Dallos György: Az én két »kőrútom«

Posted on 2014. december 5. péntek Szerző:

0


Rathaus – a városháza

Rathaus – a városháza

1990-ben, nem sokkal az első szabad magyarországi válasz­tás után, amelyet az ellenzéki pártok nyertek meg, megin­dult egy drága kampány: Kereszteljük át az utcákat, a tere­ket! Így aztán egy őszi reggelen meg kellett állapítanom, hogy a címem már nem Lenin körút 101., hanem hogy újab­ban a Teréz körút 47. alatt lakom, anélkül, hogy előzőleg magamra vettem volna egy költözködés fáradalmait. Szülő- és lakóházam házszámának változása abból következett, hogy két Habsburg: Teréz (Mária Terézia) és Erzsébet (Sisi) Ferenc József egy látogatása után kettesben uralták a buda­pesti Nagykörútnak ezt a részét, amíg Vlagyimir Iljics Lenin el nem vette tőlük. A hatodik kerületet, amelyhez az egykori Lenin körút tartozott, valaha Terézvárosnak hív­ták, a hetedik kerületet pedig Erzsébetvárosnak, óvatos­ságból egy ideig még mindkét nevet, a Terézt is, meg a Lenint is ráírtam a borítékjaimra – egyszer a 101-gyel, egy­szer a 47-tel. Elvégre nem lehet tudni, hogy a postás milyen beállítottságú!

Az eddigiekből kitűnik, hogy körúti gyerekként nőttem fel és évtizedeken át laktam a magyar fővárosnak ezen a főútvonalán.

Bár leginkább a hatodik kerületben éreztem magam otthon, és a hetedikben is jól kiismertem magam, a kiruc­canásaim gyakran a József körútra vezettek, majd tovább a Ferenc körútra, vagy pedig a másik irányba, a Szent István körútra, amelyet valaha Lipót körútnak hívtak, és csak 1937 óta viseli az első magyar király nevét. Egy átkeresztelés, amelyet klerikális mellékzörejei ellenére még a kommunis­ták is elfogadtak, minthogy a feudális államalapítót objek­tívan tekintve haladónak tartották. A Margit híd és a Petőfi híd közti, a Dunától a Dunáig érő hatalmas ív számomra gyerekkoromat, ifjúságomat és felnőtt koromat jelképezte – éppúgy, mint a 6-os villamos, a legendás sárga hatos, amely klasszikus formájában három kocsiból állt és szá­momra a kommunikáció jelképét jelentette.

Ha valaki – mint én – életének felét a budapesti Kör­úton töltötte el, annak az ország történelméből is valamit el kellett sajátítania. Láttam lakásunk ablakából a szovjet tan­kokat, hallottam a géppuskák kattogását. A szovjetek a Margithíd hídfőjénél álltak és ágyúkkal lőtték a Ferenc kör­utat, elsősorban a Corvin mozit, a felkelők katonai köz­pontját, 110 meg célba vették azokat a házakat, amelyeknek a padlásáról Molotov-koktélokat zúdítottak rájuk. Ezt persze a házak homlokzatai ugyancsak megsínylették. Amikor november közepén, már a harcok lecsillapodása után végig­mentem a Nagykörúton, megpillantottam az Erzsébet kör­úton egy házat, amelynek az elülső frontja teljesen lesza­kadt. Be lehetett látni egy első emeleti jópolgári lakószobába. A falon lógó két kép valószínűleg a lakók nagyszüleit ábrá­zolta. Az ablak egykori helyén állt a zongora – egyik lábával a levegőben. Mikor néhány évvel később megláttam Salva­dor Dali egyik képének a reprodukcióját, nem tudtam benne semmi szürrealizmust felfedezni.

Valamivel távolabb, a Petőfi hídnál egy teherautó álldo­gált. A sofőr vagy egy tucatnyi embernek – férfiaknak, nőknek, kisgyerekeknek – segített, hogy cókmókjukkal egye­temben felmásszanak a kocsira, és helyhez jussanak a már ott ülők közt. Egy jól ismert jelenet ezekből a napokból: a teherautó áthajtott utasaival együtt a hídon Budára, majd tovább a szabad nyugati határhoz, ahol akkoriban kétszáz­ezer magyar hagyta el az országot. Az emberek Győrnél vagy Sopronnál kiszálltak és gyalog folytatták útjukat. Közülük sokan évtizedekre szóló búcsút vettek a Nagykörúttól.

