Láttam egy Leart | A Vörösmarty Színház vendégjátéka a Vígben

Tóth Zsuzsanna |

Sok Lear király előadást láttam már. Né­me­lyi­kért rajongtam. Az csupán érdekesség, hogy az egyik legutóbbit is itt, a Víg­szín­házban néztem meg, ahol most a fehérváriak vendég­játékát. Bagó Bertalan rendezése azon­ban egészen máshová helyezi a hang­súlyokat, mint 2001-ben Tompa Gáboré. Töprengésre késztetett.

Látvány és jelképek

Ahogy felmegy a függöny, valamiféle katonai diktatúrát láttat. Szürke egyenruhák, katonazenekar. Nagy meglepetés ez a zenekar (a Székesfehérvár Helyőrségi Zenekar, Ruff Tamás vezényletével), amely – mint kiderül – végigkíséri az előadást. (Róluk még szólok.) A sok fúvós, a nagydob dicsőséget zeng. Legalábbis a nyitóképben. Ennek merev és hideg rendjét némiképp ellensúlyozza az impozáns, oldaltakarást is nyújtó, fehér textilfüggöny-sor, aminek egy-egy darabja egyre hangosabban hull, szakad alá, ahogy a cselekmény halad előre. Ez az élet körvonalait kijelölő függönysor több önmagánál. Párhuzamba állítható Lear hatalomvesztésével, viharba-űzöttségével, őrülésével, az egyre féktelenebb erőszakkal. És ez csak egyetlen darabja a gazdag jelképtárnak.

A jelenet szürke egyenruhásainak seregében is feltűnően rendezett Goneril és Regan, a két tökéletesnek látszó lány, és férjeik. Utóbbiak tétovábbak, de hasonlóképp összeszedettek. Fegyelem sugárzik róluk. Rendezett és rideg a színpadkép is, a háttér vetítővásznán (akár egy óriási arénában) atlétikai s egyben hősi pózban tündöklő, felnagyított, szürke rajzmodell-figurák. Ezek a szobrok végigkísérik az előadást, hol vetítve, hol valóságosan uralják a teret, néhol zászlót lobogtatva, s még a mocsárban is akad belőlük egy, emlékeztetőül. Mellettük, mögöttük, rajtuk katonák, leskelődők. Jelenlévők minden pillanatban. Mementók. Mint minden diktatúra szobrai, végül ezek is ledöntetnek, és romjaik eltorlaszolják az utakat. Az utolsó jelenet hullákkal borított terében csak fokozzák a káoszt.

Remek az előadás világítása, általában a látványvilág, amely egyszerre stilizált és naturális, értve utóbbin a vászonra kivetített természeti képeket. Vereczkei Zita kivételes munkát végzett díszlet-jelmeztervezőként. Kifejezetten szép a viharban az őrülési jelenet, a háttérben vetített zuhogás, s a fény-vízpermet, amely alatt állva mintegy megtisztulni látjuk Leart. Izgalmas a furcsa, arrogánsan modern, lepukkant autóroncs (Szegény Tamás búvóhelye), a menedék-váz, ahol végül kis pihenőre lelnek a vándorok. Varázslatos kép a fák gyökereit láttató erdő, amelyben már szem nélkül, de tisztán lát Gloster, megismerte a valóságot, a gyökerekig. De ugyanilyen ígéretes és leleményes a generációs különbségek megmutatása, a bulihelyszínes modern garnitúra és biliárdasztal, a lányok otthonaiban, vagy az edzőgép Edmundnál.

Mozgás, zene

A koreográfia – amely alig jelent többet következetes, stilizált mozgásnál – különös ízt ad az előadásnak. Ahogyan a katonaság pózol (figyel, fülel, leselkedik?) a szobrok árnyékában, ahogy a zenekar vonul vagy a háttérvetítésbe olvadtan árnyékká válik, ahogy a harcok néhány mozgáselemből összeállva valóságos háborút jelenítenek meg, ahogyan a gépies, harcra buzdító integetések „megszólalnak” – bámulatos. A legtöbb jelenet mellőzi a valóság mozgásait, kevés lélektanilag hiteles gesztust látunk, annál több beállított pózt. Talán ez okozza, hogy gyakorta érezhetjük statikusnak a jeleneteket, különösen az elején.

Horváth Csaba kiváló mozgástervezése Gloster vér szerinti, ármánnyal elűzött fiának megformálásában érhető leginkább tetten (Edgar – Krisztik Csaba). A szerepe szerint kisemmizett, félelemből földönfutót játszó Krisztik ebben az előadásban éppen Szegény Tamás alakjában talál önmagára. Olyan metamorfózison megy át, ami egyrészt bravúros, másrészt aligha érthető. A csetlő-botló részegből formál idegjátékos nincstelent, aki elemére lel a puszta földön, siklik, kúszik, akrobatikus és technikailag tökéletesen kidolgozott mozgássorokat produkál. Mindez ugyanakkor kissé elbizonytalanítja a nézőt, miért is kap ekkora hangsúlyt Edgar figurája? Talán ezzel a sikló mozgással előlegezi meg a rendező, hogy végül ő válik győztes túlélővé?

