William J. Dobson: Diktatúra 2.0 (részlet)

Posted on 2015. február 19. csütörtök Szerző:

0


|| 1. fejezet | A cár ||

Vlagyimir Putyin alezredest a KGB egyetlen alkalommal küldte külföldi kiküldetésre. 1985-ben, 32 éves korában Drezdába vezényelték. Feleségével és másfél éves lányával, Másával indult útnak. Érkezésük után nem sokkal született meg második lányuk, Kátya. A Putyin család egy kiutalt lakótelepi lakásban élt. Szomszédaik nagy része a Stasinak, a keletnémet titkosszolgálatnak dolgozott, de a lakás jó helyen volt, mindössze ötperces sétára az Angelikastraße 4. szám alatt található KGB-főhadiszállástól. A fiatal Putyin ekkoriban tartótisztként dolgozott: információkat elemzett, ügynököket irányított, szóbeszédeket gyűjtött a keletnémet vezetőkről, és mindent megtáviratozott Moszkvába. Maga a munka egy szovjet kém számára nem tűnhetett különösebben érdekesnek, de annál izgalmasabbnak bizonyult a történelmi korszak: Putyin 1985-től 1990 januárjáig élt a szovjet birodalom keleti határ vidékén, vagyis tanúja volt egy diktatúra bukásának, amely hamarosan az egész Szovjetuniót is magával rántotta.

A Német Demokratikus Köztársaság iskolapéldája volt a 20. századi totalitárius rezsimeknek. A Stasi az élet minden területén jelen volt. Több mint 6 millió keletnémetről vezetett titkos aktát; csupán a drezdai titkosrendőrség irattára több mint 10 folyókilométernyi anyagot tartalmazott. A rezsim saját adatai szerint a keletnémet titkosrendőrség 97 ezer főt foglalkoztatott, és további 173 ezer fő dolgozott neki besúgóként. A biztonsági apparátussal valamilyen módon minden hatvanadik állampolgár kapcsolatban állt. Még magát Putyint is megdöbbentette, hogy a kormány „milyen lerázhatatlan volt” a saját polgárai megfigyelése során. Később úgy fogalmazott, hogy az NDK-ban töltött idő „felnyitotta a szemét”. „Azt hittem, Kelet-Európába megyek, Európa szívébe – mondta egy orosz újságírónak. Csakhogy valami egészen mást tapasztalt. – Egy totális diktatúrába érkeztem, amely úgy működött, mint a Szovjetunió 30 évvel korábban.”

Putyin a szovjet hírszerzésnek dolgozott, tehát nyilvánvalóan hamarabb szembesült Kelet-Németország hanyatlásának jeleivel, mint mások. Feltehetőleg olvasta a Stasi jelentéseit, amelyek nagy részét szerkesztetlenül továbbították Moszkvába. A jelentések egyre sötétebb képet festettek a helyzetről: a nép körében egyre növekvő elégedetlenségről számoltak be, arról, hogy a gazdaságról szóló számadatok hamisak. Putyin jól tudta, hogy a gazdasági csőd a küszöbön áll, mivel az állami kiadások jóval meghaladják a bevételeket. 1989-re nyilvánvalóvá vált, hogy az összeomlás elkerülhetetlen. Az emberek megrohanták a drezdai bankokat, és ostromolni kezdték a nyugat felé tartó vasúti szerelvényeket. Október 4-én 10 ezer keletnémet rohanta meg a pályaudvart, a rendőrség gumibotokkal és könnygázzal verte szét a tömeget. A következő napokban azután háromszor ennyien gyűltek össze.

A Drezdában dolgozó KGB-sek előbb zavarodottan, majd egyre növekvő félelemmel szemlélték az összeomlás jeleit. A Stasi és a KGB közötti kapcsolat mindenki számára nyilvánvaló volt. A keletnémet tisztek szovjet kollégáikat „barátainkként” emlegették. A KGB-iroda, ahol Putyin dolgozott, a Stasi épületével szemben helyezkedett el. Miután a berlini fal leomlott, Putyin és kollégái nagytakarításba kezdtek. „Mindent eltüntettünk – a belső feljegyzéseket, a címlistákat, az ügynöklistákat. Én magam égettem el egy nagy halom iratot – emlékezett vissza később. – Annyi papírt égettünk el, hogy a kazán felrobbant.” December 6-án a keletnémetek megrohanták a Stasi épületét. Putyin attól félt, hogy a tömeg dühe a KGB ellen fordul. Ez majdnem így is történt. Putyin kiállt az emberek elé, hogy megnyugtassa a kedélyeket, s közölte velük, ő egy tolmács, az épület pedig, amelyet ostrom alá vettek, egy „szovjet katonai szervezethez” tartozik – majd távozásra szólította fel őket. Később, látva az agresszív közhangulatot, Putyin védelmet kért a szovjet hadseregtől. Megdöbbenve hallotta az elutasítást. „Moszkva utasítása nélkül semmit sem tehettünk. Moszkva viszont hallgatott.” A félelmet felváltotta a magára hagyatottság érzése. „Moszkva tehát hallgatott, ettől pedig az az érzésem támadt, hogy a Szovjetunió nem létezik többé, hogy egész egyszerűen eltűnt.”