Nagynéném, Liza néni 1956 karácsonyán ünnepi vacso­rára hívta meg családunkat: anyámat, nagyanyámat és engem. Négy teríték volt az asztalon, ami azt jelentette, hogy sem lánya, sem veje, nem lesznek ott ezen az estén. Nagyanyám udvariasan érdeklődött Liza néni legközelebbi rokonainak hogyléte után, de kitérő választ kapott: „Ma nem érnek rá, de üdvözölnek benneteket.” Utána egy lukulluszi vacsora következett: rántott csirke sült burgonyával, mákos és diós bejgli. A hangulat feszült volt. Miközben Liza néni karácsonyfát gyújtott, megszólalt a telefon. Remegő kézzel nyúlt a kagylóhoz, majd néhány halk mon­dat után letette és hozzánk fordult: „A gyerekek már Bécs­ben vannak.”

A Szépművészeti Múzeum (Kunsthistorisches M.) előtte Mária Terézia szobra

A Szépművészeti Múzeum (Kunsthistorisches M.), előtte Mária Terézia szobra

Másfél évvel később Liza néni családegyesítés céljából kiutazhatott a lányához, aki már a Német Szövetségi Köz­társaságban élt. Engem meghívtak egy bécsi randevúra. A kádári liberalizmus első hullámában minden további nél­kül megkaptam a vízumot és 1964 decemberében már az Opernringen sétáltunk. Liza néni nagy bánatára közben lelkes ifjúkommunista lettem, aki dacosan vonakodott, a nyugati életmód némely előnyét elismerni. De valójában kultúrsokkot kaptam a pompás bécsi belvárostól. Egész nap szabad voltam és az ingem hajtókájára tűzött Lenin-­jelvénnyel sétáltam a Schottenringtől a Parkringig és vissza. A napi húsz schilling zsebpénzemmel igen takarékosan bántam, legfeljebb egy pár virslit ettem, ittam hozzá egy Sinalcót, és így hazautazásom előtt meg tudtam venni a szocialista pártprogram szöveggyűjteményét.

Hosszú sétáim a Ringen meglepően kevés nyomot hagytak emlékezetemben. Persze észrevettem az Operát, a Burgot, no meg a Gartenbau-mozit, ahol életem első és utolsó James Bond-filmjét láttam: Oroszországból szeretet­tel. Erősen bevésődött az emlékezetembe a Bécsi Közleke­dési Művek sztrájkja: a tüntetők csoportjai a Burgringen át vonultak a Szocialista Párt Burgtheater melletti köz­pontjához. A sajtóból megtudtam, hogy a munkások Franz Olah szocialista pártvezér leváltása ellen tiltakoztak. A tüntetés békésen zajlott le, az idősebb tüntetők egy szá­momra ismerős dalt énekeltek: „Ragyogj, te lángoló, tűzszínű zászló…” Hogy Olah ki volt, hogy saját elvtársai miért fúrták meg, azt nem tudtam meg. Amire azonban még ma is emlékszem, az az utcai tüntetés okozta bizony­talanságom volt egy nyugati országban, valamint a renge­teg rendőr. Nyilván a budapesti Nagykörúttal azonosítot­tam, ahol nyolc évvel azelőtt egy hasonlóan békés tüntetés véres összetűzésekhez és tankok dübörgéséhez vezetett.

Szégyenkezve vettem le Lenin-jelvényemet és zsebre dug­tam.

Operaház (Staatsoper - Kattints a képre!)

Operaház (Staatsoper – Kattints a képre!)

