John Le Carré: Az üldözött (részlet)

| 1 |

Nincs abban semmi különös, ha egy török nehézsúlyú bokszolóbajnok, miközben az anyjával karonfogva ballag egy hamburgi utcán, nem veszi észre, hogy egy fekete kabátos, vézna fiú szimatol utána.

Nagy Melik, ahogy rajongó szomszédsága nevezte, óriás termetű fickó volt, slampos, borzas és szívélyes, arcán örökké ragyogóan széles vigyor ült, fekete haja lófarokba kötve, s rugalmas, könnyű, nagyvonalú lépteivel egyedül, az anyja nélkül is lefoglalta volna a fél járdát. Húszéves korára ünnepelt hírességnek számított a maga kicsiny világában, és nem is csak ökölvívói sikerei miatt: iszlám sportklubjában megválasztották szóvivőnek, háromszor is dobogós lett az északnémet úszóbajnokságon száz méter pillangóban, s ha mindez még kevés volna, az amatőr futballcsapatban is ő volt a legjobb kapus.

Mint a rendkívül nagy termetű emberek általában, ő is inkább ahhoz volt szokva, hogy megbámulják, s ne ő figyeljen másokat, már csak ezért sem tűnhetett fel neki a cingár fiú, aki három nap és három éjszaka óta figyelte.

Akkor néztek először farkasszemet, mikor Melik anyjával, Leylával kilépett az al-Umma Utazási Irodából, ahol repülőjegyet vettek, hogy hazautazhassanak Ankara melletti falucskájukba, Melik húgának esküvőjére. Melik megérezte, hogy nézi valaki, körbepillantott hát, és tekintete összeakadt a fiúéval. Hórihorgas alak volt, ugyanolyan magas, mint Melik, de szánalmasan sovány hozzá, kusza szakállal, mélyen ülő, vörös szemekkel, s akkora fekete nagykabáttal, amiben a háromkirályok egyszerre elfértek volna. Fekete-fehér kefije volt a nyakába csavarva, a vállán olyan tevebőr nyeregtáska lógott, amilyet csak turistáknál látni. Melikre bámult, aztán Leylára, majd megint Melikre, pislogás nélkül, zaklató, lázas tekintettel.

Szánalmasan nézett ki, de ez még nem volt ok, hogy feltűnjön Meliknek, hiszen az utazási iroda a pályaudvar mellett volt, ahol mindenféle elveszett egzisztencia lézengett naphosszat, német csavargók, ázsiaiak, arabok, afrikaiak és Meliknél kevésbé szerencsés törökök, nem is beszélve a kerekesszékes nyomorékokról, drogdílerekről és ügyfeleikről, koldusokról és kutyáikról, meg a hetvenéves vén cowboyról, a Stetson-kalapjában és ezüsttel kivert bőr bricseszében. Legtöbbjük munka nélkül tengődött, egy részüknek ahhoz sem volt semmi joga, hogy német felségterületen lábatlankodjon, és a hatóságok a kialakult halogatási politika szerint általában csak hajnalig vártak a csoportos letartóztatásokkal. Csak az újoncok és a nagyon vakmerőek vállalták ezt a kockázatot. A dörzsöltebb jogcím nélküliek messze kerülték a pályaudvar környékét.

Volt más oka is, hogy nem kellett tudomást vennie a fiúról: a klasszikus zene, amelyet a pályaudvar üzemeltetői teljes hangerővel bömböltettek a jól elhelyezett hangszórókból. Ennek célja korántsem az, hogy békét és harmóniát sugározzon, inkább, hogy mindenkit elűzzön a környékről.

Ám a fiú arca mindeme körülmények ellenére bevésődött Melik emlékezetébe, s egy pillanatra el is szégyellte magát a boldogságáért. De hát miért, ugyan miért? Amikor olyan nagyszerű dolgok történnek, és alig várja, hogy elmondhassa a húgának a telefonban: anyjuk, miután hat hónapon át ápolta beteg férjét s egy további éven át szenvedélyesen gyászolta, most túlcsordul az örömtől, hogy a lánya férjhez megy, és csak azzal tud törődni, hogy milyen ruhákat szerezzen be a nagy eseményre, elég nagy-e a hozomány és valóban olyan jóvágású-e a vőlegény, ahogy azt nemcsak Melik húga, hanem mindenki erősítgeti.

