Péterfy-Novák Éva: Egyasszony (részletek)

Posted on 2015. január 28. szerda Szerző:

0


Péterfy-Novák_Egyasszony-bor180Naponta több tucat rémtörténetet hallgatok meg, de ez cseppet sem fog rajtam.

Már hat nappal túlhordtam a babát.

December 3-án este belenézek a tükörbe, a látvány szörnyű. A bokám bedagadt, a hasamon apró véraláfutáscsíkok. Megy a hasam, gondolom, a stressztől. Éjfél körül már a vécékagylót nézegetem, nem pottyan-e bele a gyerek, mert ugye anyu is a hasmenéstől szült meg engem.

Hajnali fél ötkor szólok anyunak (a férjem a laktanyában), hogy nem aludtam semmit, megy a hasam este óta, mit csináljak?

Anyu azonnal mentőt hív. Megkérdezi, van-e fájásom. Mivel nem pontosan tudom, mi az, rámondom, hogy igen. Nem akarok itthon szülni, hiszen megy a hasam, meg egy kicsit mintha fájna is.

Beérünk a kórházba. A hosszas adminisztráció alatt elmúlik minden fájdalmam. Talán haza kellene mennem. Valami menekülésre késztet, ennek ellenére természetesen maradok, és hagyom, hogy nézegessen boldog-boldogtalan. Nem izgulok, nem félek, álmos vagyok és fásult. Megvizsgál az ügyeletes, kérdezi, van-e orvosom. Igen, a Kádár doktor, válaszolom. Na, mondja, örül majd, hogy bejöhet szabiról. Megállapítja, hogy egyujjnyira nyitva vagyok, úgyhogy ma szülünk. Már egy hete is egyujjnyira voltam nyitva, mondom halkan. Nézek a nővérkékre, hátha segít valamelyikük, de tudomást sem vesznek rólam. Mintha ott se lennék, viccelődnek egymással. A szülésznő is átnéz rajtam, miután gúnyosan lecsesz, mikor megemlítem neki, hogy csak a hasam ment.

Kezdem magam rosszul érezni. Minek is akarok pont ma szülni, amikor szabin van az orvosom?

Mire megkapom a beöntést és leborotválnak, már meg is érkezik. Mint mindig, most is meglepődöm, milyen elképesztően hideg zöld szeme van. Tulajdonképpen jóképű, majdhogynem szép, de a tekintete valahogy elrontja az összhangot. Álmosan megvizsgál, közli, hogy szülünk, és igyekezzek, mert nem ér rá, tíztől teniszezik. Kapok valami injekciót, hogy gyorsabban menjen a dolog. Kádár doktor leereszkedően megpaskolja a fenekem, és megcsipkedi az arcom. Körülnéz, látja-e mindenki, milyen közvetlen-jópofa is ő, adjunktus létére. Én pedig még csak fel sem háborodom, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam.

Elkezdődnek a fájások, nagyon hirtelen és nagyon intenzíven. Tágulni viszont nem tágulok. A fejem fölött megbeszélik, milyen jó teniszmeccs lesz ma, és a doktor közli, kurvára sietnie kellene, mert a főnökkel játszik, nem késhet el. Miközben bennem turkál, részletesen ecseteli a szülésznőnek és a nővérkéknek, hogy ha minden jól megy, akkor nemsokára főorvos lehet, persze ehhez elkerülhetetlen az „öreg” ajánlása. Ha a Pártnak sincs ellene kifogása, (márpedig miért lenne, jó elvtárs ő), megy ez majd. Főorvos. Ízlelgeti a szót. Átfut rajtam, hogy ha nem lennék ilyen fiatal, gyakorlatilag kislány, biztosan rászólnék, hogy mi lenne, ha a seggemre figyelne, legalább egy fél pillanatra. De kislány vagyok. Tapasztalatlan és ijedt kislány. Így szó nélkül tűrök mindent.

