Itt és most? | Parti Nagy Lajos (és Molière): Tartuffe / Örkény Színház

Posted on 2015. április 7. kedd Szerző:

0


Znamenák István (Orgon)

Znamenák István (Orgon)

Bedő J. István |

Az önként vállalt vakság még rosszabb, mint a született vagy folyamatos látás­vesztés. Ettől aztán szikrázóan és vér­lází­tóan friss az Örkény Színház Tartuffe-je. Nem a steril, hófehér díszletektől, nem a plazmatévétől a falon, nem a napjaink szövegével megszólaló alakoktól (attól is, persze), hanem a levegőjétől.

Parti Nagy Lajos (2006-os) újrateremtett Molière-je egy költő csapongása a leg­hét­köz­napibb cseléd­dumák és az újrafordított, lehelet­finoman – néha csak a ritmusból észrevehetően – archaizáló szövegek között. Ettől aztán sajátos hangulat­hintázást él át a néző: a komorna, Dorine (Kerekes Éva) „Hát, eldobom az agyam!” fel­kiáltása és Cléante (Csuja Imre) érezhetőbben időmértékes monológja között. Bagossy László rendezése mainak, sőt: inkább holnapinak rajzolja meg a történetet.

Az asztalodhoz (Orgonéhoz) odaül a vakbuzgó álszent, aki megmondja, mit gondolj, mikor egyél, mikor ájtatoskodj – épp csak azt nem mondja meg, mikor vásárolj…

Dorine (Kerekes Éva)

Dorine (Kerekes Éva)

Orgon (Znamenák István) igen jól van eleresztve, első generációs újgazdag, káprázatos lakással. Vagyonának nagyságát a külsőségeknek kell mutatniuk a világ felé. Tökéletesen minősíti őt Dorine, a felesége szobalánya: „Az uramnak elmentek otthonról…”. Eltérített agyára utal minden, amit tesz, és ehhez talál partnert: saját szintén szemellenzős mamáját.

Pogány Judit (Pernelle-né) (PZs)

Pogány Judit (Pernelle-né) (PZs)

A kedves mama (Pogány Judit) a romolhatatlan tömeg(ember), aki lenyel minden szenteltvizes maszlagot. Hiába akarja észhez téríteni őket a rokonság és a cselédség (a keményen dolgozó kisemberek). Amilyen magas, szerelmetes lelke­sült­ségbe emelkedik Tartuffe-ről szónokolva, és ahogy tuszkolná mellé a lányát, épp olyan mély káromkodós, ordítva sírós, remény­telenségbe zu­han, amikor végre fölnyílik a szeme. Amikor már kisemmizetten szembesül azzal, hogy felség­áru­lásért akár fejét is vehetik – túl minden veszte­ségén, amit csak saját határtalan ostobaságának köszönhet. Mintha most, 2015-ben fosztaná ki a vallás nevével visszaélő önkény.

Fordító, dramaturg és rendező mind beleadták abszurd megoldásokra fogékony lelküket, talán még a színészek is. Ettől olyan pezsgés támad a színen, hogy csak győzzük követni. Először is Pogány Judit (Pernelle-né) ad leckét mindenkinek. Irtóztatóan kell rá figyelni, hogy felfogjuk szövegének minden bandzsítását és agyficamát. Ez a parasztasszony – Mariska néni (nem vicc, így szólítják) a sárga földig hagyomány- és egyháztisztelő, nagyon iskolázatlan, agyában összekavarodnak a gondolatok,  szájában a szavak (Parti Nagy sokszor eljátszott mókája).

A másik igazi főszerep Kerekes Éváé. Ez a házvezetőnővé avanzsált komorna a lököttek között az egyetlen normális nőalak. Meglep megtorlatlan nagyszájúsága, de úgy tűnik nélkülözhetetlen a háznál, pedig ennyi pimaszság nyomán akár ki is rúghatták volna. A dumája – párosulva Kerekes elpusztíthatatlan vitalitásával – egyszerűen elsöprő.

