Giulia Enders: Bélügyek (részlet)

Posted on 2015. május 29. péntek Szerző:

0


Enders_bélügyek-bor180--2Hogyan kakálunk?
És miért fontos ez a kérdés?

A lakótársam egyszer kijött a konyhába, és megkérdezte: „Giulia, te mégiscsak orvosnak tanulsz – hogyan kakálunk?” Biztos nem lenne jó ötlet ezzel a mondattal kezdeni a memoáromat, ez a kérdés azonban sok mindent megváltoztatott a számomra. Bementem a szobámba, leültem a padlóra, és átlapoztam három könyvet. Amikor megtaláltam a választ, teljesen paff voltam. Valami egészen hétköznapi dologról kiderült, hogy sokkal rafináltabb és izgalmasabb, mint azt valaha is gondoltam volna. A vécézésünk mesteri teljesítmény – két idegrendszer lelkiismeretes együttműködése gondoskodik arról, hogy az ürülékünket olyan diszkréten és higiénikusan távolítsa el, amennyire csak lehetséges. Egyetlen más élőlény sem intézi ezt a dolgot olyan példamutatóan és rendesen, mint mi. Testünk sokféle berendezést és trükköt fejlesztett ki erre a célra. Ez már azzal elkezdődik, hogy mennyire agyafúrtak a zárómechanizmusaink. A legtöbben csak a külső záróizmot ismerik, amelyet akaratlagosan tudunk nyitni és zárni. Létezik azonban egy másik, egészen hasonló záróizom is néhány centivel arrébb – ezt nem tudjuk tudatosan irányítani.

A két záróizom mindegyike más-más idegrendszer érdekeit képviseli. A külső záróizom tudatunk hű munkatársa. Ha az agy úgy ítéli meg, hogy az időpont alkalmatlan a vécére menéshez, a külső záróizom hallgat rá, és olyan szorosan összezárul, amennyire csak lehetséges. A belső záróizom tudattalan belső világunk képviselője. Hogy Berta néni szeretne-e pukizni vagy sem, az őt egy cseppet sem érdekli. Egyedül azzal törődik, hogy a bensőnk jól működjön. Pukizni kell? A belső záróizom minden kellemetlenséget kívül akar tudni a testünkön. Ha ez sikerülne neki, Berta néni is gyakrabban szellentene. A lényeg az, hogy a bensőnkben minden kellemes legyen, ne legyen semmi fennakadás. A két záróizomnak együtt kell működnie. Amikor emésztési maradványaink megérkeznek a belső záróizomhoz, az reflexszerűen megnyílik. De nem enged át egyszerűen mindent a külső záróizom-kollégához; először csak egy tesztdarabkával próbálkozik. A belső és a külső záróizom közötti területen sok szenzorsejt található. Ezek megvizsgálják, hogy a leszállított termék szilárd vagy gázhalmazállapotú-e, majd az információt felküldik az agynak. Az agy abban a pillanatban észleli: ki kell mennem a vécére! Vagy csak szellentenem kell. Ezután azt teszi, amihez a „tudatos tudatával” olyan jól ért: elhelyez bennünket a külvilágban. Ehhez információkat szerez a szemünktől és a fülünktől, és hozzáadja a maga tapasztalatait. A másodperc gyorsaságával meghozza első döntését, amelyet visszaküld a külső záróizomnak: „Körülnéztem, Berta néni nappalijában vagyunk éppen – a szellentés talán még elmegy, ha egészen halkan ki tudod engedni. A nagydolog kevésbé tanácsos.”

A külső záróizom megérti, és teljes lojalitással még szorosabbra zárja magát, mint addig. Ezt a jelzést azután észreveszi a belső záróizom is, és eleinte tiszteletben tartja kollégája döntését. Szövetségre lépnek egymással, és a tesztdarabkát parkolópályára állítják. Egyszer majd elő kell jönnie, csak nem pont itt és nem pont most. Kicsivel később a belső záróizom újabb tesztfalattal próbálkozik. Ha ekkor már kényelmesen üldögélünk otthon a kanapén: szabad az út!