Hát miért ne csevegne Melik gondtalanul az anyjával? Így is tett, egész úton hazafelé. A némasága, gondolta később. Azok a ráncok az arcán, ami pedig ugyanolyan fiatal, mint az enyém. Amiért úgy nézett ki ezen a szép tavaszi napon, mint maga a tél.

*

Ez volt csütörtökön. Péntek este pedig, mikor Melik és Leyla kilépett a mecsetből, megint ott volt ugyanaz a fiú, ugyanabban a kefijében és túlméretezett nagykabátban, egy szurtos kapualjban meglapulva. Melik most észrevette, hogy féloldalas a tartása, mintha valaki egyszer jól oldalba ütötte volna, s nem merne kiegyenesedni, amíg meg nem engedik neki. Lázas tekintete most még merőbb, még perzselőbb volt, mint tegnap. Melik farkasszemet nézett vele, aztán azonnal megbánta, és elkapta a szemét.

Annál is valószínűtlenebb volt ez a második találkozás, mert Melik meg az anyja alig járt mecsetbe, még mérsékelt török nyelvűbe sem. Szeptember tizenegyedike óta nem biztonságos hely a mecset Hamburgban. Ha nem megbízható helyre tér be az ember, vagy véletlen nem a megfelelő fajta imámot kapja el, máris rajta van családostul a rendőrség megfigyelési listáján, egy életre. Kétség nem férhetett hozzá, hogy az imádkozók minden sorában megbújik legalább egy informátor, aki a hatóságoknak dolgozik. Senki nem feledheti egy pillanatra sem, se a muzulmánok, sem a rendőrkémek, sem senki, hogy Hamburg nyújtott akaratlanul menedéket háromnak a géprablók közül, nem is beszélve rabtársaikról, cinkostársaikról, avagy Mohammed Attáról, aki az első gépet az ikertoronynak kormányozta, s aki szintén egy szerény hamburgi mecsetben imádta haragvó istenét.

Tény az is, hogy az apa halála óta Leyla és a fia kevésbé szentelték magukat a vallásnak. Igen, az öreg muszlim volt, ha csak laikus is. De szenvedélyes munkásmozgalmi harcos lévén kénytelen volt elhagyni szülőhazáját. Most viszont csak azért mentek el a mecsetbe, mert Leyla a maga impulzív módját hirtelen szükségét érezte, hogy így fejezze ki boldogságát. Lelke fölszabadult a gyász terhe alól, de közben közelgett a férje halálának első évfordulója. Meg kellett beszélnie vele a dolgokat, megosztani vele a jó híreket. A pénteki fő imát elmulasztották, és egyébként is imádkozhattak volna otthon. Hanem Leyla szeszélye parancs volt. Leszögezte – ebben nem is tévedett –, hogy a személyes imák inkább lelnek meghallgattatásra, és ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el az utolsó imára, amikorra a mecset egyébként gyakorlatilag kiürült.

Így tehát Melik második találkozása a vézna ifjúval még inkább csak véletlen lehetett, mint az első. Mert mi lehetett volna más? Így gondolkodott a jószívű, egyszerű elméjű Melik.

*

Másnap szombat lévén Melik buszra szállt, hogy meglátogassa nagyhatalmú apai nagybátyját a város túlsó végén, a családi gyertyamártó üzemben. Sokáig meglehetősen feszült volt a viszony apja és nagybátyja között, ám az apa halála óta Melik megtanulta becsülni a bácsi barátságát. S ahogy leugrik a buszról, kit lát meg a megálló üvegfedezékében, ki figyeli éberen minden mozdulatát, ha nem a vézna fiú? Hat óra múlva aztán, ugyanabban a buszmegállóban a fiú még mindig ugyanabban a sarokban gubbasztott, kefijébe és varázslóhoz illő fekete köpönyegébe burkolva, és rá várt.

