Bodó Viktória Booklány |
Ez a könyv, mely alcíme szerint A 21. századi zsarnokok természetrajzának leírását adja, az utóbbi idők legnagyobb revelációját hozta a számomra. Kiderült belőle ugyanis, hogy nem csak a gondolkodásom hibádzik bizonyos témákban, de annyira gúzsba kötnek a korábban megszokott, megtanult ismeretek – meg a történelem –, hogy nem tudok tőlük elvonatkoztatni. Ahogy a közbeszéd sem.
Ez pedig a modern kori diktátorok kezére játszik. Az eddigi ismereteink szerint egy diktátor annyira távol áll a demokráciától, hogy nagy valószínűséggel nem demokratikus eszközökkel jutott hatalomra, de semmiképpen nem demokratikus (rész)módozatokkal gyakorolta a hatalmát. Mintha mindannyian elfelejtettük volna ismereteinket Caius Julius Caesarról, vagy egy közelebbi példával élve: mi a helyzet Adolf Hitlerrel? Az autokrata háborús bűnös zsarnokkal, aki a demokrácia szabályait kihasználva, a „mindent szabad, amit kifejezetten nem tilos” elvét követve ragadta meg a hatalmat, hogy aztán ne is eressze el, csak a porig égetett fél világ és saját szánalmas öngyilkossága árán. Régen elmúltak azok a szép idők, amikor egy diktátort ilyen könnyen fel lehetett ismerni. Körülbelül akkoriban, amikor az egymással háborúban álló felek szépen megegyeztek a csata helyében és idejében, ahová és amikor elvonulva szépen kiegyenlítették a nyitott számlákat.
Egy mai autoriter zsarnok ennél furfangosabb. Ő soha nem nevezné magát egyszemélyi vezetőnek, biztosan tagadja, hogy elmúlt volna a demokrácia az országában. Sőt: előszeretettel hivatkozik azokra a demokratikus részjelenségekre, melyek léteznek az ő országában is – hasonlóan X és Y államokhoz. Hiszen az Egyesült Államok elektori rendszere önmagában a demokratikus választójog megsértése, akkor neki papolnak, aki engedélyezi, sőt fenn is tartja az egyenlő választójogot? Miért lenne gond a választókerületek átrajzolása, hiszen a szomszédos államok egyikében is ezen az elven húzzák meg a határokat? Hogy a választási szabályok módosításával elég megszerezni a voksok 50%-át, s máris övé a képviselői mandátumok 85%-a… Ugyan, kérem! Hiszen szabad választások vannak, nem igaz? Az ellenzéki vagy tárgyilagos médiumok a szakadék szélén táncolnak, hiszen a regnáló rezsim minden létező módon ellehetetleníti őket. A sajtó javarészt neki dolgozik, de hát a sajtószabadság, az megvan az ő országában. Mert egy modern kori diktátor soha nem vérezteti ki teljesen a sajtót. Mindig hagy egy kis, halk ellenzéki hangot, hivatkozásul arra, hogy na ugye. Szabad a sajtó!
Zaklatják a civil szféra képviselőit? Ugyan már, az ő demokratikus rendőrsége természetesen soha nem tenne ilyet! Arról igazán nem tehet, hogy ezek az átabotában működgető szervezetek adójogi és elszámolási szabályokat sértenek meg. Diktátorunk ártatlanul pislog a kamerába, majd épp csak egy töredékmásodperccel később, mint ahogy az természetesnek hatna, felrántja szemöldökét az őszinte megdöbbenéstől, a méltatlan feltételezés és a Hatalmas Csalás felett érzett megrökönyödéstől. Majd fölényes félmosoly jelenik meg idegesen rángó szája sarkában, tekintete pedig vizenyőssé válik. Rend van nálunk, kérem. Igény is van rá.
Apropó, rend! Hát nem érdekes, hogy mindig van egy ellenség, ami ellen szervezkednünk kell? A belső és a külső ellenség a nagy múltú hazánkra tör! Éberség, elvtársak!
»…a tömeg ütemes kiáltozással örök hűséget esküdött, és nagybetűs táblák hirdették, Isten óvja a Fényességest, ki harmadnapon halottaiból feltámada; egyszóval vég nélkül folyt az ünneplés, s még csak nem is kellett titkos cselekkel ébren tartania a lelkesedést, mint sokszor azelőtt, mert az államügyek most maguktól elintéződtek, a haza haladt, ő egymaga volt a kormány, és senki sem zavarta akaratának szabad folyását sem szóban, sem tettel, mert olyan egyedül volt a dicsőségben, hogy már ellenségei sem maradtak.« (G. García Márquez: A pátriárka alkonya)
Mire ez a pont elérkezik, addigra általában túl késő. Túl késő diktátort kiáltani, a rezsim annyira beágyazódott, hogy szinte megdönthetetlennek látszik, a vezető és sleppje annyit lopott az emberek adójából, hogy több generációra bebiztosítva érzi magát és becses (ám proli) famíliáját. De csak addig, amíg egy apró szikrától, a legváratlanabb pillanatban lángba nem borul az egész rendszer. Ennek a lángolásnak az árát ugyanazok fizetik meg, mint magát a rezsimét: a polgárok. Mindezt azért, mert elfelejtettük átírni a közéleti diskurzus szabályait. Azért, mert az állandóan változó világunkban elfelejtettük újradefiniálni a rabló zsarnokot és rendszerét.
Elég, ha csak szétnézünk a világban, Ázsiától Dél-Amerikáig. Valóban az a legfajsúlyosabb kérdés, hogy minek nevezzük a diktátort? Vagy talán végre azzal kellene foglalkozni, hogy mit tesz?
Fordítók: Hegedűs Péter, Nagy Marcell, Takács Zoltán
A Booklány szereti… oldalon megjelent írás szerkesztett változata
William J. Dobson
William J. Dobson: Diktatúra 2.0
A 21. századi zsarnokok természetrajza
HVG Kiadó, Budapest, 2014
340 oldal, teljes bolti ár 4200 Ft
ISBN 978 963 304 1666
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Az arab tavasz a diktatúra és a demokrácia közti csata szédületes momentuma volt. Szírián és Jemenen tüntetések söpörtek végig, miközben Egyiptomban, Tunéziában és Líbiában diktátorok fejei hullottak. Ugyanakkor az arab világ csak az egyik front az elnyomás elleni harcban, amely Venezuelától Kínáig, Oroszországtól Malajziáig, illetve Ukrajnától Burmáig terjed. Ha meg akarja tartani a hatalmát, tucatnyi ország autokrata rezsimének előre nem látott és pusztító veszéllyel kell szembenéznie: a saját állampolgáraival.
William J. Dobson, az elismert újságíró kitűnő elemzésében egy bennfentes jártasságával tárja fel a mai autokrata rezsimek belső működését, és bepillantást nyújt a szabadság jövőjéért vívott küzdelem kulisszái mögé is. Noha a kötet más országok állampolgárainak szabadságért vívott küzdelmeiről szól, számunkra is fontos tanulsággal szolgál arról, hogyan őrizhetjük meg saját függetlenségünket.
Olvass bele 
Posted on 2015. február 19. csütörtök Szerző: olvassbele
0