Manda Scott: Tisztítótűz (részlet)

Posted on 2016. február 16. kedd Szerző:

0


Scott-tisztitotuz-bor200Első fejezet

Orléans 2014. február 24. hétfő 02:00 Encore un feu…

Egy újabb tűz. A magasba szökkenő, óriási lángnyelvek ezúttal képesek lennének megolvasztani a szunnyadó Orléans háztetőit. Picaut farmert és kabátot húz, öltözködés közben az ablakból figyeli a vakító ragyogást. Odakint a tűz fénye alapján tájékozódik. Kocsiba ül, és kanyargós utcákon követi a felperzselt eget, majd gyalog folytatja útját.

Az út szélén tíz méter széles kikövezett udvar tátong, túloldalán tombol a tűz. Picaut olyan közel van a lángokhoz, hogy a kegyetlen hőség megszárítja könnyes szemét, és kiszippantja a levegőt a tüdejéből. A lángok sokkal magasabbra csapnak, mint az épület maga, és sokkal fényesebbek,mint bármilyen mesterséges fény.

A fülsüketítő robaj elnyeli a forgalom zaját és a megannyi sziréna üvöltését. Ez a tűz nagyobb, mint a korábbi három, és ellentétben azokkal, ezt az óvárosban, a katedrális és a folyó közötti szűk macskaköves utcákon gyújtották. Itt egymást érik az épületek. Orléans ősi, dobogó szíve ma este örökre leállhat. A levegő olvadt műanyag, üveg, habarcs és gőzölgő vas szagától terhes, de ezek mögött, ezek közül előtör valami új is: égett haj, vér és csont bűze. Korábban a tűz csak az épületeket emésztette el, nem voltak áldozatai. Ez a mostani élő húsból lakomázik. A biztonságos távolságban álló városi és országos rendőrség tagjait, valamint a kósza bámészkodókat elnézve senki sem mehet hozzá olyan közel, hogy találgatni tudná, kik az áldozatok. Jobban mondva, kik voltak.

– Százados! – szólal meg egy hang a háta mögött. Megfordul, hogy lássa, ki az, de rögtön meg is bánja.

– Garonne hadnagy – biccent üdvözlés helyett.

Amikor még mindketten hadnagyként szolgáltak, a férfi csak Guillaume volt, ő pedig Inès. Olyan jóban voltak, amennyire az a meghittség biztonságos oldalán lévő szakmai kapcsolatban csak lehetséges. Hasonló vérmérséklet és hozzáállás jellemezte őket, a nyomozás és a veszély olvasztótégelyében kovácsolódtak össze, és azzal ámították magukat, hogy a barátságuk fontosabb a munkánál. Ez volt régen, most azonban amaz csak akkor szól hozzá, ha muszáj, ami sokkal gyakrabban fordul elő, mint bármelyikük is szeretné. Garonne, a keménykötésű testbe zárt ingatag jellem kezd visszatérni régi önmagához. Elég idős már, tudja, a legutóbbi előléptetési hullámmal elúszott az esélye arra, hogy valaha is százados legyen. Csalódottságát még kilenc hónappal később is a szeme alatti táskákban hordja.

Ugyanakkor ma este pár perccel Picaut előtt ért a helyszínre, és ezt szeretné is a nő tudtára adni. Úgy lobogtatja teleírt jegyzetfüzetét, mintha ez lenne a bizonyíték arra, hogy ő a jobb rendőr, Picaut pedig elhanyagolja a kötelezettségeit.

– Hôtel Carcassonne. Tulajdonos és vezető Madame Foy egy személyben. A szállóban tartózkodott, amikor a tűz kigyulladt. Hét vendége volt, hat itt is van… – mutat a válla mögötti csoportra, akiket még épp megvilágít a lángok fénye. – A hetediket nem találjuk.