Meliket világéletében arra tanították, hogy egyként szeresse embertársait, mégis önkéntelen ellenérzés fogta el. Úgy érezte, mintha vádolná ez a csont-bőr fiú, és haragudott érte. S ami még rosszabb, minden nyomorultsága ellenére sugárzik belőle valami felsőbbrendűség. Mit képzel, mit akar ezzel a nevetséges kabáttal, például? Azt hiszi, láthatatlan benne? Vagy úgy tesz, mintha ennyire járatlan volna a Nyugaton, azt sem tudja, mit lehet fölvenni?

Akárhogy is, Melik elszánta, hogy lerázza az ismeretlent. Nem ment hát oda hozzá megkérdezni, segítségre van-e szüksége, beteg-e talán, ahogy más körülmények közt tette volna, hanem futásnak eredt hazafelé, bízva benne, hogy a véznának semmi esélye nincs lépést tartani vele.

Szokatlanul forró tavaszi délelőtt volt, a nap csak úgy pörölyözte az izzó aszfaltot. A hórihorgas, vézna fiúnak valami csoda folytán mégis sikerült Melik sarkában maradnia, féloldalasan botladozva, levegő után kapkodva, zihálva, verítékezve loholt, olykor fel is szökött a levegőbe, mintha hirtelen fájdalom hatására, de tartotta a tempót, kerülgetve a szembeáramló gyalogosokat.

És amikor Melik beosont a parányi téglaházikóba, amelyet az anyja évtizedeken át tartó szűkölködés után végre csaknem tehermentesen a tulajdonának nevezhetett, alig egy-két lélegzetvételnyi időt kellett várnia, és megszólalt a csengő. Lement hát a lépcsőn, és az ajtó előtt ott állt a vézna gyerek, vállán a nyeregtáskával, a szeme lángolt az erőfeszítéstől, arcán csorgott a veríték, akár a nyári eső, és reszkető kezében egy darab barna kartonpapírt tartott, amire a következők voltak írva törökül: Moszlim orvostanhallgató vagyok. Fáradt vagyok. Szeretnék megpihenni a házadban. Íszá. És mintegy az üzenet nyomatékául, csuklóján arany karkötő csillant meg, amelyen egy parányi arany Korán függött.

Melikben azonban már forrt a düh. Jó, sosem tartozott a nagyokosok közé, de az azért már túlzás, hogy egy ilyen beképzelt koldus ráakaszkodjék, bűntudatot és kisebbrendűségi érzést keltve benne, és még a házába is kövesse. Mikor az apja meghalt, büszkén vette át a ház urának és anyja védelmezőjének szerepét, s ráadásul, apját túlszárnyalva, hallatlan vállalkozásba fogott: nekivágott a hosszú és rögös útnak, amely elvezeti őt és anyját a német állampolgársághoz. Ennek során a család életmódjának minden apró részletét górcső alá veszik, és nyolc évi feddhetetlen magatartás a legelső előfeltétel. Ilyen körülmények közt a legkevésbé egy állítólagos orvostanhallgatóra van szükségük, aki inkább csavargónak néz ki, és tudni csak annyit lehet róla, hogy éppen az ő küszöbükön jutott eszébe koldulni.

– Eriggy a pokolba – szólt rá durván a cingárra, elállva előle az ajtót. – Eriggy innen. Kopj le rólunk, ne is lássunk többet.

A viharvert arc semmilyen kifejezéssel nem válaszolt a mondottakra, csak összerándult, mintha megütötték volna. Melik hát elismételte a kiutasítást németül is. És már csapta volna be az ajtót, megérezte, hogy Leyla ott áll mögötte, és a válla fölött a fiút nézi, meg a kezében lázasan reszkető üzenetet.

És rögtön látta, hogy anyja szeméből már–már kicsordulnak a részvét könnyei.

