David Michie: A lhászai mágus (részlet)

Posted on 2016. március 23. szerda Szerző:

0


Michie_Alhászai-magus-bor200PROLÓGUS || Tendzin Dordzse

Cseng-po kolostor – Tibet
1959. március

Egyedül voltam a templom áldott csendjében. Épp a Buddha lábánál lévő vajlámpásokat gyújtottam meg, amikor feltűnt, hogy valami nagyon nincs rendben.

– Tendzin Dordzse!

Riadtan hátrafordultam, és tanítóm sziluettjét pillantottam meg a távoli ajtóban.

– A szobámba. Azonnal!

Egy pillanatig haboztam. Felajánlásokat tenni a Buddhának különleges kiváltságnak számít, és tizenhat éves szerzetesnövendékként nagyon komolyan vettem ezt a feladatot. Nem pusztán a gyertyák meggyújtásának sorrendje számít. Minden egyes lángot úgy kell elképzelni, mint egy-egy értékes ajándékot − akár a füstölőt, zenét vagy a virágokat −, amelyeket az összes élőlény javára ajánlunk fel.

Tudtam, hogy semminek sem szabadna megakadályoznia abban, hogy befejezzem ezt a fontos rituálét, de talán fontosabb kedves és szent tanítómnak engedelmeskedni. Ráadásul nem is emlékszem, mikor használta utoljára Láma Cering az „azonnal” szót. Arra sem emlékszem, mikor kiabált bárki is utasításokat a templomban. Kiváltképp Cseng-po legmagasabb rangú lámája.

Bár még csak a gyertyagyújtás felénél tartottam, gyorsan eloltottam a hosszú, vékony gyertyát, amellyel a többit meggyújtottam. Gyorsan meghajoltam a Buddha felé, és kisiettem.

A szürkületben úgy gyűrűzött az izgalom a Cseng-po kolostorban, mint hullámok a vízbe dobott kavicstól. A szerzetesek hangosan dörömböltek egymás ajtaján. Az emberek szokatlan sietséggel szaladgáltak fel-alá az udvaron. Falusiak gyűltek össze a főszerzetes irodája előtt, és lázasan magyaráztak, miközben a völgy felé mutogattak.

Beleléptem a papucsomba, szerzetesi köpenyemet a térdem fölé húztam, és a kolostori szabályokat áthágva futásnak eredtem.

Láma Cering cellája a kolostor legtávolabbi végén, a többi szerzetes szobáján túl, az udvar túloldalán volt, a legutolsó épületben. Bár a magas rangja miatt járt volna neki egy tágas és kényelmes, udvarra néző szoba, ragaszkodott hozzá, hogy a tanítványai közelében lakjon egy kis cellában, a Cseng-po legszélén.

Amikor a szobához értem, az ajtót tárva-nyitva találtam, és a máskor oly tisztára söpört padlón most kötelek és csomagok voltak szétszórva, amelyeket még sohasem láttam. A lámpa kanóca teljesen fel volt tekerve, és a lobogó láng fényében mesterem még magasabbnak, még hórihorgasabbnak látszott, mint valaha. Árnyéka ugrált a falakon és a mennyezeten, ahogy tanítóm a tőle oly szokatlan hevességgel kapkodott ide-oda.

Az ajtó előtt vettem észre, hogy Paldon Vangmo siet felém. Mi ketten voltunk Láma Cering növendékei, de ennél is szorosabb karmikus kapcsolat van köztünk: Paldon Vangmo ugyanis a bátyám, két évvel idősebb nálam.

Bekopogtunk tanítónk ajtaján.

Láma Cering intett, hogy lépjünk be, és szólt, hogy csukjuk be az ajtót. Bár egész Cseng-póban óriási volt a zűrzavar, az arcán nyoma sem volt pániknak, bár azt nem tudta leplezni, hogy a helyzet súlyos.

– Ettől a naptól tartottunk egészen a fém tigris éve óta.

Figyelmesen nézett bennünket, olyan komolysággal, amilyet általában csak egy-egy fontosabb vizsga előtt láttunk az arcán.

– A futárok most hozták a hírt a faluba, hogy a Vörös Hadsereg bevonult Lhászába. Őszentsége a dalai láma száműzetésbe kényszerült. A Vörös Hadsereg egy része pedig ide tart, Jangtang tartományba. Ebben a pillanatban félnapi járóföldre vannak Cseng-pótól.