Nehéz lenne elhinni, hogy ezek az évek ne formálták volna a fiatal hírszerzőtiszt pszichéjét. Putyin tisztában volt azzal, milyen költséges és fenntarthatatlan a keletnémet rendőrállam működtetése. Látta, hogy a központi tervgazdálkodás csődhöz vezet, és a látszat érdekében kifizetett szubvenciók olyan államháztartási lyukakat eredményeznek, amelyeket lehetetlen befoltozni. Rá kellett döbbennie, hogy a szovjet rendszernek ugyanezek a gyengeségei. „Ekkor már tisztán láttam, hogy az egész elkerülhetetlen volt – utalt később a berlini fal leomlására. – Sajnáltam, hogy a Szovjetunió elveszítette pozícióját Európában. Ugyanakkor világossá vált számomra, hogy egy falakra és határokra épülő rendszer nem maradhat fenn sokáig. Én azonban azt szerettem volna, ha valami létrejön a helyén. De nem így történt. Nem volt új elképzelés, és ez fájt. Mindent leromboltak, és egyszerűen hátrahagyták a romokat.”

Moszkva nem ismerte fel saját gyengeségét, és képtelen volt alkalmazkodni a változásokhoz. Putyin ezt katasztrófaként élte meg. Mivel gyakorlatilag egyedül kellett képviselnie a szovjet érdekeket a feldühödött tömeggel szemben, elkezdett vágyakozni egy erős, szuverén orosz állam iránt – mint amilyen egykoron volt. Frusztrálta, hogy a központ nem hallgat a perifériáról érkező hírekre. „Hát nem megmondtuk, mi fog történni? Nem figyelmeztettük őket, mit kellene tenniük?” – idézte fel a történteket.

Körülbelül tíz év elteltével a fiatal KGB-ügynökből nagy meglepetésre Oroszország második elnöke lett. A megromlott egészségű, egyre népszerűtlenebb Borisz Jelcint váltotta fel. Kelet-Németországban szerzett tapasztalatait felidézve megérthetjük, mire gondolt, amikor már elnökként egyszer ezt mondta: „Azoknak, akik nem bánják a Szovjetunió felbomlását, nincs szívük – azoknak, akik eredeti formájában akarják feltámasztani, nincs eszük.”

„Régi szovjet álom”

2000. január elsején Putyin ígéretet tett az orosz népnek. Kevesen voltak elégedettek azzal, amivé az ország az ezredfordulóra lett. A Szovjetunió összeomlását követő évtizedet gazdasági nehézségek, krízis és zavarodottság jellemezte. Az ország első demokratizálódási kísérlete zavaros ideológiájú politikai pártokat és acsarkodó politikusokat dobott a felszínre, akikről mindenki azt feltételezte – alighanem jogosan –, hogy maguk felé hajlik a kezük. A kiábrándultság nőttön-nőtt, az orosz nép pedig úgy érezte, a kommunizmusért cserébe nem kapott mást, mint egy korrupt demokrácia hamis ígéretét. Becsapottnak érezték magukat a polgárok, mert követték ugyan a nyugati demokratikus modellt, de rengeteg szenvedés árán, csupán néhány szerencsés húzhatott hasznot a többiek kárára. A leginkább megalázónak mégis az tűnt, hogy az ország elveszítette szuperhatalmi státusát, és lecsúszott a középmezőnybe.

Jócskán megérett hát a pillanat a putyini ígéretre, amelyet az új elnök az új évszázad első napján tett. Nemcsak növekedést és megújulást ígért, hanem azt is, ami az oroszoknak a legjobban hiányzott: „Stabilitást, biztonságot és a jövő tervezésének lehetőségét – nemcsak a sajátunkét, hanem gyermekeinkét is –, nemcsak egy hónappal, hanem évekkel, sőt évtizedekkel előre.” A biztonságra vágyó polgárok örömmel fogadták szavait, mert elegük volt már a tíz éve egyre hanyatló államból, és abból, hogy csak magukra számíthatnak. Putyin látomásában egy erős, újra tettrekész Oroszország jelent meg, amely visszatér eredeti helyére, a nagyhatalmi pozícióba. Moszkva nem hallgat tovább.