*

Elmúlt a vasárnap, és hétfő reggel Melik jó ürügyet talált, hogy ne jelenjen meg az unokafivére zöldséges boltjában Wellingbüttelben. Anyjának azt mondta, otthon kell maradnia, hogy készüljön az amatőr bokszbajnokságra. Edzőterem, aztán úszás. Valójában azonban az motoszkált benne, hogy nem biztonságos az anyját magára hagyni ezzel a hórihorgas, nagyzási mániás eszelőssel, aki ha éppen nem imádkozik vagy a falat bámulja, fel-alá sétifikál a házban, és úgy simogatja a holmikat, mintha idilli gyerekkorából emlékezne rájuk. Az anyját ugyan páratlan asszonynak tartotta Melik, de azért úgy gondolta, hogy a férje halála óta kissé labilis lelkileg, és csak az érzelmei irányítják. Akit szeret, az soha nem tehet rosszat az ő szemében. Íszá pedig azonnal belopta magát a szívébe szelíd modorával, félénkségével, és a néha váratlanul rátörő öröm- és reménységrohamaival.

*

Hétfőn és kedden nemigen tett mást Íszá, csak aludt, imádkozott és fürdött. Beszélni tört törökséggel beszélt, különös, torokhangú akcentussal, és lopva, hadarva, mintha tilos volna. Melik mégis érzett a szavaiban, ki tudja miért, valami kioktató, didaktikus jelleget. Egyébként pedig evett megállás nélkül. Ugyan, hová rakja azt a rengeteg ennivalót? Bármikor sétált be Melik a konyhába, bizonyosan ott találta a fiút, amint egy nagy tál rizses-zöldséges bárányhús fölé görnyed, a kanala fáradhatatlanul jár, a tekintete meg ide-oda villan, mintha attól félne, hogy elkapják előle az ételt. Ha végzett a tányérral, kenyérdarabbal kitörli, elmormolja, hogy „Istennek legyen hála”, aztán halvány mosollyal, mintha valami titkot rejtegetne, amit sajnál tőlük, a mosogatóhoz megy, és elöblíti az edényt, amit Leyla akkor sem engedett volna soha sem a férjének, sem a fiának, ha az egész hónap csupa vasárnapból áll. A konyha az ő birodalma, férfinak ott nincs keresnivalója.
– Szóval hát, Íszá, mikor is kezded el az orvosi tanulmányaidat? – kérdezte egyszer Melik mintegy mellékesen, de az anyja jelenlétében.
– Isten segít, hamar lesz. Kell lenni erős. Nem szabad lenni koldus.
– Tartózkodási engedélyre lesz szükséged, tudod. Meg szabályos egyetemi beiratkozásra. Nem is beszélve arról a rengeteg euróról, amibe a szállás meg az ellátás kerülni fog. Na és milyen kocsiban viszed szórakozni a barátnődet, hm?
– Isten kegyelme végtelen. Ha vagyok nem koldus. Ő megad, ami kell.
Melik szemében ez az önbizalom túlment az embertársi irgalmasság határain.
– Nem kevés pénzbe kerül ez a fiú, anyám – mondta bizalmasan a konyhában, amikor bizton tudhatta, hogy Melik odafönt van a padlásszobában. – Amit ez megeszik. Amit ez elfürdik.
– Nem kerül többe, mint te, Melik.
– Jó, hát nem, de ő mégsem a fiad! Azt sem tudjuk, kicsoda.
– Íszá a vendégünk. Ha visszanyeri az egészségét, Allah segítségével meglátjuk, hogy alakuljon a sorsa – mondta fensőbbségesen Leyla.
Íszá látványos igyekezete, hogy észrevétlenné tegye a jelenlétét, csak még gyanúsabbá tette őt Melik szemében. A kicsi ház zsúfolt folyosóján, a padlásszobájába vezető lépcsőnél, akárhol, ahol összetalálkoztak, olyan tüntető buzgósággal igyekezett a falba simulni, olyan bocsánatkérően bámult őzike-szemével, hogy az sehogy sem hatott hitelesen.
– Íszá börtönben is volt – közölte Leyla egy reggel derűsen.
Melik visszahőkölt. – És ez biztos? Egy akasztófavirágot bújtatunk itt? A rendőrség is tud róla? Ő maga mondta el?
– Azt mesélte, hogy az isztambuli börtönben csak egy darab kenyeret meg egy tálka rizst kap az ember egész nap – magyarázta Leyla, és mielőtt még Melik bármit ellene vethetett volna, bedobta néhai férje egyik kedvenc mondását. – Kötelességünk megtisztelni a vendéget és segíteni a bajba jutottakon. A Paradicsomban följegyeznek minden irgalmas tettet – kántálta. – Nem volt-e saját édesapád is börtönben Törökországban, Melik? Nem mindenki bűnöző, akit bebörtönöznek. Az olyan embereknek, mint az apád vagy Íszá, csak kitüntetés a börtön, becsületrend.
Melik azonban tudta, hogy hátsó gondolatok húzódnak meg emögött, amiket anyja inkább megtartott magának. Allah válaszolt imáira, és egy új fiúgyermeket küldött neki kárpótlásul a férje elvesztéséért. A jelek szerint nem sokat számított neki, hogy ez az új fia félőrült hontalan, tele tévképzetekkel a saját személyéről.