Nem tudtuk megállni, egymásra néztünk Paldon Vangmóval. Mindössze néhány mondat… És rádöbbentünk, hogy eddigi világunkban minden a feje tetejére állt. Ha Őszentsége arra kényszerült, hogy elmeneküljön a Potala Palotából, milyen remény marad a többi tibetinek?

– Azt kell feltételeznünk, hogy a Vörös Hadsereg egyenesen Cseng-póba tart – folytatta sietősen Láma Cering, miközben kintről behallatszott az egyik falubéli asszony jajveszékelése. – Ha éjszaka is menetelnek, akár reggelre ideérhetnek. Egész biztos, hogy egy napon belül ideérnek. Amerre jártak, elpusztították a kolostorokat, kifosztották a kincstárat, elégették a szent szövegeket, megkínozták és lemészárolták a szerzeteseket. Nem kétséges, hogy Cseng-póra is ez vár. Éppen ezért a főszerzetes megkért, hogy meneküljünk el a kolostorból.

– Meneküljünk? – nem bírtam magammal. – Miért nem maradunk és harcolunk?

– Tendzin Dordzse, már mutattam neked a térképen, mekkora a szomszédunk, Kína – magyarázta. – Minden katonára, akit Tibetbe küldenek, tízezer másik katona jut, aki a helyébe léphet. Még ha felvennénk is a harcot ellenük, ez egy olyan küzdelem, amelyet nem nyerhetünk meg.

– De… – kezdtem volna ellenkezni, ám Paldon Vangmo ekkor csöndre intett.

– Szerencsére a főszerzetes és a rangidős lámák készültek erre az eshetőségre. Minden szerzetesnek van választási lehetősége. Visszatérhetsz a faludba, és titokban gyakorolhatod a Dharmát, vagy csatlakozhatsz az idősebb lámákhoz a száműzetésben.

Felemelt kézzel jelezte, hogy még ne válaszoljunk.

– Mielőtt azt mondanátok, hogy velünk tartotok a száműzetésben, tudnotok kell, hogy ez nem valami vidám kaland lesz. Az utazás a határ felé veszélyes – a Vörös Hadsereg agyonlő minden menekülő szerzetest. És gyalog kell átkelnünk a hegyeken. Három héten át nagy távolságokat kell megtennünk, mindössze annyi élelemmel, amennyit magunkkal tudunk vinni. Sok nehézséget és fájdalmat kell elviselnünk majd. És ha végül meg is érkezünk Indiába, nem tudhatjuk, hogy a kormányuk befogad-e minket, vagy visszaküldenek a határon.

– De ha visszatérünk a falunkba és továbbra is viseljük a szerzetesi ruhát – vetette közbe Paldon Vangmo –, a kínaiak úgyis megtalálnak, és a családunkat is megbüntetik majd, amiért elbújtattak.

Láma Cering gyorsan bólintott.

– Ha levetjük a köpenyt, megszegjük az eskünket – Paldon Vangmónak mindig is jól vágott az esze, szeret vitázni. – Mindenképpen elveszítjük magát, a tanítónkat!

– Igaz, amit mondasz – értett egyet láma Cering. – Ez még egy lámának is nehéz döntés, és ti még csak szerzetesnövendékek vagytok. De fontos, hogy döntsetek, és hogy gyorsan tegyétek. Akármilyen döntést hoztok is – felváltva nézett ránk –, áldásomat adom rá.

Kívülről behallatszott a fel-alá rohangáló emberek lábdobogása. Semmi kétség, óriási volt a baj.

– Öregszem – mondta láma Cering, miközben letérdelt a padlóra, hogy tovább pakoljon egy bőrtáskába. – Ha csak magamra kéne gondolnom, lehet, hogy inkább elbujdosnék, és megkockáztatnám, hogy rám találnak a kínaiak…

– Ne, láma! – kiáltottam fel.

Mellettem Paldon Vangmo riadtan rám pillantott. Mindig is zavarba hozta a hevességem.

– De a főszerzetesünk a segítségemet kérte, így fontos szerepet fogok játszani a kiürítésben.

– Magával akarok menni! – már nem törődtem vele, mit gondol Paldon Vangmo, nem tudtam fékezni magam.

