Közelgő tél | Oravecz Imre: Távozó fa

Posted on 2016. március 4. péntek Szerző:

0


Oravecz_Távozó-fa-bor200Jeges-Varga Ferenc |

Verseimmel mindig szemben úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes, / és folyton panaszkodom, eszközeim pedig költőietlenek, / ha vannak egyáltalán eszközeim” – vallja Oravecz Imre összefoglalóan, A megfelelő nap című kötete (2002) egyik versében (Irodalom). Az életműsorozatát nyitó Távozó fa hozzávetőleg az elmúlt tíz év (2004–2015) verseiből válogat, ezekben a korábban megismert költői nyelv finomra hangolását végzi el, miközben forma és tartalom szempontjából következetes folytonosság figyelhető meg.

Oravecz költészete összetéveszthetetlenül tárgyilagos, fegyelmezett és pontos leírásaiból ismerhető fel, amelyből hiányzik a mai lírában divatosnak mondható túlszerkesztettség, nyelvi bolondság. Sokszor szinte túlzottan is banálisan élethelyzeteket, ismétlődő pillanatokat emel ki, tényszerű megfigyeléseket közöl. Akárha valaki egy lomhán mozgó kamerával szeretné rögzíteni, milyen törvényszerűségek mozgatják világunkat.

Az első találkozás alkalmával talán még azt is megkérdőjelezzük, egyáltalán versekkel van-e dolgunk. De éppen a természetes beszédmóddal azonosítható egyszerűség rendíti meg az olvasót. Nincs szükség külön kommentárra vagy magyarázó lábjegyzetre, amikor csönd van a házban, vagy az ágra egy cinke szállt. Minden, ami a világmindenséget alkotja, a törvényeit formálja, a völgyön túl a hegy, a csapadéktalan enyhe tél, önmagért beszél. Miként a kötet mottójául használt idézetben Kempis Tamás oly pontosan megfogalmazza, hogyan tanít az igazság: „Nem képekben és elhajló szókban, / hanem úgy ahogyan ő magában van és szól.”

Ugyanez a kopárnak tetsző eszköztelenség jelenik meg nagy regényeiben is. Ezért is érezzük azt, hogy Oravecz művészetében epika és líra szinte egybefolyik. Mintha az egyik a másikból nőne ki. Ezt használja visszatekintő, múltat összegző megállapításaihoz, amelyben saját öregségével szembesíti magát. Végső soron az embert körül ölelő világ apró rezdülésére figyelő rálátást ajánlja fel olvasóinak. Verseit olvasva ezért mintha egyértelműbbé válnának a dolgok, mintha a végső lényegük lenne tisztábban látható.

Némi szentimentalizmus is felfedezhető írásaiban, meg egy szomorú, olykor panaszkodó hang is kihallatszik belőlük. A Távozó fában Oravecz a korábbiaknál is naplószerűbb leírásokig jut el, helyenként már-már zavarba ejtően személyessé válik. Az eltávolító technikák használatával azonban általános érvényt szerez a magánügyeinek, így válik lírája igazán emberivé, hitelessé. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy Oravecz versei újraértelmezik a költői eszközökkel közölhető valóság érvényességét, és ezért foglalnak el különleges helyet a kortárs magyar irodalomban is.

A test megöregszik, miként a terasz melletti cseresznyefa nagy oldalága is elsorvad majd. A kapcsolatok felbomlanak, a magány körülölel. Ki élt, meghal. És ezt sokszor nehéz tudomásul venni. Oravecz versei viszont éppen megkísérlik a szembenézését az elmúlással. Olykor kissé mosolyognivaló monomániával, amint a Változatokban egyre csak részletezi a különböző lehetséges halálokat. Máskor a sokféle testi bajra szedhető gyógyszerek felsorolásával az élethez reménytelenül ragaszkodó lényre irányítja a figyelmet (A reménytelen küzdelem). De van olyan is, amikor az ember (A kérés részletezése), illetőleg az apa (Ne-lista) nagyon is érhető kérését fogalmazza meg a hogyanra és mikorra vonatkozóan.