Kidolgozottak a párbaj jelenetek – bár a kortalanított stílusban és eszközhasználatban kissé idegenül hat a kardvívás. (Az egészhez jobban illene valami kevésbé tisztességes harcnem.) Sajátos a zenekar már említett jelenléte. Körbe- s átmasírozik a téren, hol igen sok tagúnak tűnik, hol gyérül létszáma, időnként nem-zenészekkel egészül ki. A zene – Dobri Dániel munkája –, amit játszanak, fontos dramaturgiai szerepet kap. Mintha Lear lelke hullámozna benne, miközben a rezesbanda időnként a király kíséretének, máskor hadseregnek tűnik.

A jelmezekről

Már az előadás elején érezhető a stilizáció. Az első képben mindenki izgatott, de fegyelmezett. A katonai parádén a sorból kilógók főként megbomlott ruhájukkal tűnnek fel; így a Gloster-fiúk; Edmund, akinek szinte szűk az egyenruha, Edgar, aki szemlátomást valami mulatságból érkezik, rosszul gombolva. Cordelia késve és kapkodva jön, kilógó fehér blúzzal, amit sebtiben tűr szürke kabátja alá, rakoncátlanok hajfürtjei is.

S bár rendezettek, kedélyükben jelentősen eltérnek a többiektől Kent (Derzsi János) és Gloster (Gáspár Sándor) grófok, Lear kortársai, kvázi vezérkara. (Alakításuk – a többiek remek játéka mellett is – példaértékű.) Ebbe a miliőbe érkezik meg maga Lear (Cserhalmi György) – hanyag eleganciával viselve a szigorú külsőt sugárzó katonai egyenruhát. Győztes vezér, holott éppen béke van. (A drámatörténetből persze tudjuk, hogy eredetileg a feudális anarchia, a Rózsák háborújának trónviszályos időszakában vagyunk.)

Goneril (Radnai Csilla) és Regan (Varga Gabriella), amint apjuk kimegy a színről, máris ledobják a szürke uniformist, alatta élénk vörös és zöld, dögös felsőt hordanak, bontják-rázzák sörényüket. Előbújik igazi arcuk. A továbbiakban is domináns Nőként vannak jelen, akiknek tűsarka is tömény kegyetlenség. (Remek szereposztás a két tökéletes alakú színésznőre bízni a feladatot!) A férjek közül Albany herceg (Egyed Attila) nem is próbál macsónak látszani, szelíd teniszfiú-külsőt ölt, nem csoda, hogy Goneril, feszes nacit húzva, átveszi az irányítást. Cornwall (Sághy Tamás) vagányabb, kemény külsőt mutat, hogy végül bőrcuccban, mint egy gengszterfilmben, a biliárdasztal tetején, csizmával, dákóval vakítsa meg Glostert. Regan öltözködésben, viselkedésben szinte tökéletesen idomul férjéhez, e bűnben is vele tart. Ezek a lányok kétségkívül az erőt (vagy annak látszatát) díjazzák. Ez kiderül mindkét lány Edmund iránti vonzalmából is.

Érdemes lenne elidőzni azon is, hogyan alakul egyre magabiztosabb sármőrré a kezdetben semmibe vett, bunkoid, még az egyenruhában is rosszul öltözött zabigyerek, Edmund (Makranczi Zalán). Meglehetősen látványos erkölcsnélküli törtetése, ahogy felküzdi magát a fejedelmek világába, cselvetésen és áruláson át a sikerig, amit ő rátermettségének, kitartásának és akaraterejének tulajdonít. Jelmezei sokat segítenek az átalakulás érzékeltetésében.

Lear öltözéke egyre szegényesebb lesz, a hatalom ruházata az őrület fokozatai után tisztes, egyszerű, minden cicomát nélkülöző viseletté válik. Akik társai maradnak, mind vagy álruhát húznak, vagy álmeztelenséget, mint Edgar/Szegény Tamás. Rongyos gúnyáik jelzésszerűek. S persze ott még Cordelia (Földes Eszter), a töretlen szeretetű leány. Ő mindenben ellentéte testvéreinek, nem hat rá a birodalom eszmeisége, nem adja meg magát a tőle idegen látszatoknak. Francia királynéként is visszafogott, még hadvezéri ruhája is lágyabb, szelídebb, mint nővérei harsogó-nőies öltözékei.

Fotók: Medvigy Gábor

Az előadás további fotói megtekinthetők itt

(Folytatás)