Szerb Antal: Budapesti kalauz – Marslakók számára (részlet)

Posted on 2016. február 10. szerda Szerző:

0


SzerbA_Budapesti-kalauz-bor200A Marslakó egy szép nap szerencsésen megérkezett Pestre, szobát vett ki a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát és telefonált nekem, hogy megbeszélésünk értelmében mutassam meg neki a Várost.

Uram, igen tisztelt Idegen, mindenekelőtt arra kell nyomatékosan kérnem, ne hallgasson az újságírókra és a jeles megfigyelő tehetségekre, akik azt fogják Önnek mondani, hogy a pesti ember ilyen meg olyan. A pesti ember, akiről ők beszélnek, éppolyan, mint minden más kereskedő, ha nincsen pénze. Mit érdekel az egy Marslakót? Általában az emberek, hát fontosak az emberek a városban? Párisban csak az emberek utálatosak és érdektelenek. Én a várossal akarom Önt megismertetni, azt hiszem, a házak az igazán lényegesek. De talán nem is a házak: az utcák egymásrahajló erotikája, melyben néha erő fejeződik ki és olykor grácia, a forgalmak hőfoka talán, a közterek és a szobrok éghajlati viszonyai, az autóbusz-számokkal kapcsolatos irodalmi asszociációk vagy valami ilyesmi. Hisz Ön ért engem.

LÁNCHÍD. Talán először őt méltóztassuk. Budapest a nagy hidak városa. A Lánchidat a mult század elején építették, sok évtizeden át, őszinte kollektív lelkesedéssel. Róla énekelte a költő, az egyébként ismeretlen Vidor Emil, az Athenaeum 1842-es évfolyamában:

Hullám alá ott künn magot temettek,
Melyből – dacos habok piruljatok! –
Maholnap hajh a szellem fegyverének
Nagy győzedelmi íve kelni fog!
Nyakát a’ vén folyam békén lehajtja,
Melly oly sokáig délceg ’s büszke volt,
A honfiak nagyobbat ünnepelnek:
Az ész előtt egy nemzet meghajolt.

A Lánchidat valószínűleg mind a négy évszakban építették, de azért mégis főképp téli híd. Téli és esti, fekete a jellegzetes színe, meg az a csokoládé-barna, ami a nagyvárosi aszfalt, ha vizes. És azért is téli híd, mert az elődje nem volt téli híd. Azelőtt hajóhíd kötötte össze Pestet Budával, azon sétált Virág Benedek, a szent öreg, lelkes társaival. Télen a hajóhidat szétszedték. De akkoriban a Duna még gyakran befagyott és az emberek átkorcsolyáztak Budára. Ha nem fagyott be, csak zajlott, egészen Bécsig kellett felkerülni annak, aki, mondjuk, a Krisztina-téren akart vacsorázni. Valószínűleg.

A Lánchíd, amint látja, Uram, empire-stílusban épült, mint az egyik oldalon az Alagút bejárata és a másik oldalon a Főkapitányság. Általában Pestnek két történelmi rétege van: a barok, amely az alapvető katholikus és német polgárság lelke, és az empire, amely egy nagy magyar lendület emlékét őrzi, egy lendületét, amely azóta a semmibe enyészett. Itt, az Alagút és a Főkapitányság között, még megvan valami belőle. Ha a nádor lenézett palotájából, száz évvel ezelőtt, ezt a képet látta. És sóhajtva Széchenyire gondolt, akit ő csak Stefi gróf néven becézett. Azután visszatért íróasztalához, konok munkakedvvel, mint Habsburg ősei.

A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú. Budapest az igaz és mélységes szerelmek városa. Higgye el, Uram, aki ismeri ezt a várost, csak könnyezve tud beszélni róla.

Ne nézzen jobbra és ne nézzen balra. Ön csak a Főkapitányságra nézzen, az szép és arányos és hallgatag. Ne nézze az Akadémiát, hogy olyan dühösen és makacsul méltóságteljes, mint tudományos életünk. Szólítsa kegyelmes úrnak, bár lehet, hogy csak méltóságos, de jobb, ha az ember óvatos. És ne nézze a Gresham-palotát. Szegény valamikor merész volt és fiatal. Így élünk mi is, pesti lelkek, mint a Főkapitányság, egyfelől a hivatalos, másfelől a kommerciális fesz és pöf cifrái közt. Azért nem nézünk se jobbra, se balra.

A DUNAPARTOK. A Dunának két partja van, mint a folyóknak általában. Azt hiszem, az is normális, hogy a két part itt is két más világ. Mint Párisban. A pesti parton zenés kávéházak nyitnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák.

A pesti partra nem ajánlatos napsütésben menni. Nem vagyok biztos az ízlésében, de azt hiszem, nem az Ön esete, ami ott olyankor látható. Ez a part téli estéken szép, amikor csak piarista tanárok járnak rajta, kettesével. Csak mennek, nagy reverendasuhogtató titokzatos lépésekkel, a rendházból el, az Országház felé, és sétájuk célja mégis a vacsora, melyet visszaérkezve fognak elfogyasztani. Névnapokon a portás felgurít egy hordó sört a refektóriumba és szelíd szerzetesi tréfák között megisszák, tudományos és pedagógiai kérdésekről társalogva. Sajnálom, hogy nem mutathatom meg Önnek a régi piarista épületet, a Grassalkovich-palotát, kecses erkélyével, és a hozzácsatolt jellegtelen, de régi épülettömböket. Nélkülük a város egy kicsit foghíjas most a Görög Templom és a belvárosi Plébánia-Templom között. Valamikor ez volt a leginkább XVIII. századi sarok. Az ember várta, hogy a rácok a vontatóhajókkal egyszer mégis áttörik a villamos sáncait, és kikötnek, úgy, mint régen, mikor a Dunaparton még Ürményi, a hétszemélynök, áztatta a vízbe fájós lábait és diskurálgatott a bókoló Kazinczyval.

