John Williams: Stoner (részlet)

Posted on 2015. október 26. hétfő Szerző:

0


Williams_Stoner-bor200Az osztály addigra elolvasott két Shakespeare-színdarabot, és a hetet a szonettek tanulmá­nyozásával zárták. A diákok idegesek voltak, és tanácstalanok, halálra rémisztette őket a feszültség, mely egyre csak fokozódott köztük és a tanári asztal mögül görnyedten rájuk meredő alak között. Sloane felolvasta nekik a hetvenharmadik szonettet; szeme ide-oda járt a teremben, összeszorított ajka fanyar mosolyra görbült.

– Mit jelent ez a szonett? – tette fel hirtelen a kérdést, és elhallgatott, tekintete gyászos, mondhatni elégedett csüggetegséggel pásztázta a termet.

– Mr.Wilbur? – Nem jött válasz. – Mr. Schmidt? – Valaki köhintett. Sloane Stoner felé fordította sötét, csillogó szemét. – Mr. Stoner, mit jelent ez a szonett?

Stoner nyelt egyet, és megpróbálta kinyitni a száját.

– A szonett, Mr. Stoner – mondta szárazon Sloane –, tizennégy sorból álló, sajátos szerkezetű költemény, mint minden bizonnyal ön is megtanulta. Ez a szonett angol nyelven íródott, amelyet ön is beszél már jó néhány esztendeje. Szerzője William Shakespeare, egy halott költő, aki mindazonáltal néhányunk szemében még mindig bír némi jelentőséggel. – Egy pillanatig tovább nézte Stonert, aztán üres tekintete valahová az osztályon túlra meredt. Újra elszavalta a verset, ezúttal könyv nélkül; hangja mélyebb lett, ellágyult, mintha a szavak, a hangok, a ritmusok eggyé váltak volna vele:

– Nézd, életem az az évszak, amelyben
Pár rőt-levél (vagy az se) leng, a tar
Fák ágai reszketnek a hidegben:
Dúlt kórusukban nem zeng drága dal.
Bennem már csak az a homály dereng,
Mely alkony után sápad nyugaton
S amelyet lassan, feketén beleng
Az éj, a fél-halál, a nyugalom.
Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
Mely ifjúsága hamván haldokol,
Mint ravatalon, amelyen kivégzik:
Amiből kelt, vissza abba omol.
Ezt látva, csak erősödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

Csend, azután valaki megköszörülte a torkát. Sloane elismételte a sorokat, hangja színtelen volt, ismét az övé.

Ezt látva csak erősödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

Sloane szeme visszavándorolt William Stonerre, és szárazon azt mondta:

– Mr. Shakespeare szól önhöz háromszáz év távolából, Mr. Stoner; hallja-e?

William Stoner csak ekkor döbbent rá, hogy már néhány másodperce visszatartja a lélegzetét. Lassan kifújta a levegőt, és részleteiben érzékelte, ahogy ruhadarabjai megmozdulnak a testén, miközben a lélegzet elhagyja a tüdejét. Tekintete elfordult Sloane-ról, körbejárt a termen. Az ablakokon ferdén tűzött be a fény, megtelepedett diáktársai arcán, s egy pillanatig úgy tűnt, mintha belőlük világítana a terem félhomályába; az egyik diák pislantott egyet, vékony árny hullott egy orcára, s a napsugár megragyogtatta rajta a pihéket. Stoner tudatára ébredt, hogy a padot szorító ujjai kiengednek. Ide-oda forgatta a kezét, ámulva nézte barnaságát, s hogy milyen bonyolultan illeszkednek körmei a tömpe ujjbegyekbe; szinte érezte a vér láthatatlan áramát a vékony erekben és artériákban, ahogy finoman, vigyázva lüktet ujjai hegyéből, végig a testén.

Sloane szólalt meg ismét.

–Mit mond hát önnek, Mr. Stoner? Mit jelent ez a szonett?

Stoner lassan, vonakodva felnézett.

– Azt jelenti – kezdte, és keze egy apró mozdulattal a levegőbe emelkedett; érezte, hogy szeme elködösül, amint Archer Sloane alakját keresi. – Azt jelenti – mondta újra, de nem tudta befejezni.

Sloane furcsálkodva pillantott rá. Majd hirtelen biccentett, és így szólt:

– Az órának vége. – Senkire sem nézve megfordult, és kiment a teremből. William Stoner alig érzékelte, hogy körülötte a Diákok morogva, pusmogva felállnak, és kicsoszognak a teremből. Amikor kimentek, csak ült mozdulatlanul percekig, nézte a keskeny padlódeszkákat maga előtt, amelyekről rég lekoptatta a politúrt olyan diákok izgékony lába, akiket ő sohasem fog látni, ismerni. Azután ő is végigcsúsztatta lábát a padlón, hallotta cipője száraz karistolását a fán, érezte érdességét a cipőtalpon át. Felállt, és lassan kiment a teremből.

A késő ősz hidege áthatolt a ruháján. Körülnézett, látta a fák kopár, göcsörtös ágait, amint görbén, torzan rajzolódnak ki a fakó égen. Órára siető diákok ütköztek neki; hallotta motyogó hangjukat, a kövezett utakon kopogó cipőjüket, látta pirosra csípett arcukat, amint beledőlnek a szélbe. Csodálkozva nézte, mintha még sohasem látta volna őket, és egyszerre azt érezte, hogy nagyon távol van tőlük, mégis nagyon közel állnak hozzá. Ez az érzés kitartott, míg a következő órájára sietett, kitartott professzora talajkémia-óráján is, mialatt a dünnyögő hang csupa olyasmit sorolt, amit le kellett írnia a jegyzetfüzetébe, és be kellett bifláznia azzal a fajta lélekölő munkával, amely máris idegen volt tőle.

John Williams

John Williams

Ennek az évnek a második szemeszterében William Stoner leadta két természettudományi tárgyát, és felfüggesztette agrártanulmányait; jelentkezett a bevezetés a filozófiába kurzusra, az ókortörténetire és két angol irodalom órára. Nyáron hazament a tanyára, segített apjának betakarítani, de az egyetemi munkáját nem hozta szóba.

Fordította Gy. Horváth László

John Williams: Stoner
Park Könyvkiadó, Budapest, 2015