Ferge Zsuzsa: Nem cserélek elveket – Weiler Katalin beszélgetései (részlet)

IV. | Az egyetemről, Sanyiról, barátokról

(2006. szeptember 16., kiegészítve 2009. december 15.)

Folytassuk akkor az érettségi utáni időszakkal!
Érdekelt a társadalom, de szociológia még itthon nem létezett (én sem tudtam, mi az). A matematikát szerettem, de tudtam, hogy nem vagyok elég jó belőle, haboztam a jog (gyerekbíró szerettem volna lenni), a történelem és a közgáz között. A végén az utóbbit választottam. Biztos, hogy az „egyéb” származásom miatt rezgett a léc, de felvettek.
Nem indult rosszul. Nagy évfolyamokat indítottak, négy-ötszáz ember az alig egy éve megújult Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen.
A Szerb utcai régi, kedves épületben kezdtünk, a nagy előadásokat a jogi karon tartották. Igaz, a Rajk-per már valamilyen árnyékot sejtetett még velünk is. Aztán jöttek ennek az utózöngéi. 1950 tavaszán – utólag rekonstruálható, bár nem tudom, rendesen megírta-e valaki – minden egyetemen megcsinálták a maguk kis Rajk-perét, azaz egy jól visszhangzó fegyelmit, ugyanazzal a megfélemlítő funkcióval. Hogy, hogy nem, az egyetemen rám esett a választás, hogy tudniillik belőlem legyen a mintaper vádlottja. Mindig zavart okozott az értelmiségi, pontosabban, akkor egyébnek nevezett származásom, meg a talán általam nem is észlelt kis renitenskedéseim.

Milyen renitenskedésre utalsz?
Csak példa: a felvételi dolgozatban Kossuth vagy Széchenyi mellett kellett argumentálni. Én éppen sokat tudtam Széchenyiről, a gimnáziumi önképzőkörben több mint egy évig Széchenyivel foglalkoztam, és nagyon szerettem sok gondolatát. Tehát róla írtam. De utólag ez rossz pontot jelentett, mert ha igazi rendes ember vagy, persze, Kossuthról írsz. Ez valahogy kiderült a fegyelmi során. Aztán a rovásomra írták, hogy kint jártam Franciaországban, és még valamit. Az egyetem mellett laktunk, és nagyon sok évfolyamtársam szakérettségisként, vagy más rövidített úton érkezett, hiszen sok népi származású hallgató kellett. Sokakkal jóban voltam, akiknek a rossz indulás miatt nehezen ment a matematika. Ezért szerveztünk egy elég jól működő matematika tanulókört a Képíró utcai lakásban, ami akkor azért nem volt szokásos. Mindez valahogy rám terelte a figyelmet.

Mi lett ennek a következménye?
A sok apróságra felépítettek egy konstrukciót, amiből a fegyelmi lett. A matematikatanulás átfordult a népi származékok tudatos megrontásába, annál inkább, mert a tanulást részeges dorbézolásnak lehetett beállítani. Így én áruló és népmegrontó lettem. Biztos volt más is a rovásomon. Nem emlékszem pontosan. Részben a rosszat szeretem felejteni, részben meg úgy meg voltam döbbenve, hogy a felét se értettem az elhangzottaknak. A fegyelmire májusban került sor. Valamikor kora délután kezdődött, amikor előadták ezeket a vádakat. Ez is egy nagy teremben történt, sok száz párttag vett rajta részt, tanárok és diákok is. És az elvtársak – akik semmiről semmit nem tudtak, csak azt hallották, ami ott elhangzott – elkezdték a hallottakat a politikai nyomásra érzékeny konformizmus szabályai szerint szövögetni. Nem is emlékszem mindenre.
A legendaépítés egyik szép példájaként az egyik résztvevő felállt, és azt mondta, mindabból, ami elhangzott, evidensen következik, hogy az én apám nem halt meg Auschwitzban, hanem amikor én Franciaországban voltam, akkor találkoztunk, és összeesküdtünk, mármint, hogy én kémkedni fogok. Apám szállította nekem ott a híreket, amelyeket én nem tudom már, mire használtam itthon. Szóval így egymás agyát szépen fűtötték.
Akik ismertek, nem mertek szólni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy idő után, már úgy éjjel kettő felé Berei Vera felállt, és azt mondta, hogy ami itt elhangzik, az vagy igaz, és akkor az én ügyemet át kell adni a rendőrségnek, vagy nem igaz, és akkor abba kell hagyni. Vera Berei Andornak és Andics Erzsébetnek volt a lánya, tehát fő káder, aki emlékeim szerint az orosz hadsereg tisztjeként jött haza. Nem is tudott tökéletesen magyarul, és alig ismert, mert egy évfolyammal fölöttem járt. Csak nem hagyta el az igazságérzete, és bátor volt.
A szavai gyakoroltak valami hatást, utána gyorsan döntöttek. Kizártak az egyetemről meg a pártból. (Megint az egymást keresztező körök: Vera lánya, Darvas Ágnes, pszichopedagógusként a Bárczin végzett és tanított. Amikor a Bárczi egyesült az ELTE-vel, átjött hozzánk, most a szociális munka tanszéket vezeti. Kiváló kolléga és nagyon jó barát lett.)