Garonne most az elmúlt pár hónaphoz képest is jobban neheztel rá, ami már jelent valamit. Szeme rejtett nyomok után kutat. Picaut vezetékes telefonját hívta először, de a nő nem volt otthon. A mobilját is csak a hetedik vagy a nyolcadik csörgés után vette fel, és Garonne szerint Picaut tudja, hogy számára is egyértelmű: nem a lakásán töltötte az éjszakát. És mert ez már csak így megy, gyanítja, hogy bárhol is aludt a nő, nem volt egyedül. Picaut tudja, hogy Garonne most már Luc barátja, nem az övé, és hogy minden gyanús dologról be fog számolni neki. A férfi pedig tudja, hogy ezzel a nő is tisztában van. Garonne napszemüveget visel, ami az éjszaka közepén nevetséges hivalkodásnak hat. A lencsékbe nézve Picaut viszontlátja filigrán testét és rövidnek mondható, kócos, rakoncátlan haját, melynek színe a szőke és a szőkés barna közötti meghatározhatatlan mezsgyén ingadozik. Az arca túl szeplős ahhoz, hogy bájos legyen, szürke szemei pedig túl távol ülnek egymástól ahhoz, hogy szépnek lehetne őket mondani. Luc egy roman-tikus pillanatban lenyűgözőnek nevezte a nőt.

Most szó sincs ilyesmiről. Fáradt, elege van, és vissza akar feküdni. Az, hogy erre hol és kivel (már ha nem egyedül) kerül sor, az rajta kívül kurvára nem tartozik senkire. Nincs szexszaga, és nem csipkés alsóneműt vett fel. Garonne és Luc is meggyőződhetnek arról, hogy semmi titkolnivalója nincs, mert a bő szarvasbőr dzseki alatt az van rajta, ami mindig: a tegnapi farmer és egy ujjatlan fehér póló, amely semmilyen árulkodó nyomot nem takarna el. Az arcát masszírozza, megdörzsöli a szemét, próbálja kizárni a múltat. – Ki a hetedik vendég, aki bent maradt?

– Madame Foy nem emlékszik a nevére. Délután jelentkezett be, ami-kor a nő épp a terhes lányával telefonált. Az ultrahangvizsgálaton éppen akkor közölték vele, hogy ikreket vár. A nagy izgalomban Madame Foy nem tudta megjegyezni a vendég nevét. Azt mondja, magas és viszonylag jóképű volt, de azért nem túlságosan. Fehér bőrű, sötét hajú férfi. Angol  vagy esetleg amerikai, amit onnan sejt, hogy törte a franciát, és jellegzetes kiejtéssel beszélt angolul. Ezzel az információval senki nem lett előrébb.
– Fasza.
– A német szerint – mutat Garonne a hüvelykujjával a válla mögé – amerikai volt.
– Honnan veszi?
– A vacsoránál hallotta, hogy a telefonban a Cornell Egyetemen lévő munkatársait emlegette, és arra kérte őket, hogy „sürgessék meg az eredményeket”.
– A német mennyire tud angolul?
– Jobban, mint én.
Ez viszonylag alacsonyra helyezi a mércét, de legalább jelent valamit. Picaut megfordul, hogy szétnézzen. A szálló korábbi vendégeinek szánalmas zűrzavarában akármelyik férfi lehetne német. Ezzel szemben a nők… Az egyik rögtön magára vonja a tekintetet.  Távolabb áll a többiektől.
– Róla mit tudni?
– Kiről? A feketéről?

Te jó ég! Guillaume Garonne szerint mindenki fekete, aki nem tud felmutatni legalább tíznemzedéknyi tiszta fehér francia felmenőt az első köztársaságig visszamenőleg. De ezúttal valóban igaza van: ez a nő nem olyan olajbarna bőrű, mint az arabok, hanem ébenfekete, nyugat-afrikai fekete, magas és sovány, szavannafekete pompás fekete hajkoronával, mely csillogó szurokként folyik a vállára.

Mindent összevetve: érdekes. Mindenki érdekes, aki elkülönül a tömegtől, és ma éjjel, ebben a társaságban ez a nő csillogó gyémántnak számít a szénbányában, paradicsommadár a verebek között. A többiek semmiben sem különböznek egymástól. A hotel túlméretezett köntösébe burkolózva, mezítláb álldogálnak. Pont úgy festenek,mint akiket az éjszaka közepén ráncigáltak ki az ágyukból, amikor a plazmakortizol szintje olyan alacsony a vérben, hogy egyébként is lehetetlen megküzdeni a viszontagságos körülményekkel. Ezzel szemben a nő könnyed párizsi eleganciát áraszt magából: mintha személyében Agnès B. és Jean Paul Gaultier találkozott volna, és az egészet Galliano rosszfiús Diorja teszi pikánssá. Akár a Vogue  címlapján is szerepelhetne. Talán szerepelt is.
– Ő meg ki?
Garonne a jegyzeteibe mélyed, mintha a nő nem égett volna az emlékezetébe.
– Monique Susong. Párizsi. Ő…
A hadnagy szemei összeszűkülnek.
– Mi olyan vicces ebben?
– Mindegy.
Késő van. Picaut fáradt. Alig egy évvel ezelőtt még viccesnek találta volna a helyzetet. Akkor nem is lett volna szükség arra, hogy elmondja azt, ami egyértelmű. Picaut-ban semmi erő nincs arra, hogy hízelegjen neki. A régi cinkosság helyére most a munkavágy lépett.
– Mit keres itt?
– Mire gondolsz?
– Ahogy elnézem, az Hôtel Carcassonne nem egy ötcsillagos szállás. Minek jön ide egy Monique Susong-féle nő?
– Ezt még nem…
– Derítsd ki. És szerezd meg a közelben lévő térfigyelő kamerák fel vételeit. Holnap reggelre nézd át az összeset, és állíts össze egy listát azokról, akik segíthetnek nekünk. – Picaut a hotel felé fordulva teszi fel a következő kérdést.
– Biztos, hogy bent maradt, vagy eltűnt?