A kötet hat nagyobb egységből építkezik. Ez a hatos tagolás egyébként megfigyelhető volt már A megfelelő nap esetében is. De vers- és fejezetcímek is visszatérnek a korábbi munkákból. Az első három részben (Téli éjszaka, Helyreállítás, Távozó fa) az akolként szolgáló ház körbejárása, az otthonként értelmezhető környező táj bebarangolása kapja a központi szerepet, de a számvetés során felsorolja az egykor élt barátokat, rokonokat, a még hátramaradó időre előre tekintve feltérképezi az öregedő test energia tartalékait, meghúzza létezése határvonalait.

A következő, Matyi című fejezetben a legkisebb gyermekhez képest pozicionálja önmagát: „Öreg, hatvankettő voltam, / mikor született”. A kötet talán legszemélyesebb verseiben apa és gyermek közötti érzelmi közösség kivirágzásának momentumait fotografálja, Beszél a közös nyelv, közös történelem megszületéséről, de őszintesége leginkább akkor húzza be az olvasót az intimitás szférájába, amikor a családi kötelékek felbomlásának fájdalmát adja elő szenvtelen természetességgel. Szinte már illetéktelen behatolónak érzem magam, amikor arról olvasok, a fiú anyja mi mindent bevetett ellene a gyermekelhelyezési perben, vagy hogy miért sáláv az újonnan alkotott szó arra, amikor anya és apa többé már nem lakik együtt.

A Madárnapló versei egyértelműen kapcsolatot teremtenek A megfelelő nappal, hiszen ugyanezen cím alatt egy csokor verset abban is összerendezett. A cinkék, feketerigók, harkályok megfigyelt triviális cselekvései a kötet egészének szemlélődő, törvényt kutató alapállását erősítik.

Végül ott a December, morning című ciklus, amely az angol nyelven írott művekből szemezget. Magyarázó bevezetőt is fűz hozzájuk, melyben végigveszi, miért alakult úgy, hogy a magyaron kívül egy másik – számára nem is annyira idegen – nyelven is alkot. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy működnek jellemző sorai az szajlai tájtól távoli nyelvi közegben. Természetesen az adott nyelvek sajátos szabályai meghatározzák a közlés módját, de az oraveczi puritánság éppen hogy könnyen univerzalizálható, ezért van lehetőség erre a „személyes és bensőséges, szülő-gyermek viszonyba ágazott kalandra”.

Mielőtt még bármi okosságot leírnék, Oravecz figyelmeztet: „A költő öregkori munkásságát / fiatal kritikusok értékelik, / ez természetes, / az embernek öregen is van véleménye, csak nem hangoztatja, de honnan tudják, milyen öregnek lenni?” (Irodalom, mert a Távozó fában is van egy ilyen című vers). Nekem fogalmam sincs, mit jelent több mint hetven évnyi élettapasztalat, de még csak véleményem sincs róla. De mint mindannyian, én is szomjazom a tudásra, mely a dolgok lényegére mutat rá. Többek között ezért lapozok bele újból és újból Oravecz köteteibe. A vers úgy általában sem alkalmas arra, hogy sietősen foglalkozzunk vele, de Oravecz verseire ez különösen is igaz. Csöndes elmélyülés illik hozzá. Egyszerűen csak olvasod, és hagyod, hogy fényt gyújtson.

Oravecz Imre (Fotó: Stekovics Gáspár)

Oravecz Imre (Fotó: Stekovics Gáspár)

Oravecz Imre: Távozó fa
Magvető Kiadó, Budapest, 2015
194 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft
ISBN 978 963 143 3418

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Oravecz Imre megindítóan személyes új kötetében a tél hideg fényével pásztázza végig létezése lehetőségeit és adottságait. Apró megfigyelések, végtelen következtetések az élet örök körforgásából. A természetből rajzolódik ki az ember, és az életből a halál. A Távozó fa a Magvetőnél megjelenő Oravecz Imre életműkiadás első kötete.