A doktor szól egy másik szülésznőnek, aki nemrég érkezett, hogy adjanak még egy injekciót, szalad az idő, ő meg nem tud itt dekkolni egész nap. Az újonnan érkezett bábát Zsuzsikának hívják, rövid szőke hajú, és friss az arca. Miközben fejcsóválva beadja az injekciót (látványosan nem helyesli), próbálok vele viccelni: ha lány lesz a baba, róla nevezem el. Zsuzsika még el is mosolyodik, tulajdonképpen az egyetlen emberi lény a szülőszobában. Bár szörnyen fáj, nem jajgatok, mert anyu azt mondta, az nagyon ciki. Miközben a szülészet ajtaját ki-be nyitogatják, látom őt, ahogy kint áll a folyosón, és izgul. Sokan álldogálnak ott rajta kívül, minden ajtónyitásnál azt nézem, ki ment már haza. Tulajdonképpen integethetnék is, csak csövek lógnak belőlem mindenfelől, így nem tudom megemelni a kezemet. Szinte szégyellem, hogy nem nagyon hiányzik a férjem, nem irigykedem azokra, akiknek a férjük kint ácsorog a folyosón. Nekem jó így, hogy anyu van itt velem. Nagyon is jó. Bejön a postás, vigyorogva osztja szét a leveleket és közben sandán felénk pislog. A vízvezeték-szerelő pedig a fejemnél matat, valami olyasmit mond, hogy nincs elég nyomás. Vigyorogva sétál fel-alá, kínosan ügyelve arra, hogy legalább minden második lépésnél bepillantson a lábunk közé. Összenevetünk a szomszéd ágyon szenvedő, kicsit idősebb asszonnyal, ez már a vég, mondja. Mert közben mi, asszonyok (négyen) serényen vajúdunk, csupasz seggel. A kiszolgáltatottság magasiskolája. Már csak röhögcsélek kínomban. Egy óra sem telik el a rettenetes fájdalomban, amikor érzem, hogy vécéznem kell. Megkérdem Zsuzsikát, aki majdhogynem barátságos, hogy most mi a teendőm, erre ő ellohol a dokiért, aki kávézik a „csecsemős csajokkal”. Kádár doktor komótosan sétál vissza, közben a szülésznők zsákot húznak a lábamra, és azt ordítják, hogy szüljek. Nem tudok… A doki megvizsgál, azt mondja, valami perem még nem tűnt el. Nekem viszont szörnyű tolófájásaim vannak, a harmadik nyomásra kint is van a baba feje. Ekkor a doki rám üvölt, hogy a zsinór a gyerek nyakára tekeredett, igyekezzek, mert megfullad. Hát igyekszem. Megszületik a kicsi, közlik, hogy kislány, én pedig közlöm, hogy a neve Zsuzsanna. A szülésznő megcsipked, köszi, mondja. Nincs mit, felelem, megígértem.

Zsuzsika nem sír, csak halkan nyafog. Elviszik tőlem, és sustorognak. Azt mondják, hogy nem sír. Valaki kimegy, hogy szóljon anyunak, ő pedig azt mondja, én sem sírtam. Erre azon viccelődnek, hogy ez biztosan családi vonás. Boldog vagyok, hogy kislányom született: mint mondtam, nagyon azt akartam. Valamiért még most is úgy gondolom, hogy nem tudnék mit kezdeni egy fiúval. Karomba adják halkan sírdogáló, de – milyen fura – közben kíváncsian nézelődő lányomat. Gyönyörű, tökéletes kislány. 2850 gramm, 52 centiméter. Fénylő, tündöklő, csodálatos kék szeme van. Nem engedi el a pillantásomat, percekig egymás szemébe nézünk. Nézem az arcát, erős, majdhogynem sötét szemöldökét, melynek a vége enyhén felfelé ível, ugyanúgy, mint az apjának. Egészen pici, szinte zöldborsónyi orra van, és csodálatos ívű, harmatos rózsaszín szája. Gyönyörködöm benne, hiszen az enyém, én hoztam létre. Röpke pillanatra eszembe jut István, kicsit sajnálom, hogy nem lehet itt, és nem láthatja ezt a csodát. Olyan büszke vagyok, mint addig soha életemben.

* – * – *

A bíróságra anyu kísér el. Otthon készülődünk ketten. Rettenetesen feszült vagyok, leesik a napszemüvegem, anyu kinevet, mire én elvesztem a türelmem. Kiabálva összetaposom a földön heverő napszemüveget. Anyu persze megsértődik. Az hiszi, vele van bajom. Útközben kibékülünk, könnyen megy, nagyon szeretjük egymást. Megegyezünk, hogy több is veszett Mohácsnál, és majd veszek magamnak egy szép, az eddiginél sokkal szebb, új szemüveget.

Istvánnal a bírósági folyosón találkozunk. Kockás inget visel, ellentétben az ügyvédjével, aki szemtelenül tenyérbe mászó képű, pökhendi, és persze fehér garbó van rajta zakóval. Fehér garbó!

A fehér garbó nekem valamiféle elementáris rossz érzést okoz. Most eszembe jut, miért. Valamikor a nyolcvanas évek legelején, friss házas fiatalasszonyként idegen városba költöztünk Istvánnal. Nem ismertem ott senkit, de nagyon szerettem volna barátkozni, így boldogan mondtam igent a mesteremnek, Magdinak (kozmetikustanuló voltam), mikor megkérdezte, nincs-e kedvem elkísérni őt vásárolgatni. Szóval munka után együtt elsétáltunk az ottani Centrum áruházba nézelődni. Vásárlás lett a nézelődésből, Magdi több fehér és színes garbót is vett a férjének. Milyen jó ötlet, gondoltam, és én is kiválasztottam egy szép fehér darabot. Nem volt drága, százhúsz forintba került. A borravalókból össze is gyűjtöttem ennyit, gondoltam, meglepem vele a férjemet. Ha Magdi azt mondja, hogy ez elegáns viselet, akkor én azt elhiszem. Én magam nem nagyon tudtam, tizenkét éves voltam, amikor apu meghalt, nem élt velünk férfi sohasem. Honnan sejthettem volna, mi az elegáns a férfiaknál! Örültem, hogy egy ilyen kedves nő ízlésére hagyatkozhatom, és boldogan vittem haza a százhúsz forintos garbót.