Bár Putyin nem beszélt arról, hogyan fogja elérni a stabilitást, mindez hamar nyilvánvalóvá vált. Ha van meghatározó sajátossága az autoriter rendszerek putyini típusának, akkor az a hatalom centralizációja. Az orosz politika túl zajossá, zavarossá és kiszámíthatatlanná vált, de Putyin készen állt arra, hogy megszelídítse. Uralma alatt Oroszország azért vált stabillá és kiszámíthatóvá, mert egyetlen ember és a körülötte állók szűk csoportja vette át az irányítást. A Kreml az orosz politikai és gazdasági intézményrendszerben nem az első az egyenlők között, hanem mindenek felett áll. Putyin és mások mindezt „vertikális hatalomgyakorlásnak” nevezték.

Az új elnök az oligarchákkal kezdte. A legtöbb orosz mágnás a Szovjetunió összeomlását követő vadkapitalizmusban mesés gazdagságra tett szert azáltal, hogy névleges áron szerzett részesedést az ipar olyan vezető ágazataiban, mint az acélgyártás vagy a gáz és egyéb ásványi nyersanyagok kitermelése. Két hónappal Putyin beiktatása után a Kreml figyelmeztette a milliárdos üzletembereket: vagy lojálisak lesznek az új vezetéshez, vagy súlyos következményekkel kell számolniuk. Akik nem hallgattak a jó tanácsra, hamar száműzetésben vagy börtönben találták magukat. A rendszer legkeményebben az olajmágnás Mihail Hodorkovszkijra sújtott le, akit a rendőrség különleges egységei 2003ban saját céges repülőgépén tartóztattak le. Az ellene indított per politikai motivációja mindenki számára nyilvánvaló volt, és a tárgyalást a súlyos eljárási hibák miatt rengeteg külföldi kritika is érte. Hodorkovszkij csak 2013. december 20-án szabadult (és azonnal elhagyta az országot), bebörtönzése intő példa azok számára, akiket valaha is megkísértett a gondolat, hogy ellentmondjanak Putyinnak.

Az elnök ezután a tartományi kormányzók szarvát törte le. Jelcin idejében a kormányzók hűbérúrként regnáltak a hatalmas ország egy-egy területén. A Kreml rendeleteit csupán javaslatoknak tekintették, és sokszor egyszerűen átsiklottak felettük. Ez egy csapásra megszűnt, amikor 2005-ben Putyin véget vetett a kormányzók közvetlen választásának, és átvette kijelölésük jogát. Ráadásul immár a pénzügyeik felügyelete is olyan, a Kremlhez lojális tisztviselők hatáskörébe került, akiket Putyin KGB-s barátai közül toboroztak.

A legfigyelemreméltóbb azonban talán mégis az volt, ahogy Putyin térdre kényszerítette a médiát. Elnöksége kezdetén csupán egyetlen tévécsatorna volt állami tulajdonban a három legnagyobb közül; három évvel később a Kreml mindet az ellenőrzése alá vonta. (Az ORT-t és az NTV-t tulajdonló nagyvállalkozókat börtönbüntetéssel fenyegették, ha nem adják el részesedésüket. Mindketten beadták a derekukat, majd elhagyták az országot.) A Kreml emberei a legnagyobb példányszámú napilapokat és folyóiratokat is felvásárolták. Ma az orosz kormány a média kb. 93%-át ellenőrzi. Csupán néhány újság és rádióállomás működik továbbra is viszonylagos függetlenségben, az Echo Moszkvi rádió például egyike a legkritikusabb hangoknak. Az orosz médiatársaságok elfoglalásánál is hihetetlenebb, hogy a Kreml milyen mértékben igyekszik manipulálni a híreket, méghozzá elsősorban a televízióban.

