Tarjányi Péter, Dosek Rita: Cselszövő (részlet)

Posted on 2015. október 27. kedd Szerző:

0


Eszterházy és Ritter megállt a tábornok előtt. Ritter már indulni akart, hogy valamilyen biztosítási pontot foglaljon el, de a gróf egy csuklómozdulattal megállította. Először körbe akart nézni a teremben, arra volt kíváncsi, van-e másik ajtó, esetleg egy paraván, ami mögött katonák is lehetnek. Nem látott semmi ilyet, és a nagy függönyök sem lógtak teljesen a földig, biztosan látta volna, ha áll mögöttük valaki. A szobából még egy ajtó vezetett valahová, ezért mindenképp vállalni kellett a kockázatott, hogy valaki beléphet a terembe.

– Most már mehet – intett Ritternek, aki azonnal a másik ajtó felé indult. Ludendorff a léptek hallatán felpillantott. Megbotránkozva nézett Ritterre.

– Mit csinál, őrnagy? Talán valami dolga támadt? – kérdezte olyan megvető hangsúllyal, hogy Eszterházy attól tartott, Ritter menten lelövi. Régóta tudta, hogy társának gondjai vannak a felsőbbrendűséggel, de remélte, ezúttal nem cselekszik elhamarkodottan. – Nem tud fegyelmezetten várakozni? Elfáradt, vagy untatom esetleg? – folytatta a tábornok.

Rittert láthatóan nem érdekelték a szavak, kinyitotta az ajtót, és kinézett.

– Ez egy másik kijárat – mondta a grófnak. – Lépcsőházba vezet.

– Torlaszolja el! – utasította a gróf. Mire Ritter egy széket húzott oda, és kitámasztotta a kilincset. Ludendorff arca elvörösödött.

– Mit képzelnek maguk? – csattant fel.

– Halkabban! – szólt rá Eszterházy, és a zsebéből egy furcsa, henger alakú tárgyat vett elő, amit rápattintott a német tiszti pisztoly csövére. Ludendorff megszólalni sem tudott. – Ez egy hangtompító. Igen, jól látja, nem a maguk fejlesztése, hanem az Osztrák–Magyar Monarchiáé. Az a lényege, hogy nagyon halkan durran. Senki nem hallja meg, ha lelövöm magát, de egyelőre nem akarom megölni – mondta Eszterházy, de a pisztolyt Ludendorff homlokának szegezte. – Azonban ha kiabálni kezd, vagy más módon riadóztatja az embereit, akkor kénytelen leszek használni.

– Mit akarnak? – kérdezte Ludendorff.

– Beszélgetni – válaszolta Eszterházy. – De még mielőtt belecsapnánk, hoztam önnek egy üzenetet – vette ki másik kezével zubbonya oldalzsebéből Ostrymiecz altábornagy levelét. A tábornok nem nyitotta ki azonnal a borítékot, csak nézte a kézírást.

– Szóval az Osztrák–Magyar Monarchiáé… – időzött a gróf korábbi szavain Ludendorff, majd ráemelte a tekintetét. – Magát jóval fiatalabbnak gondoltam, mint ahogy kinéz – szólalt meg. – Mert hiszen elmaszkírozta magát… – mosolygott. – Az Evidenzbüro legjobb hírszerzője és bérgyilkosa áll velem szemben. A híre megelőzi magát, Eszterházy gróf! – nézett rá Ludendorff keményen. A gróf bólintott. – És ha nem tévedek, azért jöttek el hozzám, hogy alkut ajánljanak – rázogatta meg a levelet. – Nyilván az alku háttere van benne.

– Olvassa el a levelet – bökött a pisztollyal a borítékra a gróf.

– Rendben, de jobb, ha tudja, ha bármi bajom történik, önök nem jutnak ki innen élve, de azt hiszem, ezt felesleges is említenem.

– Jól hiszi – mondta Eszterházy. – Miattunk ne aggódjon, mindenre gondoltunk.

Ludendorff kinyitotta a borítékot, és gyorsan elolvasta a levelet. Arca kifejezéstelen maradt mindvégig, még akkor is, amikor letette.

