Fúrógép a lekváros polcon | Gáspár Anna és Szögi Csaba a Bethlen Téri Színházról

Kutszegi Csaba | 

Április 8-án lesz a Bethlen Téri Színházban a Találkozások sorozat első bemutatója, a Valcz Péter átdolgozta és rendezte Mary és Max. Ennek apropóján beszélgettünk a fiatal rendezőket támogató sorozat két ötletgazdájával, Gáspár Annával (Manna Egyesület) és Szögi Csabával (Bethlen Téri Színház).

A Bethlen Téri Színház a kortárs tánc egyik fellegvára: ez a Közép-Európa Táncszínház otthona, egyéb táncelőadásokat is befogadtok, különböző táncprogramokat szerveztek. De emellett folyamatosan erősítitek a dramatikus (szó)színházi vonalat is. Mért fontos ez?
Szögi Csaba: Az intézmény státusa 2012. január 1-jétől megváltozott: visszavettük a 85 éves múltra visszatekintő színház nevét, és vele a tradícióit is. Itt nemcsak tánc, hanem mozi, színház, kabaré, tehetségkutató program is volt, az előtérben például látható az Ambíció matiné plakátja a harmincas évekből. Erre a tehetségkutató-sorozatra bárki jelentkezhetett, és megmutathatta, mit tud. Ezekre hagyományként tekintünk.

Szép és hasznos dolog a hagyományőrzés, de vajon a jelenben van kereslet ezekre a hagyományokra?
Sz. Cs.: Pontosan azt láttuk, hogy itt, külső Erzsébetvárosban, a klasszikus Csikágóban most is nagy igény van egy olyan kulturális intézményre, amelyben különféle művészetek és annak különböző műfajai jelennek meg. A színház és a tánc mellett vannak zenei programjaink, a Habos kávés filmklubban régi magyar filmeket vetítünk, a galériánkban általában előadóművészetről szóló fotókiállítások láthatók, vannak gyerekprogramjaink, beavató színházunk, stand-up comedynk és még sok minden más. Mindemellett a jövőre is gondolunk. Sokat beszélgettünk arról, hogy a kezdő fiatalok hol találnak belépési pontokat, hol tudnak kísérletezni. Erre nyilván nem egy több száz férőhelyes nagyszínház a legjobb hely, hanem egy olyan száz alatti nézőterű kamaraszínház, mint a Bethlen.

A Manna Egyesület vezetőjeként biztosan sok tapasztalatot szereztél arról, Anna, hogy egy kisebb vagy nagyobb régióban milyen kínálattal lehet az embereket tartósan bevonzani a színházba.

Gáspár Anna: Szerintem a színházba olyan előadások valók, amelyekre az odajáró nézők kíváncsiak. Budapesten általában a helyre járnak a színházlátogatók, és ott nézik végig a teljes kínálatot. Aki a Katonába vagy a Spinozába jár, az nem fog elmenni a Bethlenbe. Hogy itt mire jön be a közönség, azt Csaba nyilván sokkal jobban tudja, érzi. Én – a függetlenek felől nézve a kérdést – azt tudom megerősíteni, hogy nagyon nagy szükség van befogadó helyekre. Drasztikusan lecsökkent ugyanis azoknak a játszóhelyeknek a száma, ahová egy független alkotó fordulhat, ha be szeretné mutatni az előadását. Különösen azt nehéz elvárni egy helytől, hogy repertoáron tartsa az előadásokat, hiszen ha ez sikerül, mert jó a produkció, akkor hamar betelik a műsornaptár, és újabbakat már nem tud befogadni. Bezárul a kör. Szóval, nagy öröm, ha van egy újabb játszóhely a palettán, ahol nyitnak a pályakezdő független alkotók felé is. Szerintem az ilyen kezdeményezések, mint a Találkozások-sorozat, alakítják is a nézők igényét, most ezen múlik, hogy ide mire fog bejönni a közönség, és milyen közönség fog bejönni. Csabával hasonlóan gondolkodunk: nem szórakoztató, hanem inkább emberközeli színházat szeretnénk itt is csinálni, olyan előadásokat, melyekhez a ma emberének nagyon erős a kapcsolódása.

Tehát elsősorban az oda járó nézők szempontjából közelíted meg a „milyen legyen a színház” kérdését…
G. A.: Az én munkám egyik legfontosabb eleme az, hogy jól el tudjam helyezni az előadásokat. Ha beesik hozzám egy alkotó, és elmondja, hogy ilyen vagy olyan előadást szeretne, akkor nekem tudnom kell eldönteni, hogy azt a Centrál Színházba, a Szkénébe vagy a MU-ba jobb ajánlani. A fúrógépet hiba kitenni a lekváros polcra, mert hiába az a legjobb fúrógép, ott nem azt keresik az emberek. De hangsúlyozni kell azt is, hogy nem egyszerűen igényeket akarunk kielégíteni, hanem igényeket szeretnénk kialakítani.

A Manna Egyesületben vagy a Bethlen Téri Színházban fogalmazódott meg előbb, hogy létre kellene hívni a Találkozások című sorozatot, amellyel fiatal, pályakezdő művészek „beléptetését” igyekeztek segíteni?
Sz. Cs.: A Bethlenben régóta segítjük a fiatalokat. Az Ifjú Koreográfusok Fórumán fiatal koreográfusoknak nyújtunk bemutatkozási lehetőséget, a nyári két hónapos Terminál programunk intenzív táncos továbbképző kurzus, a Mozdulj ránk! pályázatunk pedig a fiatal képzőművészeket szólítja meg, akik a színház évados arculatát tervezik. Ezen kívül stand-upos tehetségkutató estjeink is vannak, ad hoc módon is rendszeresen befogadunk fiatal társulatokat. Emellett fiatal színházi rendezőknek is szerettünk volna programszerűen megszervezett lehetőséget nyújtani. Sokat gondolkodtunk azon, mitől lehetne ez másmilyen, mint például a Jurányiban futó Titánium. Végül arra jutottunk, hogy a generációk közötti kommunikációra helyezzük a hangsúlyt, a tapasztalat átadására-átvételére, illetve arra, hogyan működik ez visszafelé, hogy tudják a fiatalok inspirálni az idősebbeket.
A kiírt Találkozások pályázatunkra olyan kétszereplős darabokat vártunk, amelyekben egy fiatal és egy legalább két generációval idősebb színész szerepel, valamint előírás volt az is, hogy a pályázó fiatal rendezők válasszanak maguk mellé egy tapasztaltabb mentor rendezőt. Azt szeretnénk, ha igazán műhelyszerűen dolgoznának, nem akarjuk, hogy bemutatókényszer alatt legyenek, ezért a premierek napját sem tűztük ki előre. (…)

Fotók: Kállai-Tóth Anett

• Az interjú teljes terjedelmében elolvasható a kutszelistilus.hu oldalon