*

Csecsenföldről jött.
Ennyi kiderült a harmadik estén. Leyla azzal lepte meg a fiút, hogy elhadart neki egy-két mondatot csecsenül. Melik életében még nem hallott tőle ilyesmit. Íszá szikár arca földerült egy pillanatra, meglepett mosoly sugározta be, aztán mintha elnémította volna a döbbenet. Pedig egyszerű magyarázata volt Leyla rendkívüli tudásának. Kislány korában csecsen gyerekekkel is játszott török falujában, akkor csipegette fel a néhány mondatot. Azt pedig, hogy Íszá csecsen, az első pillanattól sejtette, de nem beszélt róla, mert a csecsenekkel sosem tudja az ember, hányadán áll.
Igen, Csecsenföldről jött, az anyja már meghalt, és más emléket nem is hagyott rá, mint a Koránnal díszített arany karkötőt. Rácsatolta a fiú karjára, aztán meghalt. A kérdéseket, hogy mikor halt meg az anyja, és hogyan, és ő hány éves volt akkor, vagy nem értette Íszá, vagy nem akarta érteni.
– A csecseneket mindenhol utálják – magyarázta Leyla Meliknek. Íszá folytatta az evést, szokása szerint a tálba szegett fejjel. – Csak mi nem. Hallod, Melik?
– Igen, hallom, anya.
– Mindenki üldözi őket, csak mi nem – folytatta Leyla. – Az oroszok természetesnek tartják, meg mindenki az egész világon. Nem is csak a csecseneket, minden oroszországi moszlimot. Putyin üldözi őket, Mr. Bush meg csak teszi alá a lovat. Amíg Putyin azt mondja, hogy ő is a terror ellen küzd, addig azt csinálhat a csecsenekkel, amit akar, senki nem állítja meg. Nem igaz, Íszá?
Ám Íszá örömteli meglepetése már elmúlt. Összetört arcára újra árnyak borultak, őz-szeme megint csak szenvedést sugárzott, és szikár keze védelmezően borult a karkötő fölé. Beszélj, nyavalyás, sürgette magában Melik, de hangosan nem mondta ki. Ha valaki azzal lep meg, hogy törökül szól hozzám, természetes, hogy válaszolok neki törökül, ez a jólneveltség minimuma. Akkor te miért nem felelsz egy-két udvarias csecsen szóval anyámnak? Talán mert tele van a szád anyám ingyenkosztjával?
Más gondja is akadt. Kis biztonsági ellenőrzést végzett a padláson, amelyet Issza már a saját területének tekintett – lopva, persze, Íszá lent volt a konyhában, s szokása szerint Leylával társalgott –, és tett néhány zavarba ejtő fölfedezést. Talált élelmiszer­tartalékokat, mintha Íszá szökést készítene elő, aztán egy aranykeretes miniatűr portrét a húgáról, ami az anyja családi képtárából tűnt el a nappaliból, végül az apja nagyítóüvegét, a hamburgi Arany Oldalak egy példányával együtt, ami a bankoknál volt kinyitva.
– A húgodnak, Allah kegyelméből, nagyon szép a mosolya – mondta Leyla kenetesen, amikor Melik háborogva próbálta meggyőzni róla, hogy a vendégük nem csak alvilági alak, de perverz is. – A mosolya felderíti Íszá szívét.