– Pont, ahogy gondoltam. Ostrymiecz altábornagy nem igazán hagy más lehetőséget, mint hogy végrehajtsam, amit kérnek.

– Ahogy maguk sem hagytak számunkra más lehetőséget. Az, ahogy a hadsereg bérgyilkosai fogadtak bennünket, egyáltalán nem volt korrekt szövetségesi eljárás.

– Korrektségről beszél a háború közepén? – nevetett fel Ludendorff. – Azt hittem, hogy maga két lábbal áll a földön.

– Ha kiderül, maga mit tett ellenünk, nemcsak a rendfokozatát veszíti el, de a feletteseim tesznek róla, hogy fel is lógassák hazaárulásért – fenyegetőzött nyugodt hangon Eszterházy. Ludendorff arcán most először látszódott némi érzelem. – Aki a szövetségesét árulja el, a hazáját árulja el. Ha valami bántódásunk esik, Ostrymiecz tesz róla, hogy az összes újság megtudja, ki állt Lenin hatalomra jutásának hátterében!

Ludendorff lassan felállt.

– Elteheti a pisztolyt, őrnagy – mondta nyugodt hangon. – Nem fogom magukat bántani, és az egységemet is leállítom.

– Véletlen balesetnek kellett volna látszania, ugye? – kérdezte Eszterházy.

– Pontosan – nézett vele farkasszemet Ludendorff. – És ne legyen hipokrita, maguk is így csinálták volna.

– Erre azért ne vegyen mérget!

– Azért, mert a Monarchia hírszerzése jobb lelkületű, mint mi? – nevetett. – Inkább csak gyengébb.

– Maga életekről beszél! – szólt közbe Ritter. – A saját emberei életéről. Úgy dobálózik velük, mintha csak sakkfigurák lennének, pedig ők juttatták magát abba a székbe, ahol most ül!

– Magának itt nincs szava, fiam – fordult felé megvetéssel Ludendorff. – Ez a nagy emberek játéka, és tudomásul kell venni, hogy mi mondjuk meg, hogy a világ merre menjen tovább. Ebben a játékban pedig szükségünk van sakkfigurákra.

– Ne nevezzen a fiának! – emelte fel Ritter is a hangtompítós pisztolyát. – Nekem nincsenek hierarchiabeli aggályaim azzal kapcsolatban, hogy lelőjem – szegezte egyenesen Ludendorff mellkasának a fegyvert. A tábornok elsápadt.

– Eszterházy, szóljon az emberének, és küldje ki a teremből!

– Szólhatok neki, de mit sem érne – vonta meg a vállát a gróf. – Nekem éppúgy nincs felette hatalmam, mint magának. Az úr nem a beosztottam, hanem a társam. Mellesleg még igaza is van – nézett mélyen Ludendorff szemébe. – Elhoztuk önnek a figyelmeztetést, bejutottunk a főhadiszállására, és ne gondolja, hogy ezt nem tudnánk megtenni újra. Szerintem önnek nem érdeke, hogy kiderüljön a franciák és angolok előtt, mi készül a nyugati fronton, és az sem, hogy mindenki megtudja, hogyan árulták el a saját szövetségesüket. Ha ez a Monarchia vezérkara és az uralkodó előtt napvilágot lát, lehetséges, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia kilép a háborúból… sőt maguk ellen fordul.

– Erre kevés esélyt adok – mondta ismét könnyedebb hangnemben Ludendorff. – Szemben önökkel, a Monarchia tábornoki kara ugyanúgy gondolkodik, mint én. Hadd oszlassam el a kételyeiket, ők is sakkfiguráknak tekintik a katonáikat. Ne gondolja, hogy velük nincs meg a külön paktum.

– Azt akarja mondani, hogy ők is tudtak a likvidálásunkról? – szisszent fel Ritter.

