssel kulcsra zárta a bejárati ajtót. Quentint hirtelen elöntötte a nyugtalanság. Felült a karneváli hullámvasútra, leereszkedett a biztonsági korlát, és már túl késő volt, hogy kiszálljon. Vett egy nagy levegőt, és rosszallóan konstatálta a saját állapotát, de az idegessége csak nem akart szűnni. A madár a lábával a ketrec alját borító ürülékfoltos magok közé túrt, és elkárogta magát. Egyetlen, magányos rikoltás volt csupán, olyasféle, amit az ember egy elhagyatott, esős mocsárvidéken eltévedve hallhat a sötétség leszálltakor.

A nagydarab pénztáros a bolt hátuljához sétált – közben bocsánatkérően megkerülte a kiugró arccsontú fickót –, és kinyitott egy szürke, „Csak személyzetnek” feliratú fémajtót.
– Erre!
Unottnak tűnt, mintha minden éjjel ezt kellene csinálnia – amennyire Quentin megállapíthatta, valóban így is lehetett. Quentin csak most látta, miután a férfi felegyenesedett, milyen magas – majdnem kétméteres lehetett. Mellkasa domború volt, a válla széles, de izmai természetesnek tűntek, nem felpumpáltnak. A fickóból a hatalmas termetű, mackós férfiak lassú kérlelhetetlensége sugárzott. Az arca észrevehetően aszimmetrikus volt: az egyik oldalon enyhén kidülledt, mintha kissé túlságosan felfúvódott volna. Összességében úgy festett, mint egy lopótök.

Quentin beállt a sor végére. Megszámolta: nyolc másik személy várt rajta kívül. Mind óvatosan sandítottak körbe, és külön gondot fordítottak arra, nehogy véletlenül meglökjék egymást; mintha a testi érintkezéstől felrobbanhattak volna. Quentin gyorsan aktivált egy apró leleplező bűbájt, hogy meggyőződjön róla: nincs semmi gáz az ajtóval – a hüvelyk- és mutatóujját összeérintve „oké” jelet formált, és monokliként emelte a szeme elé.

– Nincs varázslás! – szólt oda a pénztáros, majd Quentin felé csettintett az ujjával. – Hé, haver! Hallod? Azt mondtam, nix bűbáj! Csak semmi mágia.
Fejek fordultak feléje.
– Bocsánat, tessék?
Quentin játszotta az ostobát. Igaz, hogy többé senki nem nevezte Fenségnek, de úgy érezte, még nem áll készen arra, hogy a hé, haver megszólításra hallgasson. Még nem süllyedt odáig. Befejezte a vizsgálódást. Csak egy egyszerű ajtó volt előttük, semmi több.

– Azt mondtam, hagyd abba! Itt tilos a mágiahasználat.

Megkockáztatva, hogy túlfeszíti a húrt, Quentin odafordult, és végigmérte a pénztárost. A mágikus lencsén át látta, hogy valami apró, ragyogó tárgy rejtőzik a zsebében, bizonyára egy talizmán, ami a szexuális potenciállal állhatott kapcsolatban. A fazon többi részéből is sugárzott némi fény, mintha az egész testét vékony, foszforeszkáló algaréteg borítaná. Fura.

– Ja, persze! – Az oldala mellé ejtette a kezét, és a lencse eltűnt. – Rendben. Valaki odakint megkopogtatta az ablakot. A nedves üvegen át elmosódott, szinte kivehetetlen arc jelent meg. A pénztáros határozottan megrázta a fejét, de az illető, bárki is volt, újra kopogtatott, ezúttal hangosabban.
A boltos bosszúsan felsóhajtott.
– Mi a rosseb…
Előrement, kinyitotta a bejárati ajtót, és némi halk vita után beengedett egy huszonéves, esővíztől csöpögő fiatalembert; vörös ábrázatát leszámítva elég jóképű fickó volt. Viharkabátja túl lengének hatott az aktuális időjáráshoz. Quentin azon tűnődött, vajon hol sikerülhetett így leégnie márciusban.

Egyesével besorjáztak a hátsó helyiségbe. Nagyobb sötétség fogadta őket odabent, mint amire Quentin számított, és a tér is tágasabb volt. Az ingatlan biztos jó olcsó errefelé, az autópálya mentén. Körülnézett. Neonszínű, ragadós cetlikkel megjelölt acél könyvállványokat látott; az egyik sarokban néhány asztalt, előttük munkaidő-beosztások és odacelluxozott New Yorker képregények borították a falakat. Odébb kartondobozok tornyosultak egy leharcolt kanapé és egy még viharvertebb fotel és egy mini hűtő társaságában. A helyiség bizonyára pihenőszobaként szolgált, de a fele üres és kihasználatlan maradt. A hátsó fal helyén egy rakodórámpára néző acélredőny állt.