BELVÁROSI UTCARÉSZLET. De megmaradt a Galamb-utca és mellette a Krist-féle ház meg a Görög Udvar. A Krist-féle ház mélyen van, nálunk minél régibb egy ház, annál mélyebb a szintje. Úgy látszik, igaza volt Madáchnak: a por emelkedik, pár ezredév gúláidat ledönti, a korzón már csak a sakál üvölt, az automobilok ott fognak közlekedni, ahol most a harmadik emelet van.

A Galamb-utcát érthetetlen módon itt felejtették a város közepében, a két korzó közt, úgy, ahogy itt maradt Mária Terézia korából. Szobáiba kétszáz éve nem süt a nap, csak őszöregek tipegnek az utcán, nem is tudom, laknak-e a zsalugáterek mögött, vagy csak emlékeznek. A Görög Udvarban tudom, hogy laknak. Nagyszakállú pópa is van ott, sok gyermekkel, és görögök, azt mondják, igazi görögök, akik egyházközségi gyűléseken még most is Hellász nyelvén rágalmazzák egymást.

GELLÉRTHEGY. Ajánlatos kora tavasszal, vasárnap délután. A Gellérthegy tetején egy rom épült, a Citadella. Kicsi lőrésszerű nyílások láthatók a falon, időnként egy ló dugja ki rajtuk a fejét. A Citadella mögött van egy síkság. Ide szokott felzarándokolni a környékről a vasárnapi nép és katonaság. Ez a nép és katonaság hajszálnyira olyan, mint amilyent St. Cloudban lehet látni az évnek és a hétnek ugyanezen a szakán, és valószínűleg minden nagy és esetleg kisebb város szomszédságában. Mert a nép és katonaság mindenütt egyforma. Különbségek csak a legmagasabb szinteken észlelhetők. A baka mindenütt baka. De Hölderlin nem azonos Vörösmartyval.

De nem erről akarok beszélni. Inkább nézze, Uram, a helyzetet. A Gellérthegy tetején a nép és katonaság egy sajátos társasjátékot játszik, amelynek az eredete visszanyúlik a legködösebb folklorisztikus időkbe, amikor a Gellérthegyen még boszorkányok alkottak rézmetszetszerű csoportképeket. Senki sem tudja, ki hozta be ezt a játékot és ki szervezi azóta; minden tavaszi vasárnap csak itt van. Az emberek körbe állnak párosával, úgy értem, egy férfi és egy nő. A kör belsejében pedig egyéb párok sétálnak fel és alá. Időnkint a kör közepéből egy pár odaáll egy párhoz, amely a kör szélén áll. A körbeli férfi megkérdi a szélről álló férfit: „Szereted a párod?”. Ha a férfi azt mondja, igen, továbbmennek. Ha azt mondja, nem, kicserélik a nőt. Így folytatják napestig. Mire sötét lesz, minden Tristan megtalálja Izoldáját, hogy finoman fejezzem ki magam. Hogy azután mi történik, még nem sikerült kiderítenem.

TABÁN. Nem tudom, illik-e az idegenforgalmi illemkódex értelmében megmutatni valamit, ami nincs. Mert Ön, teljes joggal, csak sáros réteket lát, amint únottan csapkodják a Gellérthegy lábát. A középen, mint árvízből szomorú maradvány, emelkedik a fehérsas-téri polgári iskola. Valamikor itt házak álltak, Uram, de milyen házak! és a házak közt utcák kanyarogtak, de milyen utcák! A házak földszintesek voltak, és a közepükön a szederfa mellett mosóteknő állt. Leve hivogatólag csorgott végig az utca közepén, mély csatornákat vájva a szabálytalan macskafejek közt.

Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. A Tabánt bármikor meglátogathatta, télen, nyáron, nappal, éjszaka, mindig csodálatos volt, mindig egyetlen, az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, olyan szerelmekét, amelyek reggel szoktak az ember eszébe jutni, az ágyban, amikor még sötét van és akkor nincs fürdő és borotva, ami lemosná az ember lelkéről azt az édes és álmosító gyantát, ami a szerelem. Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.

De nem specializálom magam ifjúságilag egy városrészhez, mert nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság. Ha egyszer örökre el kellene hagynom a Várost, aznap megöregednék, mint a heisterbachi szerzetes.

Szerb Antal

Szerb Antal

A BUDAI PARTON inkább késő tavaszi délutánokon ajánlatos sétálni, a gesztenyefákra való tekintettel. Ez a Dunapart kissé ijedten húzódik meg a két hegy alatt, tulajdonképpen alig van. Kutyákat szoktak erre sétáltatni, és egyszer láttam egy öreg házaspárt, az úron szürke zsakett volt és szürke keménykalap. Ha nagyokat szeret sétálni, inkább az alsó rakparton menjen végig a Ferenc József-hídtól a Margithídig. Ez a világrész nem nélkülöz bizonyos tengerészeti hangulatot és mindenféle itt rekedt életformákkal lehet találkozni. Ültem itt már például felfordított csolnakon, mint egy hajós, és néha kis lépcsőkön le lehet menni és üldögélni közvetlenül a víz fölött, mint Velencében és számolni a parti lámpák fénycsíkjait a Dunán. Uram, Ön nem is képzeli, mily gazdag ez a város lehetőségekben.

Szerb Antal: Budapesti kalauz – Marslakók számára
Magvető Kiadó, Budapest, 2015

Az itt felhasznált szöveg az őskiadás helyesírását tükrözi.