– Senki sem tudja. A többiek a tűzvédelmi utasításokat követték. A vészhelyzeti teendőket mutató ábra minden szobában jól látható helyre volt kitéve, nincs is okunk mást feltételezni. Ők kijöttek, amikor megszólalt a tűzjelző. Mire Madame Foy megszámolta őket, és rájött, hogy az egyikük hiányzik, már túl nagy volt a tűz ahhoz, hogy bárki is visszamehessen. A nő azt mondja, nem látta elmenni, de ez nem jelenti azt, hogy ez így is volt, amikor…

– Amikor a családja ilyen agyzsibbasztó mértékben szaporodik. El kell kezdenünk felvenni a vallomásokat. A legfontosabb a németé, aki többé-kevésbé beszél angolul, és a párizsi pávánké. Tudd meg a lakcímüket, hogy miért vannak itt, mennyi ideig akartak maradni, mit ettek, gondoltak, mondtak. Szerezd meg a híváslistájukat és minden mást is. Akkor már… Hála istennek. Végre. Csikorgó fékek és villogó lámpák jelzik a tűzoltóság megérkezését.

Valójában Madame Foy csak nemrég riasztotta őket, de tűz esetén sokkal képlékenyebbnek tűnik az idő.

Az égő épület előtti kis téren rövid ideig eszeveszett zűrzavar uralkodik, de az elmúlt három hétben három este is tartottak tűzgyakorlatot, ezért a káosz elképesztő gyorsasággal alakul át olyan renddé, amely még ennek a tűznek is képes véget vetni. A folyó csak három sarokra van innen, és csapadékos volt a tél. A tűzoltók az egész várost eláraszthatnák, de most csak annyi a dolguk, hogy oda vigyék a vizet, ahol szükség van rá. Ez pedig nagyon jól megy nekik.

Több tucat vízsugárral célozzák meg a tűz középpontját, és lassan sikerül eloltaniuk. Reggelre Picaut és az emberei védősisakkal a fejükön már bemehetnek az épületbe, hogy átvizsgálják az omladozó falak közötti átázott hamut, és megpróbáljanak rájönni, ki okozta a tüzet, és miért. Ha ez a tűz kicsit is hasonlít a korábbiakhoz, akkor hamarosan titkosított hívás érkezik az Orléans nyugati részén lévő főkapitányságra. Egyerős (ezért valószínűleg színlelt) mali akcentussal beszélő férfi a Jaish al-Islam tagjának fogja magát kiadni, és a tűzgyújtást a „hitetlenség elleni tiltakozással” magyarázza majd. Szerinte Franciaország beavatkozik a kis afrikai állam belügyeibe, amit a csoportnak meg kell torolnia. Egy órával később e-mailen keresztül, .wav fájlban küldi el a vallomását az országos és nemzetközi hírügynökségeknek, ezért hajnaltól kezdve Franciaország összes háztartásában ez fog szólni a televízióból. Ezek a „vallomások” eddig egy irodalomprofesszor, egy kézműves borász – akinek Londonban és New Yorkban is kelendőek a termékei –, valamint a Fiatal Szocialisták orléans-i tagozatának elnöke otthonának vagy üzletének a lerombolásáról szóltak. Mindhárom áldozat nő. Az elmúlt év során mindhárman írtak a La Femme du Jour nevű blogba, mely „a francia nők krémjének ünneplésére” hivatott.