Mondtad korábban, hogy ettől a fegyelmitől kezdve tudtad másképp nézni a dolgokat. Mi volt az, ami megváltozott benned?
Ez a fegyelmi kellett ahhoz, hogy az ember megértse, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy mondják, vagy láttatni akarják. Pontosabban valamire figyelmeztetett, de ezt még mindig lehetett úgy kezelni, hogy egy forradalomban röpködnek, néha pedig félrevisznek a golyók. Azért mindenesetre ráébresztett arra, hogy valami nem stimmel, ha egy ilyen gépezet el tud indulni. De nem ez volt az utolsó csepp a pohárban ahhoz, hogy mi elkezdjünk másképp gondolkozni. Csak jó alap volt.

Mi történt a kizárás után?
Ezt követően történt néhány jó dolog. Még ott a folyosón, ahogy kijöttünk, Pikler György (akivel Anna édesapjaként Szegeden néhányszor találkoztam) odajött hozzám, és azt mondta, most jobb, ha elköltözik hazulról, és eljön dolgozni a Központi Statisztikai Hivatalba. Az egyetemről úgyis kizárták, jöjjön oda, és majd lesz valami. Aztán nagyon érdekesek voltak a vizsgák, ahol szinte minden tanár kifejezte a rokonszenvét és a cinkosságát, vagy nem kérdezett és beírta az ötöst, vagy kiküldte a tanársegédjét, kávét ittunk, és beszélgettünk. Ezt tette a gazdaságföldrajzos Markos György, Pach Zsigmond Pál, a jogot tanító Csanádi György, és még jó páran. És harmadik nagyon jó dologként az történt, hogy az összes DISZ-beli [Dolgozó Ifjúság Szövetsége] funkcióimat át kellett adni valakinek – kultúrfelelős voltam –, és ez a valaki Ferge Sándor volt. Valahogy távolról már feltűntünk egymásnak az év folyamán, de addig még nem ismerkedtünk meg. 1950 májusában leültünk a Szerb utca padjára, ahol egyrészt átadtam a funkcióimat, másrészt elkezdtünk egy kapcsolatot, amelyik az ő halálával ért véget 1993-ban. Ez volt az igazán jó hozadéka a fegyelminek.

Végül milyen döntés született?
A fegyelmi tárgyalás úgy végződött, hogy zárjon ki az egyetem meg a párt is. De aztán ez a döntés mindenféle fórumokat megjárt, én ezt nem követtem.
A pártbeli kizárást a következő fórum szigorú megrovásra változtatta, és az egyetemi kizárás nem történt meg, tehát hagytak az egyetemen. Másnap viszont én már bementem dolgozni a Statisztikai Hivatalba. Annál is inkább, mert az egyetemen sok kolléga tüntetően nem ismert meg. Épp ezért volt annyira különleges, hogy Sanyi ezzel az áramlattal is szembefordult.

Párhuzamosan dolgoztál és jártál egyetemre?
Délelőtt az egyetemen az órákon ültem, többnyire elaludtam, ami jól rekonstruálható a jegyzeteimen. Két sor, aztán lecsúszott a ceruzám. A többiek fedeztek. Délutántól meg úgy éjfélig a hivatalban dolgoztam. Ez volt a „világos ablakok” korszaka, amikor jó néven vették a sztahanovista túlmunkát. De a statisztikán mindig van mit faragni, számolni. Ez nagyon jó iskolámmá vált, mert az egyetem nem sokat ártott nekem. Tényleg a szó legszorosabb értelmében végigaludtam, amikor nem torpedóztunk Sanyival. Néhány érdekes szeminárium és előadás kivételével intellektuális örömökkel nem kényeztettek el. A statisztikát nagyon megtanultam, de nem az egyetemen, hanem a munkában. Cseh-Szombathy László kicsit hasonló utat járt be – így tudtuk ketten együtt honosítani a statisztika, illetve részben a szociológia módszertanát.

Arra vissza tudsz emlékezni, hogy amikor volt ez a fegyelmi, és előálltak ezzel a képtelen történettel, mit éreztél?
Nem tudok igazán visszaemlékezni, annyira abszurd volt. Az embernek eláll a szava, szinte képtelen érvelni. Erre nincs fegyvered, erre nem vagy felkészülve. Nem hiszem, hogy valahol megtalálnánk a jegyzőkönyvét ezeknek a pompás kis fegyelmiknek. Az igazság az, hogy sosem kerestem. Noha nem jó a névmemóriám, máig emlékszem az egyetemre importált párttitkárra, Boncz elvtársra, meg a káderesre, talán Mikó elvtársra. Ők kérdeztek ki először, akkor még nem tudtam, miért, és semmi kedvem nem volt újra találkozni velük. Egyébként is szeretem néha homokba dugni a fejemet. És nem hiszem, hogy két mondat dadogáson kívül, hogy mindez nem igaz és értelmetlen, én ott védőbeszédet tudtam volna mondani a magam érdekében. Nem is lehetett, nem tudtam volna az elhangzottak ellenkezőjét bizonyítani.

Weiler Katalin: Nem cserélek elveket
Életút-beszélgetések Ferge Zsuzsával
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016