Gyöngyösi Zoltán: Az ördög ujjai (részlet)

Posted on 2015. augusztus 1. szombat Szerző:

0


GyöngyösiZ_Az ördög ujjai-bor200Az öreg, málló vakolatú házban még lift sem volt. Brigitta mindig a hátsó lépcsőt használta, mert ahhoz el kellett mennie az udvaron nyújtózó két ecetfa között, amelyek állandó bosszúságot okoztak a lakóknak: gyökereik felnyomták a lakások padlóit, az emeleten élők viszont a pókok és a madarak miatt kísérelték meg minden évben kivágatni őket. A fák eleget küzdöttek a belvárosi levegővel és a vízhiánnyal, viszont arra, hogy csendben elpusztuljanak, nem voltak hajlandóak. Brigittát leginkább a növények hiánya zavarta a kerületben, így hát mindig megnyugodott a lelke, valahányszor a kiirthatatlan fák gyér lombjai alatt átvágott az udvaron. Most is így tett. Késő este volt már, amikor elindult felfelé a szűk hátsó lépcsőn.

A második emelet fordulójában lépett elé a férfi. Brigitta meghökkent, mert ezen a sötét, dohos helyen rajta kívül szinte soha senki nem közlekedett – ő meg ezért járt szívesen errefelé. Az illetőből szinte semmit sem látott, csak azt, hogy egy kissé alacsonyabb volt, mint ő, kopasz és igen vékony, az arca meg olyan volt, mint egy kiéhezett kandúré. De ahogy az alak a lépcsőfordulóban elállta az útját, nyilvánvalóvá vált, hogy nem véletlenül akadtak itt össze egymással.

A férfi keze hirtelen előrelendült és megmarkolta a blúzt Brigitta nyakán. Brigitta ki sem nézett volna ebből a kis alakból ekkora erőt; nyögni sem tudott a rémülettől, s azt is megérezte, hogy valami éles tárgy böki meg a gyomrát.

– Nem kellene – mondta a cingár férfi, és a falhoz lökte őt. Nem volt durva, szakszerűen csak annyi erővel dolgozott, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy Brigitta beszoruljon a forduló szögletébe. A férfi most már egészen hozzásimult a testével, és Brigitta megérezte leheletében a dohány kesernyés szagát.
Mit akar? – nyöszörögte.
– Tudja azt nagyon jól – vágta rá a férfi. Hangjában nem volt sem düh, sem feszültség. Aztán így folytatta:
– Én csak azt mondom, amit üzennek velem. Szóval, hogy álljon le.
– Az üggyel? – kérdezte Brigitta.
– Az üggyel.
– Maga mit tud róla?
A férfi kissé megrázta Brigittát. Nem nagyon, csak éppen annyira, mintha egy egeret akarna meghánytatni.

– Nem dolgom, hogy tudjak bármit is. És mindenki annak örülne a legjobban, ha magának is ez lenne a hozzáállása. Értve vagyunk?

Ebben a pillanatban valami fekete, vékony dolog suhant el Brigitta szeme előtt, majd egy reccsenést hallott, és érezte, hogy az ujjak, amelyek eddig blúzába markoltak, elernyednek, a bőrét pedig már nem szúrja a penge. Támadója oldalra dőlt és egy nyögéssel a lábai elé rogyott, aztán Brigitta még azt is látta, hogy fölötte valami sötét tömeg lecsap rá. A férfiből egy nyöszörgő kupac lett a fal aljához vetve. Fölé egy másik alak hajolt, aki aztán Brigittára pillantott, majd komoran, lassan felegyenesedett.

Brigitta rémülten hátralépett, de a lába beleakadt a leesett táskája szíjába, s ő megtántorodott, rázuhant a felfelé vezető csigalépcsőre, ahol csak úgy tudta magát megtartani, hogy belekapaszkodott a korlátba: ott hevert fejjel lefelé a lépcsőn, rémülten verő szívvel.

Egy férfi állt a lépcsőfordulóban, kezében a késsel. A penge élét nézegette.

– Ócska cucc – közölte fahangon Brigittával. Esze ágában sem volt a kezét nyújtani, hogy felsegítse, így hát Brigitta a maga erejéből kezdett el feltápászkodni. Amikor végre egyenesen állt, szemügyre vehette a megmentőjét. Magas, vékony férfi volt, ócska, szakadt farmernadrágban és dzsekiben, fején foszlott szegélyű, színehagyott simléderes sapka. Tekintetét elrejtette a szemellenző rongyos íve, de amikor egy lépést hátrált, hogy egy záró rúgással elcsendesítse a mellette felnyögő ruhakupacot, Brigitta a gangról beszüremlő fényben meglátta az arcát is: talán ha negyven éves lehetett, két erős ránc vonult le az orrától az ajka borostás szögletéig, bőre tele volt pattanással, foltokkal és egy heggel a nyaka fölött, zöld szeme pedig hidegen villant a nőre. A sapkája alól zsíros és szürke haj bukkant ki.