– Nos, ezt nem mondtam, de érdekeltek abban, hogy a keleti fronton béke legyen, és hogy az orosz jóvátételből üzletileg részesüljenek. Mellesleg, gróf úr, ez talán önt is érdekelné…

– Maga elképesztő – horkant fel Eszterházy. – Rossz embernél próbálkozik, nem tudnék a tükörbe nézni, ha a háborúból szerezném a vagyonomat.

– Nahát, ez érdekes – mondta a tábornok. – Nem azért kapja a zsoldját, hogy harcoljon?

Ritter dühös lépést tett Ludendorff felé a pisztollyal, de a gróf megállásra intette.

– Hagyja, csak provokál – mondta Ritternek, továbbra is a tábornokot figyelve. – Nem is engem, hanem magát. De nem fogjuk elveszíteni a fejünket holmi semmitmondó sértés miatt. Aki nem ér fel velünk, nem tud megsérteni, aki felér, az nem fog. Amiért jöttünk, elvégeztük. Tábornok úr – fordult Ludendorffhoz –, a Monarchia hírszerzése biztonságba helyezte az iratokat Lenin beszervezéséről. Ostrymiecz altábornagy volt olyan jó, és kiegészítette néhány írásos dokumentummal arról is, hogy miket hibázott maga az egyik közös hadgyakorlatukon, és hogyan tolta át a felelősséget az egyik törzstisztjére, aki a hadbírósági ítélet után öngyilkos lett. Ismerve a hadsereg álláspontját, ez a karrierjének a végét jelentheti. Ha velem vagy a társammal bármi történik, ezek az iratok eljutnak az újságokhoz, és napokon belül tele lesznek a maguk forradalmával Szentpéterváron.

– Csak blöfföl – nézett rá szúrósan Ludendorff. – Senki sem dobna sutba egy ilyen nagyszabású titkos akciót a célegyenesben. A Monarchia érdeke Lenin helyén maradása és a béke megkötése, nem fogják két ember miatt leleplezni az egészet.

– Maga azt mondta, a nagy emberek irányítják a világot, és hogy a vezérkarnak kellene kormányoznia – idézte a tábornokot Eszterházy. – Hát Ostrymiecz altábornagy most úgy döntött, hogy mi életben maradunk, bármi áron. Csak mert megteheti!

– Az a bolond, szenilis vénember – rázta a fejét dühösen Ludendorff. – Jól van, megteszem, amit kér, nincs más lehetőségem. De ne higgye, hogy ezzel végeztünk! – emelte fel a mutatóujját Eszterházy felé. – Előbb vagy utóbb újra találkozunk, és akkor maga lesz szorult helyzetben, erről kezeskedem!

– Azt még meg is kell érni, tábornok úr! – tette el a fegyverét a gróf. – Mindkettőnknek!

– Távozhatnak! – fordított hátat nekik Ludendorff, majd az asztalához lépett, és megrázott egy csengőt. A szárnysegédje máris belépett az ajtón. – Kísérje le őket! – parancsolta nyersen.

– Tábornok úr, ne feledje a fenyegetést! – szólt még hátra Eszterházy. – Az olaszok bekeríthetnek minket!

A szárnysegéd ijedt szemmel bámult, de Ludendorff meg se moccant. Eszterházyék kényelmesen lesétáltak a márványlépcsőn, már nem volt miért sietniük. Az udvarra érve Eszterházy elégedetten konstatálta, hogy a főhadnagy időközben feltöltette a tankjukat üzemanyaggal.

– Ez idáig tökéletes napnak ígérkezik – szállt be jókedvűen az autóba.

– Akkor miért érzem úgy, mintha mindenhonnan ellenséges tekintetek követnének? – nézett fel az épületre Ritter, mielőtt ő is beült.

– Mert így is van – mondta Eszterházy, és beindította a motort. – Megint szereztünk magunknak egy ellenséget.

– Ehhez valahogy különleges érzéke van, gróf úr – huppant be mellé Ritter.

– Biztosan a nemesi génjeimben van – vont vállat a gróf, majd egy határozott gázfröccsel kihajtott az udvarról.

Tarjányi Péter, Dosek Rita: Cselszövő
Elhallgatott évszázad trilógia, 2. rész
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2015