*

Íszá tehát Csecsenföldről jött, még ha nem is derült ki, hogy beszéli-e a nyelvet. Mindkét szülője halott volt már, de ha róluk kérdezték, nem válaszolt, csak nézdegélt szelíd szemével a levegőbe, fölhúzott szemöldökkel, ugyanolyan értetlenül, mint a házigazdái. Hontalan volt és hajléktalan, egykori börtöntöltelék, de Allah majd gondoskodik róla, nem lesz többé koldus, és elkezdi az orvosi tanulmányait.
Igazság szerint Melik maga is álmodozott róla egykor, hogy doktor lesz, s még el is érte, hogy apja és nagybátyja közös erővel támogassák tanulmányait, ami bizony komoly áldozatvállalás lett volna a család részéről. És ha csak kicsit is jobbnak bizonyul a vizsgáin, talán ha kevesebb energiát fordít a sportra, akkor ma már ott is tartana: elsőéves lehetne az orvosin, és halálra dolgozhatná magát a család becsületéért. Nem csoda hát, ha megütközött Íszá kissé légből kapott bizakodásán, hogy Allah a maga kifürkészhetetlen módján képessé teszi majd arra, amire ő maga látványosan képtelenek bizonyult, és Leyla intéseit sutba dobva rászánta magát, hogy kihallgatás alá veszi hívatlan vendégét, már amennyire a saját nagylelkű természete ezt lehetővé tette.
Szabad volt a vásár, Leyla vásárolni ment, s nem volt visszavárható délutánig.
– Szóval hát akkor orvostudományt tanultál? – kérdezte, letelepedve Íszá mellé, hogy bizalmasabban társaloghassanak, abban a meggyőződésben, hogy nem volt még a világon nálánál agyafúrtabb nyomozó. – Az nagyon szép.
– Kórházokban volta, uram.
– Mint hallgató?
– Beteg volta, uram.
Mi ez az uramozás? Ezt is a börtönből hozta?
– Hát a beteg, az nem ugyanaz, mint az orvos, ugye? A doktornak tudnia kell, mi baja a betegnek. A betegnek meg csak ülni kell, és várni, hogy a doktor rendbe hozza.
Íszá fontolóra vette a hallottakat, ugyanolyan bonyolult szertartás keretében, ahogyan általában a kijelentéseken elgondolkozni szokott, attól teljesen függetlenül, hogy mi volt az illető kijelentés. Elbámult a levegőbe, a szakállát vakargatta pókláb-vékony ujjaival, aztán nagy sokára szívélyes, szinte vakító vigyorgásban tört ki, anélkül, hogy bármit is felelt volna.
– Mennyi idős vagy egyáltalán? – bökte ki Melik egyenesebben, mint szerette volna. – Már ha szabad megkérdeznem – tette hozzá szarkasztikusan.
– Huszonhárom éves, uram – jött a válasz, megint csak hosszas mérlegelés után.
– Az már elég sok, nem? Még ha mindjárt holnap fel is vesznek, akkor sem lesz belőled kész orvos harmincöt vagy hány éves korod előtt. Na és még németül is meg kell tanulnod. Azért is fizetni kell ám.
– És ha Isten akar, házasodik jó feleség, szület sok gyerek, kettő fiú, kettő lány.
– De a húgomra ne számíts. Jövő hónapban férjhez megy. Sorry.
– Isten akar, szület neki sok fiú, uram.
Melik fontolóra vette, honnan közelítsen, aztán újra nekitámadt. – Hogyan kerültél egyáltalán Hamburgba?
– Lényegtelen.
Lényegtelen? Honnan vesz ez ilyen szavakat? Méghozzá törökül?
– Hát nem tudtad, hogy itt rosszabbul bánnak a menekültekkel, mint bárhol Németországban?
– Hamburg lesz otthonom, uram. Ide hoznak engemet, uram. Allah isteni akarata.
– Ki hozott ide? Kik azok az ők, akik idehoztak?
– Több fajták.
– Hogyhogy több fajták?
– Volta talán török emberek, volta talán csecsen emberek. Mi fizet őknek. Ők hoz hajó nekünk. Berak minket konténer. Nagyon kevés levegő.