Mindhárom fehér, középosztálybeli, vonzó nő. Nem haltak meg a gyújtogatás során, de elvesztették az otthonukat, veszélybe került a megélhetésük, nemzeti öntudatukat pedig megsértették. Arcképük számos újság címlapjáról visszaköszönt. A szerkesztőik nem átallottak örömkönnyeket hullatni minden egyes új fejleménynél. Mindenki más is megkönnyezte a borítókat, bár teljesen eltérő okokból. Választási év van – bár Franciaországban mikor nem? –, de idén minden korábbinál jobban felkorbácsolták az indulatokat. Az előző évben vált törvényessé a melegházasság, és a döntés miatti tüntetések, lázongások odáig fajultak, hogy a kenyér árának emelkedésétől a fiatalok munkanélküliségén át a déli kompkikötőben talált illegális bevándorlókkal teli hajóig bármi képes úgy felhergelni a lakosságot, hogy akár a rendőröknek is nekimennek.

A tűzesetek előtt Orléans-ban viszonylagos nyugalom uralkodott. Most már itt is kisebb csoportba verődött elégedetlenkedő fiatalok portyáznak az utcákon, és minden okot megragadnak arra, hogy állati módon  viselkedhessenek. Már egy hét sincs hátra a szavazásig, és a közvélemény-kutatások szerint az idősebbek fokozatosan eltávolodnak a liberális pártoktól, és a teljesen fehér Franciaországot hirdető eszmékkel kacérkodnak. Ezt az országot csak igazi férfiak laknák, akik akár életük árán is megvédenék asszonyaikat a színes bőrű jöttmentektől, akik megszabják nekik, mit tehetnek, és mit nem. Guillaume Garonne hadnagyot teljesen lázba hozza ez az elképzelés. Talán még az ő életében megvalósulhat a fehérek uralma.

De ez az idő még nem jött el, és a várakozás közben Garonne nyilvánvalóan ég a láztól, hogy felvegye a hotel tulajdonosának és hat túlélő vendégének a vallomását, ahogy azt Picaut is kérte tőle.

A hadnagy fenyegetően néz a századosra, és munkához lát. A nő is csatlakozna hozzá, hogy kikérdezze a feltűnően elegáns Monique Susongot, de megcsörren a Nokiája.
– Picaut.
– Patrice vagyok – szólal meg egy vidám hang a vonal túlsó végén.

Patrice Lacroix a csapat műszaki zsenije. A deszkás fiú megszállottja a számítógépes játékoknak és a sárkányröptetésnek, kizárólag Red Bullon és kávén él, és valószínűleg sohasem alszik
– Itt a hívásod. Ugyanaz a hang, ugyanaz a jel. Próbáld meg vonalban tartani.
– Nem fog menni. Mindig csak az előre megírt beszédet olvassa fel.
– Attól még próbálkozhatsz. Alig harminc másodpercre van szükségem. Hívd el randira, mondd azt, hogy mennyire beindultál rá. Mondj neki bármit, csak ne tegye le.
– Elmész te is a picsába.
– Veled bármikor. Rögzítik a hívást. Régebben a visszhang rögtön elárulta, ha felvettek egy beszélgetést, azonban most már nincsenek ilyen árulkodó jelek. Picaut vár az átkapcsolásra.
– Ici L’armée du Prophète, Jaish al-Islam…

Manda Scott

Manda Scott

A hívás tizenkét másodpercig tart, ezért Patrice-nak nem sikerül bemérnie. Picaut a tűz és a víz harcát nézi, a lángok gőzt, hamut és füstöt köpködnek mindenfelé. Az ordítás jajveszékeléssé halkul, amit a tűz martalékává esett tárgyak pattogó dadogása kísér, ahogy a fizika törvényeinek ellentmondó ívek és repedések kialakulnak. Garonne felsorakoztatja a hotel lakóit, és az udvar másik oldalán jelöli ki a saját területét. Lehet, hogy haragszik a nőre, de jó rendőr. A traumatizált férfiak és nők, még a fekete bőrű és éjsötét sörényű Monique Susong is biztonságban érezhetik magukat a kezei között. Picaut hagyja dolgozni beosztottját. Odébb sétál egy sarokkal, és mert még mindig érzi a füstöt és a szálló pernyét, és mert valójában jobban tud gondolkozni, ha csend és sötétség veszi körül, még messzebb megy.

Manda Scott: Tisztítótűz
Agave Kiadó, Budapest, 2015