– Na – összegezte a helyzetet a férfi kásás hangon –, nem esett baja, ahogy látom.

– Maga… kicsoda? – kérdezte kissé megnyugodva Brigitta, de azért lejjebb lépett egy lépcsőfokot, hogy biztonságosabb távolságba kerüljön a megmentőjétől.

– Nem mindegy? Fő, hogy idejében érkeztem. De efelől most már nyugodt lehet – bökött az a hüvelykjével a másikra, aki csendesen zihált a sarokban. A fickó hátrált egy lépést, a kést összecsukta, s egy gyors mozdulattal a zsebébe süllyesztette. Unott pillantást vetett Brigittára:

– Talán jobb lenne, ha gyorsan felmenne a lakásába és bezárkózna. Rendőrséget is hívhat, de addigra már sem én nem leszek itt, sem ő. Meg hát, történt itt végül is valami?

Nyikkanó kis nevetést hallatott, aztán elindult lefelé a lépcsőn. Brigitta a falhoz lapult, amikor a férfi elment mellette, de amikor már a hátát látta, gyámoltalanul utána kiáltott:

– Ismeri őt? – és félénken a sarokban heverőre bökött.
– Nem ismerem. És jobb neki, ha így is marad.

S lépdelt tovább lefelé. Brigitta csak állt és nézte, ahogy a támadója – kivárva, amíg a szakadt sapkás eltűnik – lassan mozogni kezd. Ekkor futásnak eredt a lakása felé. Odalépett a férfi mellé, és amikor az felnézett rá, Brigitta egyszerűen belerúgott az arcába. A férfi felkiáltott és hátrahanyatlott. Brigitta pedig futott felfelé, hogy elérje a következő emeletet, ahol lakott. Nehezen ment ez neki az újonnan vett cipőjében, a gangon meg is bicsaklott a lába, és elesett. Aztán felpattant és az udvar felé pillantott: a szakadt sapkás alak az első emelet fordulójában tűnt fel. Brigitta, továbbszaladt, és míg remegő kézzel kinyitotta az ajtaja előtti vasrácsot, hátranézett, nem követi-e a cingár alak. Az már felért a folyosóra: a falnak támaszkodva, kissé meggörnyedve, bordájához szorított kézzel állt, és mereven nézte őt. Brigitta végre ki tudta nyitni az ajtót is, és még egy utolsó pillantást vetett az udvarra: megmentője zsebre dugott kézzel épp akkor baktatott el a fák alatt, a kijárat felé. Egy pillanatra felnézett Brigittára, de rögtön elfordította róla a tekintetét.

Brigitta végre bezuhant a lakásába. Még mindig remegő kézzel belökte maga mögött az ajtót. Felsóhajtott, a sírás fojtogatta. Ekkor valaki megdöngette az ajtót.

Brigitta ráeszmélt, hogy bár a kulcs a zárban van, azt még nem fordította rá. Csak egy villámgyors, mégis végtelenül hosszúnak tűnő mozdulat volt az egész: reszketve odakapott a kulcshoz, és hallotta, hogy kattant a zár. Kintről zihálás hallatszott, majd egy hang szólalt meg:

– Soha ne bízza el magát! Soha!

Egy nagy rúgástól reccsent meg az ajtó, aztán távolodó lépteket hallott.

Sírva roskadt le a konyhában. Nem, ez egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elképezte. Nem azt várta ettől az ügytől, hogy mostantól mindig a háta mögé kelljen néznie, hogy csak védett szögletekbe ülhessen le, hogy az autója alá kelljen lesnie reggelente, ha vidéki útra indul. Neki egy buta ügyet ígért Gyekiczky, egy szép, már megfegyelmezett esetet, egy belvárosi korrupció könnyű esettanulmányát, ahol minden jól meg van írva, már csak játszadozni kell az adatokkal, amiket egy azóta halott nő a kezébe nyomott. De ami idáig történt, az más sem volt, csak kudarc, szégyen – és most már a félelem is és mindez egy napon, a legelején.

Nem, ezt nem csinálja tovább!

Remegő ujjakkal kereste ki a mobilján a névjegyzéket, és felhívta Gyekiczkyt.

Gyöngyösi Zoltán: Az ördög ujjai
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2015