Íszá már verítékezett, de Melik innen nem hátrálhatott meg.
– Mi? Ki az a mi?
– Csoport, uram. Isztambul. Rossz csoport. Rossz emberek. Én nem tisztel azok emberek – és a fensőbbséges hangvétel még a kerékbe tört törökségen át is érzett.
– Hányan voltatok?
– Talán húsz. Konténer hideg. Néhány óra, aztán nagyon hideg. Hajó megy Dánia. Volta nagyon boldog.
– Koppenhágába, ugye? Dánia, Koppenhága. A fővárosba?
– Igen – ragyogott fel az arca, mintha Koppenhága egy jó ötlet lett volna. – Koppenhága. Koppenhága lesz jó. Lesz gondoskodás. Nem kell maradni rossz emberekkel. De ám a hajó nem megy mindjárt Koppenhága. Megy először Svédország. Gothenburg. Oké?
– Azt hiszem, van egy olyan nevű svéd kikötő – ismerte el Melik.
– Gothenburg hajó megy dokk, fölrak holmik, megy Koppenhága. Mi akkor nagyon beteg, nagyon éhes. Mondják ők: semmi mozgás, semmi hang. Svédek nagyon gonosz, svédek megöl. Mi nem csinál hang, de svédek nem tetszik a konténer. Svédek hoz kutya. – Íszá elgondolkodott egy kicsit. – Mi a neve, kérem? – kiáltotta aztán olyan hangosan, hogy Melik összerezzent. – Papírok, kérem? Börtönből jött? Miért volt börtön? Megszökött? Hogyan, kérem? A doktorok volt nagyon jó. Csodálom doktorok. Engednek aludni. Én vagyok nagyon hálás doktorok. Én is akar lenni olyan doktor. De Allah segít, kell elszökni. Nem lehet Svédországba. Van szögesdrót, NATO. Sok őrök. De van még vécé. Vécénak ablak. Ottan van kapu, kikötő. Barátom kinyit a kapu. Barátom a hajóból. Megyek vissza hajó. Megy Koppenhága. Végre, mondom. És teherautó Hamburg. Uram, én imád Allah. De én imád Nyugat is. Nyugatban fog imád Allah, szabad ember.
– Teherautón jöttél Hamburgba?
– Volt szervezés.
– Csecsen teherautón?
– Barátom elvisz úthoz.
– A hajós barátod? Ugyanaz a fiú?
– Nem, uram. Volt másik barát. Volt nehéz elmenni úthoz. Még előbb kellett egy éjszaka aludni kint. – Fölnézett, és viharvert arcát egy pillanatra öröm világította be. – Csillagok. Allah kegyelmes. Dicsőség Allahnak!
Melik hasztalanul küzdött a hallottak valószerűtlenségével, egyfelől feltüzelte a történet feszültsége, másfelől dühítette a sok hézag és saját képtelensége, hogy átlásson az egészen. Érezte, hogy a frusztráció megfeszíti a karját, öklét, hogy gyomrában vészt jelez a harcos ösztöne.
– Na és hol tett ki ez a varázslatos teherautó, ami csak úgy előkerült a semmiből? Hol tettek ki?

Hanem Íszá már nem figyelt rá, ha ugyan figyelt is valaha. Hirtelen – legalábbis Melik őszintén értetlen szemében hirtelennek tűnt – valami lassan forralódó katasztrófa robbant ki benne. Támolyogva fölkelt, egyik kezét a szájára szorítva, görnyedezve az ajtóhoz szédelgett, nagy erőfeszítéssel sikerült csak kinyitnia, pedig nem is volt zárva, és a fürdőszobába botladozott. Hamarosan gyötrelmes nyögés és öklendezés hangja töltötte be a házat, amilyet Melik az apja halála óta nem hallott. A lárma lassan megszűnt, csobogó víz nesze követte, aztán nyílt és csukódott a fürdőszoba ajtaja, majd megnyikordultak a padlásszobába vezető létra fokai. Aztán mély, nyugtalanító csönd borult a házra, melyet negyedóránként Leyla elektromos órájának csiripelése tört meg.

Fordította: Falvay Dóra

John Le Carré: Az Üldözött
Agave Könyvek, Budapest, 2014