Elmirát, (a Pistiként is szólított) Orgon megkörnyékezett nejét Pálya Pompónia adja. Pálya nagyszerű sértett asszonyként a töketlen férj mellett, és lenyűgöző provokáló nőstényként a vörös fénybe borított nappaliban, a plazmatévén bekapcsolt kandallótűzzel a háttérben (ami jelentős fölhördülést vált ki). De ezek nélkül is. Még egy márvány-Dávidot is tűzbe hozna.

Tartuffe majdnem eljut a céljához (Nagy Zsolt, Pálya Pompónia)

Tartuffe majdnem célhoz jut (Nagy Zsolt, Pálya Pompónia)

Tartuffe – tudjuk – hatalmas késleltetéssel lép be Orgon nappalijába. Nagy Zsolt titkos flagellánsként, némi korbácsszóval a hátán, ájtatos(kodó) manóként először csak az épp szükséges ellenszenvet vívja ki Tartuffe számára. Még kicsit hozzá is tesz a hitelességéhez, hogy a vadul dekoltált Elmira szép formáról erővel fordítja el a tekintetét. A néző hányingere akkor kulminál, amikor szolgájával együtt a saját lakosztályában tévédiszkózik – amíg valaki be nem lép.

Znamenák Orgonjának összeomlása, a megvilágosodás percei, amikor számot vet azzal, hogy sikerült magát mindenéből kiforgatnia – egy ember cserepekre hullásának pontos képe. Már nem is ember, csak egy név az aktákban. Még a végrehajtó is cinikusan szelfizik a felszámolás során – ez majd tanúsíthatja, hogy feladata ellátása közben méltatlanul támadták meg…

Nagy Zsolt remekül adja Tartuffe két nagy fordulatát. A korábban szentéletű, ruháit megszaggató, jámbor imádkozó előbb felhergelt, kanos férfivá válik, majd kérészéletű diadalát bádogpofával adja elő, mikor birtokba venni jön az Orgon-házat. És itt vége is az igazi szerepeknek; a darabbeli hangsúlyeltolódások miatt persze sem Cléante (Csuja Imre), sem a fiatalok szerepe nem igazán jelentős.

Orgon megmenekülése (a legendás királyi kegy, mely feloldozza őt) az Örkény színpadán sokkal vadabb és sokkal kevésbé mesterkélt, mint Molière-nél. De rémisztőbb is, ahogy terrorelhárítók oldják meg egy végső csavarral az álszent kivonását a forgalomból. Hogy egy pillanatnyi kétségünk se legyen, a király követe az álszent Tartuffe bűnhődése után tévényilatkozatot ad – a helyzetet értékeli. Ez az igazán vérfagyasztó…

A vérfagyasztó vég: a tévéinterjú

A vérfagyasztó vég: a tévéinterjú

Ignjatovic Kristina jelmezei hálásan szolgálják Tartuffe időszerűségét. A viseletek szinte észrevehetetlenek (Cléante mintha csak beugrott volna farmerban, kockás ingben…), de csak hogy kiemelkedjen közülük Pálya Pompónia kihívóra alakítható neglizséje és Kerekes Éva iskolaköpenyszerű komornaruhája. Znamenák mindig jelen lévő aktatáskája még egy vonást húz Orgon ellentmondást nem tűrő jelleméhez.

Bagossy Levente díszlete a kettős forgószínpaddal minden helyiségnek új arcot ad, de a fő ötlet, hogy valamennyi változást a szereplők távirányítói működtetnek, akárcsak a súlyos szerepeket játszó plazmatévé képeit. Az egyenesben közvetített tudósítás a legvégén a királyi kegyelemről végtelenül szellemes, áthallásos lelemény.

Akárcsak az őszi Hamlet – a stadion tribünjén –, ez az előadás is annak az elképzelésnek igyekszik megfelelni, hogy a klasszikus szerzők figurái hogyan mozognának, mit és hogyan mondanának a mai közegben.

Mindenki hibátlanul vizsgázott. Megint magunkat láttuk a színpadon – ebben a félelmetesen jelenidejű előadásban.

Fotók: Gordon Eszter, Puskel Zsolt (PZs)

Részletek, szereposztás és jegyvásárlás