– Lehet, hogy kedvelsz mint tanítódat – figyelmeztetett láma Cering –, de útitársként minden nagyon más lesz. Te fiatal vagy és erős, de én lehet, hogy teherré fogok válni. Mi történik, ha elesem, és megsérülök?

– Akkor átvisszük a hegyeken – jelentettem ki határozottan.

Mellettem Paldon Vangmo bólogatott. Láma Cering felnézett ránk, és sötét szeme ragyogott. Talán még soha nem láttam ilyennek.

– Rendben – mondta végül. – Jöhettek. De van még egy nagyon fontos körülmény, amit el kell nektek mondanom.

*

Pillanatokkal későbbkiléptünk a szobájából, és a sajátunk felé siettünk. Megígértük, hogy nagyon gyorsan visszatérünk. Ahogy átvágtam a nyüzsgő folyosón, próbáltam felfogni a helyzetet, amelyet láma Cering elénk tárt. Rettenetes nap volt, a legrosszabb Cseng-po létezése óta, de bármilyen furcsa is, számomra mégiscsak különös jelentősséggel bírt, mert végre megtaláltam létezésem célját. A hivatásomat. Az okot, amiért magához vonzott a Dharma.

Kinyitottam az ajtót, és körülnéztem a cellában, amely az elmúlt tíz évben a világomat jelentette: a szűk meditációs fülke, a szalmazsák az agyagpadlón, a másik szerzetesi köpenyem és a tisztálkodószereim, mindössze ennyi van megengedve a szerzetesek számára a Cseng-póban.

Nehéz volt elhinni, hogy soha többé nem fogok itt meditálni, soha többé nem alszom ezen a fekhelyen. Ennél is hihetetlenebb volt, hogy én, Tendzin Dordzse, egy egyszerű szerzetesnövendék Ling faluból megkapta a legkivételesebb kiváltságot Cseng-póban és az egész történelmünkben. Paldon Vangmóval együtt, az én kedves és szent tanítóm vezetésével a kolostor kiürítésének legfontosabb és legszentebb feladatát kell végrehajtanunk. Tisztában voltam azzal, hogy így a menekülésünk Tibetből sokkal veszélyesebb, és a tétje is sokkal nagyobb. De életemben először, tizenhat évesen, éreztem a szívemben, hogy különleges szerepet játszom egy fontos küldetésben.

Eljött az én időm.

ELSŐ FEJEZET || Matt Lester

Birodalmi Tudományos Intézet – London
2007. április

Azon a borús pénteki napon, késő délután éppen abban a szűk lyukban ültem, amelyet az irodámnak neveznek, amikor az egész világom egycsapásra megváltozott.

– Harry szeretne veled beszélni az irodájában!

Pauline Drake állt az ajtóban, jó fél méterre tőlem. Magas, csontos nőszemély, minden porcikájából árad a katonás szigor, nem tanácsos vele ujjat húzni. Szúrósan nézte a félretett telefonkagylót, tekintete végül tettetett rosszallással megállapodott rajtam.

– Azonnal.

Rápillantottam a rám váró papírmunkára, minden szétszórva hevert az asztalomon. Ez a hónap utolsó pénteke, ami azt jelenti, hogy öt óráig be kell érkeznie minden munkaidő-kimutatásnak. A Nanobot kutatásvezetőjeként az én munkám, hogy összefogjam a csapatok tevékenységeit, és büszke vagyok rá, hogy még soha nem késtem le egyetlen határidőt sem. Az viszont igen szokatlan Harrytől, hogy leküldje rettegett titkárnőjét a harmadik emeletről. Valami gond van.

Valahogy kikecmeregtem az asztalom mögül. A szobám méreteiből következően ez nem egyszerű manőver. Negyvenöt fokban kell felemelkednem a székről, hogy ne fejeljem le a felettem lévő polcokat, mielőtt átpréselem egyik lábamat a másik után az irattartó és az íróasztal közötti szűk résen. Aztán következett a szűk folyosók labirintusa, végül fölkapaszkodtam több emeletnyi keskeny falépcsőn, amely masszív fertőtlenítő- és ázottkutyaszagot áraszt. Ahogyan végigmentem a harmadik emelet nyitott tervező részlegén, észrevettem, hogy az emberek megbámulnak és összesúgnak. Amikor ránéztem egy csoportnyi HR-esre, zavarba jöttek, és félrekapták a tekintetüket.