Közel tizenhat évre rá, 1980 májusában ismét a bécsi Rin­gen voltam és a Landtmann vagy a Prückl kávéházban iszo­gattam tejeskávémat. Sokáig tartó utazási nehézségek után ez alkalommal hatvan napos vízumot kaptam kormányom­tól. Persze jól tudták, hogy a Nyugaton illegálisan megje­lentetett műveim honoráriumából fogok élni – ez volt egy pénzügyileg legyengült, operetté giccsesedett diktatúra nagylelkűsége. Egy rotterdami és nyugat-berlini kiruccanástól eltekintve Bécsben töltöttem ezt a két hónapot, kávézgatva adtam egyik interjút a másik után – először élveztem saját, ellenzéki gondolkozásom gyümölcseit, két hónapon át tetszés szerint járhatott a szám. Lakóközösség­ben laktam néhány barátommal a nyolcadik kerületben, onnan gyalogoltam minden nap a belvárosba és lassacskán megismertem egy metropolis különös struktúráját. Mint egy nagy folyóba torkoló patakocskák, vezetnek a kicsit ferde utcák sugárként a Ringhez. Minden ismerősnek tűnt, még a Ring felé tartó piros villamosok számozása is, mivel a 44-es, a 48-as, a 49-es nálunk is a Nagykörútnál indul. Párhuzamok, amelyek nyilván onnan származnak, hogy Budapest a bécsi mintát követte – éppúgy, mint a hasonló nevű intézmények: Staatsoper (Állami Operaház), Kunsthalle (Műcsarnok), Kettenbrücke (Lánchíd) – és a Burg (Vár), amelynek bejáratát Budán Bécsi Kapunak hívják. Itt megszakad a két város hasonlósága.

Egy kis belső: Szépművészeti/Kunsthistorisches M. (Kattints a képre)

Egy kis belső: Szépművészeti/Kunsthistorisches M. (Kattints a képre)

A budapesti Nagykörútnak ugyanis nincs meg az a pontos tájékozódási rendszere, mint bécsi ikertestvérének – látszólag teljesen rendezetlenül tornyosodnak mögötte a külső kerületek házai, és az építészet nem nyújt semmi különöset. A magyar Vár nem a Nagykörúton van, hanem a Duna másik oldalán, a Várhegyen, vagyis nem Pesten, hanem Budán, tkp. egy másik városban, amelynek 1873-ig saját polgármestere volt. A nemzeti büszkeség által heggyé idealizált budai domb csodálatos illúziót kelt: aki onnan lenéz a városra, úgy érzi, hogy övé a város! Bécsben ez egé­szen másképp van. A Duna-csatornának nincs panorámája, maga a folyó pedig elkerüli a belső kerületeket. A hegyek a város szélén domborodnak, hiányzik tehát az a hatás, amely Budapestet óváros, biedermeier és barokk nélkül is látványossággá teszi. Egyesíteni kellene a bécsi Ringet a budapesti Várral – az lenne szem-szájnak ingere! No de minek kell egy mesterséges tökéletesség?

A budapesti Nagykörút – valljuk be! – nem tökéletes. Ami­óta ismerem, állandóan építgetik, átépítik, restaurálják, újabban a síneket cserélgetik. A Margit híd és a Petőfi híd között helyenként villamospótló busz közlekedik, amely a csúcsforgalomban súlyos megpróbáltatást jelent a gyalogo­soknak is, az autósoknak is. Ez a fenomén engem minden hazalátogatásom alkalmával irritál, bár tudom, hogy nin­csen új a nap alatt. Így volt ez már a 19. század végén, egy hihetetlen gazdasági fellendülés hektikus korszakában, amikor a jópolgári Pesti Napló a Körút miatt panaszkodott:

Dalos György

Dalos György

„Nálunk először kikövezik az utcákat. Ha kész vannak, megállapítják, hogy az egész nem ér semmit gázvezeték nél­kül. Tehát felszedik a köveket, elhelyezik a gázcsöveket, és ismét kikövezik. Utána kiderül, hogy hiányzik a vízvezeték, tehát ismét felszedik a köveket, elhelyezik a vízvezetéket, majd újonnan kikövezik az utcát. Végül is jegyzőkönyvbe veszik, hogy a kövezés rossz és kezdik az egészet elölről.”

Azt hiszem, ez így megy nemcsak a Körúton, hanem vidéken is, sőt talán az egész világon.

1865–2015. 150 Jahre Wiener Ringstraße
(150 éves a bécsi Ringstraße – többnyelvű kiadvány)
Metroverlag, Wien, 2014