Zenés emlékmű torzult tükörben | Broadway fölött az ég / Centrál Színház

Bedő J. István |

Bizony, sokan érzik majd sértve magukat a legújabb darab miatt. Legelőször is az elszánt musical-rajongók, akiket bottal sem lehetne kiverni egy új zenés bemutatóról. Aztán az egyébként jókezű zeneszerzők, akik mindenféle ügynököket indítanak útba, hogy a bennük zengedező dallamokhoz megfelelő librettót, szövegkönyvet találjanak.

De sértve érezhetik magukat a librettóiparosok is, mert a Broadway fölött az ég leleplező erejű. Megmutatja a musicalgyártás műhelytitkait. Megmutatja kulcs-gondolatainak forrásvidékét. Eszközeit, melyekkel – ha jól adagolják – kiváltható a derű és a meghatódás, vagy nagyobb lángra csavarva: a könnyezés. És nem utolsó sorban a musicalszínészek, hogy kedves pénzkereső műfajukat kritikával illetik.

Másfelől viszont eléggé speciális nézőfajtát céloz meg. Aki kedveli, sőt szereti, hallgatja, dúdolja a musicalt, de képes kinevetni, ha átlát szerzőinek manipulatív szándékán. Ha felismeri, miért jelenik meg kísértetként a balesetben elhunyt vőlegény. Vagy idegesen megborzong, amikor a havasi gyopárról kezd dallani a nevelőnő.

Vagyis kedveli a műfajt, de azért elvárja a természetesnek ható szövegkönyvet, és nem hatódik meg, hanem nevet, midőn a díva hangja tiszta ugyan, de maga a szerep hamis. (Sza-ha-ha-ha-har.)

Íme tehát Centrál színpadán a Pesti Broadway Színház (PBSz) ötezer-akárhányadik, Róza és Mór előadása. Szép nemzeti trikolóros, zenés dráma, Jókai és Laborfalvi megismerkedésétől indítva – kellően avítt játékmodorban előadva. A háttérben pedig e sikeres társulat belső intrikái, szemhunyásai, giccsentései. Mind oly tökéletes, ahogy lépkedünk ki meg be a színpadon futó előadásokból a nekünk szóló musicalbe, hogy néző legyen a talpán, aki magának kibogozza, hogy most éppen mit lát. De nem a történésről van szó, mert az átlátható.

Ám a Broadway… maga is musical, a zenés színpad képtelen és váratlan fordulataival, könnyekben és szipogásokban tapicskoló, melodramatikus fordulatokkal. Van benne zord főrendező, gyakorta megdugott primadonna, megbocsátó feleség, továbbá musicalrajongó árva gyerek, akinek mindene a színház, aztán nyomozó, aki valaha rövid románcot élt meg a mai primadonnával – és persze kesze-kusza kapcsolati háló. DE! a konfliktus kiváltója, hogy eltünedeznek a színházi kritikusok, akik rosszat írtak a Pesti Broadway Színház színház produkcióiról.

• Figyelem! A képek nem árulják el a darab megoldását. Ehhez meg kell nézni!

Nem tudom, észre teccenek-e venni, hogy ezek itt mind panelek. Felbukkantak már egytől egyig a különféle zenés színpadokon. A kártyapakli – mint tudjuk – mindig azonos számú kártyából áll, csak a sorrend változik. Hát itt is.

És ez a pillanat, hogy mindent a darab zeneszerzőjével kezdjünk. Darvas Ferenc, aki maga zongorázza végig az előadást, meglévő darabok (operák, operettek, musicalek) zenéit fordította ki. Az egyik idézet Mozarttól, a másik mintha Erkeltől volna, aztán Webbertől vagy Loewétől, egy újabb Dés Lászlótól – de a dallamokban egy fikarcnyi plágium sincs. Mind olyan, mintha az eredeti mű szerzője a zenét egy más hangnemben folytatta volna, azonos ritmikával. Darvas zseniális stílusgyakorlatokat hozott létre, támadhatatlanul.

Kiss Márton és Baráthy György közösen megalkotott szövegén minden alkotó csiszolt egy kicsit. Kiss sztorija két kézzel markolt az érzelmekre hatás bugyraiból, Baráthy pedig bravúrosan szórakoztató dalszövegeket írt, leheletnyi prozódiai hiba vagy stílustévesztés nélkül. Ahol giccsnek kellett felhangzania, az hangzott fel, ahol romantikának, ott az szólalt meg, és kupléegyszerűségű lett, ahol olyan kellett. Hogy nehogy valami tökéletlen önmegvalósító félrerendezze a darabját, Kiss maga rendezte…

Aki ismeri (nemcsak a dalt, hanem az) Ének az esőben című filmet, tudja a történetből, hogy a zenés mozi (a filmbeli A táncoló lovag) kitalálásához technikai ötletek kellettek, és azok ipari szintű megvalósítása – persze a tehetséges színészeken kívül. (Az 1952-es film a hangosfilm megszületésének idejére [1927] tekint vissza – kellően adagolva szirupot és fanyarságot.) Nos, a Broadway… ugyanezt teszi.