Biztos, hogy valami gond van.

Ahhoz, hogy bejussak az épület sarkán lévő irodába, át kellett jutnom az előszobán, ahol Pauline már ismét elmerülten dolgozott. Harry ajtaja felé biccentett, amely szokatlan módon be volt csukva. Még jobban elbizonytalanított az ismeretlen csönd, amely a szokásos hangos kamarazene helyét vette át az irodában.

Amikor beléptem, Harry épp az ablaknál állt, és elmélyülten bámulta a nem túl lenyűgöző látványt, amelyet a King’s Cross állomáson összefutó vasútvonalak kusza szürke hálózata nyújt. Összefont karokkal állt furcsán tartózkodó testtartásban; az volt a benyomásom, hogy kifejezetten rám vár. Némán rámutatott az íróasztala előtt álló székre.

Harry Saddler az őrült professzorok mintapéldánya, néhány különc vonással megfejelve. Az ötvenes évei közepén jár, szemüveges, bozontos ősz hajjal. A maga idejében elismert kutató volt.A kényszerítő körülmények hatására nemrégiben az állami és magánszféra kapcsolódásának szakértő-jévé vált. Ugyanis ő volt az, aki megmentette a százéves intézetet és mindnyájunk munkáját azzal, hogy kicsit több mint egy évvel ezelőtt szerződést kötött az Acellerate-tel, a Los Angeles-i székhelyű biotechnológiai céggel.

– Nemrég kaptam egy hívást Los Angelesből, olyan hírrel, amire az elmúlt tizenkét hónapban félig-meddig már számítottam – mondta szokatlanul komoly tekintettel. – Az Acellerate befejezte a kutatási projektjeink átvizsgálását. Tetszik nekik a Nanobot.

Lesöpörte a hamut a hajtókájáról.

– Nagyon tetszik nekik a Nanobot. Olyannyira, hogy át akarják helyezni az egész kutatást Kaliforniába. És mint programigazgatót és kutatásvezetőt téged is vinni akarnak.

A hír teljesen váratlanul ért. Persze, voltak látogatók az államokból az elmúlt évben és persze komolyan volt szó információcseréről, de soha nem számítottam rá, hogy a szerződés az Acellerate-tel ennyire közvetlen hatással lesz rám, és hogy ennyire hirtelen jön.

– Nagyon gyorsan intézik a dolgokat – folytatta Harry. – Azt akarják, hogy hat héten belül ott légy. Legkésőbb nyolc. Blakely személyesen érdeklődik a program iránt.

– Nyolc hét? – szinte sokkolt a hír. – Miért kell nekem egyáltalán Kaliforniába költöznöm? Nem tudnak itt beruházni abba, amin dolgozunk?

Harry lemondóan rázta meg a fejét. – Láttad az új részvényesi rendszert – mondta. – Akármennyit beszél az Acellerate arról, hogy tiszteletben tartják a függetlenségünket, az igazság az, hogy ők a többségi részvényesek. Ők hozzák a döntéseket. Azt vesznek el az intézettől, amit akarnak, és nem sok mindent tehetünk ellene.

Én nem az Acellerate-re gondoltam, hanem menyasszonyomra, Isabellára, de Harry félreértette az aggodalmamat.

– Nézd meg, mi történt azokkal a kutatásokkal, amelyeket az Acellerate Los Angelesbe költöztetett – próbált megnyugtatni. – Szinte mindet a csúcsra juttatták. Elhallgatott. A véleményemet várva hosszasan nézett, és megértette, mi járhat a fejemben:

– Isabella?
– Pontosan.
– Veled megy.
– Ez nem ilyen egyszerű. Épp most léptették elő. Azt is tudod, hogy mennyire közel áll a családjához.

Elnéztem mellette, ki az ablakon. Egy személyvonat vánszorgott be lassan az állomásra.

Harry és én régóta ismerjük egymást, sok mindent tud a kapcsolatunkról – ott volt az elejétől kezdve. Azonban nemrég történt valami, ami miatt Isabella nemigen hagyhatta el Londont. Olyasvalami, amibe még nem avattam be Harryt. Igazság szerint Isabella és én is csak ekkoriban kezdtük felfogni a helyzet súlyosságát.