Enders_bélügyek-illuBelső záróizmunk megbízható alak. A mottója: Aminek ki kell jönnie, jöjjön is ki! És ezen tényleg nem sok gondolkodnivaló van. A külső záróizomnak mindig a bonyolultabb világgal van dolga: az ember elméletileg idegen helyen is tudná használni a vécét, vagy inkább mégse? Megismertük-e már annyira egymást időközben, hogy akár egymás előtt is rottyanthatunk – de vajon én legyek-e az első, aki megtöri a jeget? Ha most nem megyek ki a vécére, legközelebb csak este tudok, ez pedig napközben kellemetlen lehet!

A záróizmok gondolatai talán nem tűnnek Nobel-díjra érdemesnek, de valójában ezek emberi mivoltunk alapkérdései: Mennyire fontos számunkra belső világunk, és milyen kompromisszumokat kötünk azért, hogy jól boldoguljunk a külvilágban? Az egyik megfosztja magát attól, hogy az ég szerelmére, kiengedje végre azt a kellemetlen pukit, egészen addig, amíg hasfájósan haza nem indul, a másik a családi ünnepen a nagymamánál meghúzatja az ujját valakivel, és hangosan elfingja magát, hogy a társaságot szórakoztassa. Hosszú távon a legjobb kompromisszum valahol e két szélsőség között lehet.

Ha egymás után sokszor megtiltjuk magunknak, hogy vécére menjünk, megfélemlítjük a belső záróizmunkat. Ezzel akár teljesen félre is nevelhetjük. A körülötte lévő izomzat és a belső záróizom ugyanis olyan gyakran kap fenyítést a külső záróizomtól, hogy elbátortalanodik. Ha a két záróizom közötti kommunikáció fagyossá válik, akár székrekedés is kialakulhat.

A nőknél ez tudatos vécézés elfojtás nélkül is létrejöhet, ha gyereket szültek, és a vajúdás elhúzódó volt. Ekkor a gáton és a végbélnyílás környékén levő finom idegszálak károsodhatnak, ez pedig érintheti a két záróizom kommunikációját. A jó hír az, hogy ezek az idegek képesek regenerálódni. Lényegtelen, hogy a sérülések szülés miatt vagy más okból történtek, ez a folyamat segíthető, az úgynevezett biofeedback-terápia a rendelkezésünkre áll. Ennek segítségével a külön életet élő záróizmok ismét megtanulnak jól kijönni egymással. Ezt a kezelést egyes szakrendeléseken végzik. Megmérik egy géppel, hogy mennyire tud a külső és a belső záróizom együttműködni. Ha rendben van a dolog, hangjelzéssel vagy egy zöld fény felvillanásával jutalmazzák az embert. Mint az esti kvízműsorban, amikor a színpad világít és csilingel, ha helyes választ ad az ember – csak éppen mindez nem a tévében történik, hanem az orvosnál, egy érzékelő elektródával a fenekünkben. De megéri végigcsinálni: ha a belső és a külső ismét jól kijön egymással, máris sokkal magabiztosabban keressük fel a magányos helyiséget.

Záróizmok, szenzorsejtek, tudatosság és fenékbe illesztett elektróda-kvízműsorok – lakótársam nem ezekre az agyafúrt részletekre számított válaszként. Ahogyan a konyhánkban a születésnapi bulira időközben összegyűlt közgazdászhallgatók sem. Mégis jól sikerült az este, és világossá vált számomra, hogy a „belek” témája alapjában véve sokakat érdekel. Néhány izgalmas kérdés is fölmerült. Igaz az, hogy valamennyien rosszul ülünk a vécén? Hogyan tudunk könnyebben böfögni? Miért tudunk sült húsból, almából vagy sült krumpliból energiát termelni, miközben az autók csak bizonyos típusú benzinnel mennek? Mire jó a vakbél, és miért ugyanolyan színű mindig a bélsár?

Giulia Enders

Giulia Enders

Lakótársam időközben már alaposan megismerte azt az arckifejezésemet, amikor a konyhában hevesen magyarázok és a legújabb beles anekdotákat mesélem – például azt, amelyik az aprócska guggolós vécékről és a kontrasztanyagos székelésről szól.

Fordította: Blandl Borbála

Giulia Enders: Bélügyek – A belek csodálatos világa és a jó emésztés
Park Kiadó, Budapest, 2015