Egészen a legutóbbi időkig a Kreml egyik rangos tisztviselője minden pénteken megtárgyalta a három legnagyobb tévéállomás vezetőjével a következő hétre tervezett híreket. Ez azonban még nem volt elég, a vezetők állítólag hét közben is utasításokat kaptak a híradó szerkesztésével kapcsolatban, sőt néha még az egyes események előadásmódját is a szájukba adták. A Kreml nem szívbajos, ha efféle instrukciókról van szó. Amikor Dmitrij Medvegyevet 2008-ban elnökké választották, a televíziócsatornák utasítást kaptak, hogy a híradónak mindennap egy róla szóló hírrel kell kezdődnie, amelyet egy Putyin miniszterelnöknek szentelt, kb. azonos hosszúságú blokknak kell követnie. Függetlenül attól, hogy tett-e bármelyikük aznap bármi figyelemre méltót. Amikor Moszkvában jártam, magam is tapasztaltam, hogy a hírműsorokban a két államférfinak szentelt idő már-már bizarr módon megegyezik. Az egyik csatorna vezetője ezt nevezte „az információegyenlőség elvének”. A Russian Newsweek egy újságírója arról számolt be, hogy egy állami rádióállomáson tett látogatása során észrevette a bemondók elé kihelyezett figyelmeztetéseket: „csak jó dolgokat mondj Kazahsztánról”, „ne említsd, hogy Dmitrij és Szvetlana Medvegyev nem együtt érkezett a csúcstalálkozóra”.

A Kreml nem elégedett meg azzal, hogy megszelídítette a milliárdosokat, a kormányzókat és a média vezetőit – a politikát is megpróbálta állami ellenőrzés alá vonni. Putyin már millenniumi beszédében hangsúlyozta a politika és a társadalom egységének fontosságát, és ezt az üzenetet később is számtalanszor megismételte. Az elvet magától értetődően terjesztette ki a politikai pártokra is, amelyek egykor a posztkommunista Oroszország legkiszámíthatatlanabb és leginkább szertehúzó játékosainak számítottak. Putyin és tanácsadói nem azt tűzték ki célul, hogy egyetlen domináns vezető párttal zúzzák szét az ellenzéket. Inkább maguk határozták meg azt a teret, amelyben a maréknyi ellenzéki párt tevékenykedhetett, és néha a pártokat is maguk találták ki. A kormány által kreált álellenzéki pártokat „rendszeren belüli ellenzéknek” nevezik, és bár a rezsim kritikusainak szerepét játsszák, soha nem lépik át a Kreml által megszabott határokat. A rendszeren belüli ellenzék egyes elégedetlenebb társadalmi csoportok érdekeit hivatott képviselni: a nacionalistákét, a szegényekét, az idősekét, akik úgy érzik, hogy a vezető párt, az Egyesült Oroszország elhanyagolja őket. Ezek a pártok azonban rendszeresen bizonyítják lojalitásukat. Így történt 2007-ben is, amikor az ún. ellenzéki pártok vezetői nyilvánosan tudatták Putyinnal, hogy Oroszország számára nem tudnak jobb vezetőt elképzelni, mint jobbkezét, Dmitrij Medvegyevet. Putyin erre a televízióban úgy reagált, hogy mivel Medvegyev jelölése „a társadalom legszélesebb rétegét lefedő” politikai pártoktól érkezett, az maga a népakarat.

A putyini hatalomkoncentráció mértékét lehetetlen túlbecsülni. Az Ekszpert című orosz lap szerint – amelynek főszerkesztője a Kreml legbelső tanácsadóinak köreibe is bejáratos – az orosz politikát komolyan befolyásoló személyek száma 2002 és 2007 között 200-ról 50-re csökkent. Még ez a kormánypárti újság is elismerte, hogy „az ötven személy listája gyakorlatilag egybeesik az [elnöki] apparátus tisztségviselőinek a névsorával”. Ez a központosítás azonban nem jelenti azt, hogy Putyin az orosz élet minden aspektusát ellenőrzése alá akarná vonni. Módszerei ennél sokkal kifinomultabbak.

Hogy mennyire kifinomultak, azt akkor értettem meg, amikor a nem a rendszeren belüli ellenzékhez tartozó liberális politikai mozgalom, a Szolidaritás tagjaival beszélgettem. A Szolidaritás egyik vezetője, Borisz Nyemcov exminiszterelnök és egykori törvényhozó ma a putyini rezsim egyik legelszántabb kritikusa. Ötvenéves is elmúlt, de stílusának és közvetlenségének köszönhetően az ember jóval fiatalabbnak gondolná. Kopott farmert, szürke kardigánt és hosszú orrú cipőt visel, és inkább tűnik korosodó rocksztárnak, mint ellenzéki vezetőnek. Rendkívül intelligens férfi, fizikából és matematikából doktorált. Amikor találkoztunk, habozás nélkül tért a lényegre. „Hogy mi a különbség a kommunizmus és a putyinizmus között? Nagyon fontos kérdés. A putyinizmus ravaszabb rendszer, mert csak a politikai jogokat korlátozza, de nem nyúl az emberek személyes szabadságához. Utazni szabad. Aki akar, emigrálhat, és lehet használni az internetet is. De senkit sem engednek a televízió közelébe. Szigorúan ellenőrzik, mivel a tévé az ideológia és a propagandagépezet legfontosabb eszköze. A kommunisták a személyes és a politikai szabadságot egyaránt korlátozták. Vagyis sokkal ostobábbak voltak, mint Putyin.”