Összesen hatan játsszák el az egész színházi társulatot, Papp János a vérnősző, ámde zseniális vitéz Lónyai Wéber Andor direktor – most kiderült számomra, hogy ha muszáj, kiváló musicalszínész is… Borbás Gabi adja Pöttyös Pötyit, a feleségét, aki nem azon háborodik fel, hogy férjének a primadonna a rendszeres szexpartnere, hanem hogy amaz nem figyelmezteti előtte a szívgyógyszerek beszedésére. A primadonna, Mesés Emese Botos Éva alakítása. Tökéletes sematikus hősnő a nemzeti-romantikus daljátékban, a vérgiccs melodrámában, a legkülönfélébb módokon tud hamis játékot nyújtani az éppen soros vadromantikus jelenetekben (szerelem, harag, féltékenység, életveszély stb.). És persze pompásan egyensúlyoz a sztár magánéleti hamissága és a színpadon játszandó hamisság között. Cserna Antalé a másik férfi főszerep, Sármi Sándor a sztárnyomozó (hát milyen legyen, ha nem sztár). Mint nyomozó nem izgalmas, de amikor kiderül, hogy Emesével volt némi románca a múltban – akkor kitör a musical-fordulat és belőle a musicaljellem. (Továbbá közösen visszaemlékeznek a festőien trágyaszagú Zalaszentgrótra…) Csernának több alakja is van, de a csúcsok csúcsa, amikor megjelenik Sándor feleségeként, és egyben az erkölcsvédő liga keménykezű főnénijeként, hogy visszakövetelje férjét a primadonnától.

A musicalrajongó árva leány, Flipper Ditta: Szilágyi Csenge. Oly hamvas, oly ártatlan! (És oly ordenáré – © Prof H. Higgins –, mint Eliza Doolittle a fonetikaórák előtt…) Őt alkalmazzák is a színházban, ahova mindig vágyott, és igen különleges képességeivel nyűgöz le mindenkit, amelyekről itt célszerűbb nem beszélni. Mindenesetre rajongása elsöprő erejű. Vigyázzon, aki találkozik az angyalarcú leánykával – és főleg ne merjen rosszat mondani a PBSz egyes művészeire.

Rada Bálint a színház ifjú bonvivánja (mármint mindkettőé). Nagyon kedvesen teszi idézőjelbe zenés színházi sorsát, hiszen igazából Hamletre vágyik – és végül meg is csinálja, de milyen meglepően! Ígéretes legény.

Kell-e tökéletesen énekelni a Centrál színészeinek? Intonálni igen. De mivel a darab és minden paródia, hangjukkal csak a százegynéhányas nézőteret kell betölteniük, nem az 1200 férőhelyes PBSz-t – de hitessék el. És ebben semmi hiba nincs, sőt. Ha csak sanzonerejű az a hang, itt és most az pontosan jó és elég. (Amúgy meg valamennyi játszó bizonyított már más zenés darabban.) A musical szakma lesz szíves nem fintorogni…

Nem lenne a kép teljes, ha nem tudnánk felelni a kérdésre: vajon mit mond a mának ez a ma született, kikacsintó darab. A kérdés egyszerűen ostobaság, még akkor is, ha a Pesti Broadway Színházban aktuális politikai utalások hangzanak el. Ugyanis ha egy poén a szövegben a helyén van, egy év múlva már lényegtelenné válik, hogy melyik ostoba politikus mit mondott kitérő válaszként, vagy hogy a nyugdíjas házaspár miért éppen a Várkert Bazárt akarja megnézni…

A színlap szerint a látványért (beleértve a jelmezeket is) Polgár Péter felel. Egy sötét hátterű és díszlettelen, puritán színpadot lényegében csak fényekkel tett elevenné. Fejbeverő a zenés játékhoz szokott néző számára, hogy a színpadi trükköket lecsupaszítva látja – például a mentőladik szerepében a gördülő kocsit. Az olykor stilizált, máskor nagyon is valóságos ruhák szinte fontatlanok, ha a színészi játék valódi emberrel tölti ki őket. Még akkor is, ha a figura: karikatúra.

Az előadás alcíme Magyarország legszarabb musicaljét ígéri. Ennek az ígéretnek a két színház nem tesz eleget. Az effajta görbetükrös játékra fogékony néző piszok jól szórakozhat. Vagyis a musical egyáltalán nem szar – szerencsére.

Fotók: Szilágyi Lenke

• Részletek és jegyrendelés