Na, a boldogságom körülbelül olyan egy-másfél perc múlva el is párolgott, mintha soha nem is lett volna. István rettenetesen leteremtett, hogy miért szórom a pénzt, ráadásul ilyen undorítóan közönséges holmira, mint egy fehér garbó. Hogy mertem én az ő megkérdezése nélkül ezt megvenni! Próbáltam halkan jelezni, hogy a saját összekuporgatott borravalómat költöttem, és örömöt szerettem volna okozni neki, de ez csak olaj volt a tűzre. Mindenféle utcán nevelkedett, proli diósgyőri paraszt lettem egy percen belül. Zokogtam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és leszidja az apukája. István közölte velem, hogy csomagoljam vissza a garbót, mert holnap munka után elmegyünk a Centrum áruházba, és majd én szépen visszakérem a pénzt. Ha arra volt bátorságom, hogy egyedül megvegyem, akkor majd lesz erre is.

Alig aludtam valamit, rettegve forgolódtam, annyira féltem a másnaptól. Azokban az időkben nem lehetett csak úgy bármit visszavinni a ruházati boltba, pénzt visszakapni meg egyszerűen lehetetlen volt. Ennek ellenére természetesen szót fogadtam. Másnap tehát visszavittük a szomorú garbót. A gyalogos út alatt a férjem még egyszer az eszembe véste, hogy ha csak kicsit is intelligens lennék, vagy ha egy szemernyi ízlésem lenne, soha nem vettem volna neki fehér garbót. A boltban az eladónő közönyösen közölte, hogy árut csak akkor cserélnek, ha mérethibás, de kérdezzem meg az osztályvezető elvtársat. Így hát elindultam megkeresni az osztályvezetőt. István a bejárati ajtónál állt kívül, szigorúan háttal a bolt belsejének. Igen, ezt nekem kell jóvátennem, tudtam én! Közben arra gondoltam, de kár, hogy nincs még százhúsz forint spórolt borravalóm, mert akkor azt hazudhatnám, hogy visszaadták a pénzt, és kidobnám azt a rohadt garbót. Ami ráadásul nekem még tetszett is, de honnan is venném én a bátorságot arra, hogy tudjam, mi az elegáns, hiszen valóban csak egy diósgyőri prolilány vagyok. És persze nem volt újabb százhúsz forintom. Tehát maradt az osztályvezető elvtárs meggyőzése. Akkor már potyogtak a könnyeim, kifelé tekingettem az ajtó felé, hátha István megkönyörül rajtam, de intett a szemével, hogy igyekezzek. Mutatta, hogy hozzam a pénzt. Odamentem hát a szelíd kinézésű, ősz hajú, ötven körüli, kicsit sovány, szemüveges férfihoz, és sírva elmondtam neki, mi történt. Úgy sírtam, hogy hátulról a férjem ne lássa. Főosztályvezető elvtárs, tessék nekem visszaadni a pénzt, mert nagyon megszidott a férjem. Nem szabad ilyeneket venni a férjünknek, tetszik tudni, ha nem tudjuk, neki tetszik-e. Meg azt is tetszik tudni biztosan, hogy egy igazi férfi soha, de soha nem visel fehér garbót. A kedves bácsi annyira megsajnált, hogy szólt a kolléganőjének, és visszaadták a pénzt. Miközben átnyújtotta, csendesen csak annyit mondott, ő sokszor hord fehér garbót.

És a férjem most itt, a folyosón, a fehér garbós bájgúnárral a háta mögött könyörög, hogy menjünk innen, kezdjük újra. De mint mondtam, engem már megcsapott a győzelem és a szabadság mámora. Ha hosszú időn át megaláznak, most már tudom, hogy az soha, de soha nem érhet véget a megalázó győzelemével. Most úgy érzem, ez a pillanat itt a jutalmam. És a sors még a fehér garbót is megadta, kegyelemdöfésnek.

Péterfy-Novák Éva

Péterfy-Novák Éva

Meg is jegyzem, hogy milyen fess és divatos benne az ügyvédje, de István nem érti, miért mondom, nyilván nem emlékszik a történetre. Miért is emlékezne, neki ez csak egy volt a sok-sok milliónyi dologból, amivel próbált betörni. Egy pillanatra elönt a szégyen saját kicsinyességem miatt, hogy milyen szánalmas vagyok, amiért örülni tudok a nyomorultságának. De ez csak egy pillanatig tart, nem hagyom elhatalmasodni az érzést. Nem lehet. Szabad akarok lenni, és élni akarok. Megfogadom, hogy nem hagyom magam, soha többé.

Péterfy-Novák Éva: Egyasszony
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2014