Ismerkedés ismeretlenekkel | A Honvéd Férfikar az Akadémia dísztermében

Posted on 2016. március 14. hétfő Szerző:

0


HFK_02_19_MTA-0095 állóBedő J. István |

A legvonzóbb zenei ismeretterjesztő hagyományokat követte a Honvéd Férfikar karnagya, Strausz Kálmán, amikor a bérletes koncertsorozat februári műsorát – Ismeretlen férfikarok –végigkísérte magyarázataival. Érthető és helyes is volt ez a megoldás, hiszen még a vájtfülű zenerajongó számára is legfeljebb lexikoncikk volt a komponisták nagyobbik része.

A műsor nagy ívet fogott át, hiszen a 16. századi Jacob Handl (Jacopus Gallus) motettája hangzott fel elsőként. Amíg minálunk a török hódoltság alakulgatott, akkor írta nem különösebben izgalmas, de szakmailag nagyon kulturált műveit. A zenetörténet nem jegyzi nagy újítóként, de áhítatos muzsikája szépen szólt az MTA dísztermében.

Egy baszk spanyol volt az est nagyon kellemes meglepetése. Juan Crisóstomo de Arriaga a 19. század elején élt, s őrá igazán elmondható: »mivé nőtte volna még ki magát, ha nem hal meg 19 évesen!« Mindkét elhangzott műve említést érdemel, talán éppen furcsa anakronizmusa miatt. Kortársai már sebesen közeledtek a romantikához, miközben ő még klasszikus stílusban próbálgatta szárnyait. Az egyházi latin szövegű O salutaris hostia kórusában a megilletődöttség szólal meg, míg a Stabat Materben fájdalom és drámai erő. Érdekessége mindkettőnek, hogy a kíséretet a szépen játszó Color Symphonic Kamarazenekar adta – ám itt érződött meg, hogy míg a férfikar hangzása kidolgozott és erőteljes, a komponista a zenekart teljesen alárendelte a gazdag emberi hangnak. (Persze ebben a véleményben benne van az is, hogy már megszoktuk a 18–19. századi szerzők gazdagabb hangzását, a kórussal egyenértékű zenekart.) Egyébként egy baszkföldi alapítvány ápolja az elkeserítően rövid életű muzsikus kultuszát, és igazán kiváló művei (a kották) az interneten hozzáférhetők.

Az előtérben a Color Symphonic Kamarazenekar

Az előtérben a Color Symphonic Kamarazenekar

Szintén a 19. század kismestere Friedrich Silcher. Őt inkább a zenetörténészek ismerik, mert a német úr egyik elindítója a dalosegyletek (Gesangverein) utóbb hatalmassá vált mozgalmának. Halhattunk egy egyszerű kis népdalt a Rajna tündérkéjéről, Loreleyről, itt-ott többszólamúsítva, és egy balladaszerű történetet Barbarossa Frigyes császárról – kicsit olyan volt mindkettő, mint amikor az iskolai énektanár próbálja ránevelni a diákokat a többszólamúságra. Ezt azonban dicséretnek lehet tekinteni – ugyanis a műhelymunka egy fázisa volt hallható, a bonyolultabb, összetettebb zene felé vezető út egy állomása.

Szintén 19. századi szerző Peter Cornelius, ő is Liszt kortársa, akárcsak a baszk fiatalember. A műsorfüzet megemlíti A bagdadi borbély című (Magyarországos is bemutatott) vígoperáját, itt azonban előbb egy szép Requiem-részlet hangzott el, és egy motettája. Az igazán figyelemreméltó darab a derűs Es war ein alter König, pajkos kis dal, amelynek poénja nem hangzik el, a hallgató úgyis kitalálja, vajon mi esett meg a vén király és az egyáltalán nem vén feleség történetében…

Strausz Kálmán megismertet az ismeretlenekkel...

Strausz Kálmán bemutatja az ismeretleneket…

A hosszú életű Richard Strauss a Wagner utáni  zeneirodalom hatalmas alakja. Életrajza és magyar kapcsolatai elolvashatók az interneten, és ki-ki választhatja ízlése szerint játékos művét (Till Eulenspiegel…) vagy agyonjátszott, mégis mindig élvezetes Zarathustráját – esetleg megnézi a közemúltban bemutatott operáját. Írt férfikari műveket is, ezek egyike a műsorra vett Liebe (Szerelem), amelyben a kórus különösen plasztikusan, szinte zenekari hangzással szólal meg – ugyanakkor átsüt rajta a szöveg érzelmessége, és a zene a későromantika minden fájdalmát a hallgató elé teríti.

HFK_02_19_MTA-0068 -600

Jean Sibelius Hymnéje gyászdal egy jó barát emlékére. A kíséret nélküli (a cappella) mű méltóságteljes és fájdalmat sugárzó. Nagy kár, hogy a finnek őstörténetével átitatott mester nem készített a Kalevala történetei alapján több, különböző hangulatú átiratot, bizonyára azok is szépen szóltak volna a Honvéd Férfikar előadásában.

A hangversenyt Volkmann Róbert zenéje zárta. Ő sem nem túlságosan ismert zeneművész, pedig a budapesti Zeneakadémia egyik alapító tanára volt, és egy kis budai utca is őrzi az emlékét. A miséjéből kiválasztott két rövid részlet, a Kyrie és a Gloria megmutatja a 19. századi, későromantikus muzsika teljes fegyvertárát – már amennyit a cappella hangszereléssel megmutatni lehet.

A mindennapok eseményeire reflektálva Strausz Kálmán rendre megemlítette, hogy a zeneszerzők mindegyike migránsnak volt tekinthető. Egyik országból a másikba vándoroltak, zenét írtak, és gazdagították annak az országnak a kultúráját, ahol éppen voltak. A következtetést rábízta a szépszámú közönségre…

Fotók: Korbély Attila

Posted in: HÍREK, Koncert, NÉZŐ