A bal oldali ajtón át néhány újabb alak érkezett. Ők is ugyanolyan óvatosan, gyanakodva néztek körül. Quentin egy másik könyvesboltot pillantott meg a hátuk mögött, egy régi állólámpákkal és keleti szőnyegekkel berendezett, sokkal szebb üzletet. Valószínűleg rőt bundájú macskájuk is lehetett. Nem volt szüksége mágiára ahhoz, hogy tudja: egyáltalán nem ajtóról van szó, hanem valami más, tetszés szerinti távolságra nyíló portálról. Amott! Az egyik él mentén észrevett egy árulkodó, hajszálvékony zöld ragyogást. A valóságban a fal mögött nem volt semmi más, csak a partikellékbolt.

Kik ezek itt? Quentin már korábban is hallott némi szóbeszédet efféle majomparádékról, szürkepiaci próbameghallgatásokról, bérmunkástoborzásokról, de személyesen még egynek sem volt tanúja. Az meg végképp meg sem fordult a fejében, a legvadabb álmában sem, hogy egyszer ő maga is eljöjjön egy ilyenre. Nem hitte volna, hogy idáig fajul a helyzet. Az efféle dolgok a mágikus világ peremén vegetáló szerencsétleneknek valók: azoknak, akik kétségbeesetten próbálnak bejutni, vagy akik valahogy elvesztették a lábuk alól a talajt, és kicsúsztak a dolgok fényes, meleg centrumából egészen a való világ hideg, sötét peremére. Az ilyen helyekig, mint ez az éjszakai esőben ázó hackensacki pláza. Az efféle környezet egyáltalán nem való a magamfajtának – gondolta.

Csak éppen most mégis itt volt. Idáig süllyedt. Már ő is közéjük tartozott: hasonszőrűek és sorstársak vették körül. Fél éve még királyként uralkodott egy mágikus birodalomban, egy másik világban. De hol van az már! Kiebrudalták Filloryból, és a sors azóta sem bánt vele kesztyűs kézzel; mostanra pedig már ő is csak egy lett a komor és kétségbeesett törekvők közül, akik megpróbálnak visszakapaszkodni valahogy a süllyesztőből, fel a csúszós lejtőn, vissza az életadó fénybe és melegbe.

Plum és a szivárványosan irizáló szemüveget viselő férfi letelepedett a kanapéra. A vörös képű elfoglalta a roskatag fotelt. A rövid hajú csaj és a Stoppard-rajongó kamasz dobozokon kuporgott. A többiek állva maradtak – összesen lehettek vagy tizenketten, tizenhárman, talán tizennégyen. A pénztáros becsukta mögöttük a szürke ajtót, és ezzel kizárta a külvilág utolsó zajfoszlányait, egyúttal kikapcsolta a portált.

A magával hozott madárkalitkát egy kartondobozra helyezte, és kinyitotta az ajtaját, hogy kiengedje a varjút. Az kilépett, körbenézett, és a madarakra jellemző mozdulattal megrázta előbb az egyik, majd a másik lábát.

– Köszönöm nektek, hogy eljöttetek – szólalt meg. – Nem is rabolnám az időtöket.

Ez váratlan fordulat volt. A termen végighullámzó izgatottságból ítélve nem csak Quentint érte meglepetésként a fordulat. Itt a Földön nem sok beszélő madárral lehetett találkozni; ez sokkal inkább Filloryra vallott.

– Keresek egy bizonyos tárgyat – folytatta a madár. – Szükségem lesz némi segítségre, hogy megszerezzem a jelenlegi tulajdonosaitól.

A varjú tollai sötéten csillogtak a mennyezetről lógó lámpák fényében. A hangja visszhangot vert a félig üres raktárhelyiségben. Lágy, szelíd és illedelmes hang volt ez, korántsem az a rekedt és érdes károgás, amit az ember egy efféle jószágtól várna. Oda nem illően emberinek hatott – akárhogy beszélt is, annak nyilván semmi köze nem volt a madár tényleges hangképző szerveihez. De hát ez a mágia külön nekik szólt.

Lev Grossman

Lev Grossman

– Vagyis el kell lopnunk – jegyezte meg egy indiai fickó. Nem mintha zavarta volna a dolog, szemlátomást csak tisztázni akarta a feladatot. Idősebb volt Quentinnél, negyven körül lehetett; már kopaszodott, és egy hihetetlenül ronda, csiricsáré gyapjúpulóvert viselt.
– El kell lopni – bólintott a madár. – Igen.
– Visszalopni, vagy csak simán ellopni?
– Mi a különbség?
– Pusztán csak szeretném tudni, jó fiúk leszünk-e, vagy rosszak. Jog szerint kit illet az a bizonyos tárgy?
A madár elgondolkodva oldalra billentette a fejét.
– Nos, egyik fél igénye sem teljesen megalapozott – mondta végül. – De ha ez számít bármit is, a mi jogcímünk magasabb rendű, mint az övék.

Fordította: Dr. Sámi László

Lev Grossman: A varázsló birodalma
Agave Könyvek, Budapest, 2016