– Egy ilyen lány, mint ő – folytatta Harry, aki többször is találkozott már vele az intézeti összejöveteleken –, pikk-pakk munkát szerez Los Angelesben – csettintett az ujjával. − És ez arra is jó ürügy lesz, hogy a családja ellátogasson Disneylandbe.

Mint mindig, Harry most is a dolgok jó oldalát próbálta nézni. Megértettem és nagyra értékeltem a próbálkozását, mert tudtam, hogy mennyire nehéz lehetett ez most neki. A Nanobot mindig is az egyik kedvence volt. Harry volt az, aki felvett az intézetbe, amikor megtudta, hogy miből írtam a doktori disszertációmat. Harry volt az, aki a kezdeti időkben atyáskodott a program felett. Elég szoros volt a kapcsolatunk – nemcsak a főnököm, hanem mentorom és bizalmasom is volt. És most el akarják tőle venni a programot, pont amikor kezdett érdekessé válni. Ráadásul nem tudhattuk, hogy a Nanobot-e az utolsó a sorban. Úgy tűnt, hogy az Acellerate kedvére válogathat a kutatásaink között, és Harrynek csak a maradék jut. Nem csoda, hogy ezúttal nem volt túl lelkes.

– Próbáld meg ezt egy fantasztikus lehetőségként felfogni, mert végtére nagyon is az – biztatott. – Az Acellerate-tel a hátad mögött sokkal messzebbre juthatsz a programmal, mint amit mi itt megengedhetünk magunknak. Hét-nyolc helyett akár két-három év alatt is eljuthatsz a prototípusig. A határ tényleg a csillagos ég.

Néztem, ahogy a jobb kezével dobol az íróasztalon.

– A nanotechnológiai fejlesztés szívében fogsz dolgozni, a világ egyik legjobban finanszírozott tudományos intézményének. Ráadásul le is barnulhatsz.

Felvontam a szemöldökömet. Ha valami, akkor a barnulás aztán soha nem tartozott a prioritásaim közé, és ezt Harry is nagyon jól tudta.

– Gondolj az egészre úgy, mint egy nagy kalandra!

Megcsörrent a telefonja, és hallottuk, ahogy Pauline felveszi a kagylót, de nem kapcsolta be a hívást Harrynek. Nyilván Harry megmondta neki, ne zavarjon minket senki – ilyesmit korábban soha sem csinált.

Újabb szünet után végül én szólaltam meg.

– Gondolom, nem sok választásom van, ugye? Úgy értem, az Acellerate nem fogja Londonban hagyni a programot miattam és Isabella miatt.

– Az összes jelenleg futó program közül a tiédnek van a legnagyobb esélye, hogy forradalmi változást hozzon. Te vagy az első a sorban Matt, és hízelgő, hogy az Acellerate ennyire meg akar kaparintani magának – felelte Harry jelentőségteljesen, én pedig bólogattam.

– Nagyon hirtelen jött, ennyi az egész. Úgy értem, tíz perccel ezelőtt a legnagyobb problémám az volt, hogy időben adjam le a munkaidő-kimutatásokat.

Harry kedvesen rámmosolygott.
– Még meg kell szoknom a gondolatot.
– Jó.
– És beszélnem kell Isabellával!
– Természetesen – Harry benyúlt a fiókjába, kivett egy nagy borítékot, és átnyújtotta nekem az asztal fölött.
– Mielőtt döntesz, nézd át a szerződés feltételeit – mondta.

David Michie

David Michie

Kisvártatva már visszafelé tartottam az irodámba − kissé kábultan. Nemcsak Harry bejelentése hatott ki az egész életemre. A kinevezésem feltételei is sokkal előnyösebbek voltak, mint amit valaha el tudtam volna képzelni. Majdhogynem túl szépnek tűnt, hogy hihető legyen.

Ahogy újra átvágtam a HR-en, annyira magamba merültem, hogy tudomást sem vettem a többiekről. Ezúttal még a lépcsőház áporodott bűze sem tűnt fel. Próbáltam megemészteni az ellentmondást, hogy amennyire rossz hír ez az Intézetnek, annyira csodálatos lehetőség az én számomra, túltesz még a legvadabb álmaimon is. De nyomasztott a gondolat, hogy Isabella teljesen ki fog borulni.

Mielőbb beszélnem kell Isabellával.

Fordította: Guba Péter Marcell

David Michie: A lhászai mágus
Totel Books, Budapest, 2015