Nehéz lenne vitába szállni Nyemcov megállapításaival. Senki nem tagadhatja, hogy Oroszországban ma szabadabb az élet, mint a szovjet időkben. És jobb is, hiszen a Putyin első két elnöki periódusát meghatározó olajárrobbanás az oroszok életszínvonalát soha nem látott magasságokba emelte. Amikor az elnök hatalomra került, az akkori 21,5 dolláros hordónkénti ár magasnak számított. Második elnöki ciklusa végére az olaj ára 147 dollárra nőtt, az államkassza bevételei pedig az égbe szöktek. Putyin azonban, még egykori kelet-németországi tapasztalatai alapján, jól tudta, hogy a pénzből nem érdemes újjáépíteni a mindent átható, a polgárok gondolataiban kutakodó totalitárius államot. Ez túl sokba került volna, és tulajdonképpen szükségtelen is volt. A Putyin-féle autoritarizmus egy ennél jóval egyszerűbb, ám sokkal hatékonyabb modellt képvisel.

Ilja Jasin, a Szolidaritás egyik fiatal vezetője azt mesélte, hogy korábban kizárta egy másik párt, mivel nem volt hajlandó elfogadni, hogy „a rendszeren belüli ellenzékhez kellene tartoznia”. „Putyin régi szovjet álmát valósította meg – jelentette ki. – Oroszország ma olyan, mint a Szovjetunió, leszámítva az ideológiát, a deficitet és a lezárt határokat.”

Bár a putyini rendszer tagadhatatlanul továbblépést jelent a 20. századi diktatúrákhoz képest, korántsem olyan ártatlan, mint első pillantásra tűnhet. Mivel a hatalom mindössze néhány kézben összpontosul, a korrupció, a kritikátlan hatalomgyakorlás és a visszaélés esélye igen nagy, és Nyemcov szerint mindez igencsak jellemző a rendszerre. Ezek a jelenségek a rezsim számára is veszélyesek, de nem azért, mert a demokratikus rendszerekben elfogadhatatlanok. Putyin és klikkje számára a fő aggodalmat az jelenti, hogy a kormányzás ilyen típusú hibái aláássák a legfőbb célt, a politikai rendszer stabilitását.

A népszerűséget könnyebb pénzzel, mint paranccsal megteremteni, így a magas olajár segít a társadalmi feszültségek elkerülésében. A demokratikus arculat megőrzése azonban sokkal kevesebb hibát enged meg. Mivel a Kreml számos más hatalmi központot meggyengített – az üzleti szférát, a kormányzókat, a médiát, az ellenzéki politikai pártokat –, egyetlen területen sem lankadhat a figyelme, ha nem akarja, hogy az ellenőrzés kicsússzon a kezéből. Ez pedig állandó egyensúlyozást kíván. „A rezsim el akarja kerülni, hogy a változások elsodorják, mint Gorbacsovot. Ezért a vezetés arra törekszik, hogy minden pillanatban uralja a helyzetet – mondja Alekszandr Verhovszkij, az ismert emberi jogi aktivista. – Ha azt akarják, hogy a nép szabadsága háromszázaléknyi legyen, az négy még lehet, de öt már biztosan nem. Szerintem Putyinnak eltökélt szándéka, hogy a helyzet ne legyen olyan kiélezett, mint korábban, amikor a kormányzó elit a társadalomtól elszigetelten élt, és nem kapott visszajelzést a manipulált tömegektől. Nem tudom, hogy végül három vagy tíz százalék lesz-e a szabadság mértéke, de abban biztos vagyok, hogy nem lesznek olyan valódi demokratikus változások, mint a ’80-as évek végén.”

(A szöveghez tartozó, innen törölt hivatkozások a könyvben jegyzetként megtalálhatók.)

William J. Dobson: Diktatúra 2.0
A 21. századi zsarnokok természetrajza
HVG Kiadó, Budapest, 2014
340 oldal, teljes bolti ár 4200 Ft
ISBN 978 963 304 1666