Neeeeem, Alfred Jarry tréfája nem bohózat, nem abszurd, és nem a lengyelekről szól. Sőt: minél inkább, annál inkább nem. Az Örkény Színházban ismét beigazolódott, hogy minden történet rólunk szól. (Igaz is, különben mi értelme volna előadni…)
Ahogyan az Ikszek – bármennyire is tényekhez tapadtan írta meg Spiró György – igazi tartalma az Aczél György vezényelte kultúrpolitika, úgy az Übü király bárhol kerül színre: az ottani világ látszik meg tükrében. Vagyis: magyar történet is.
Übüék világa a szemétdomb, Übü papa otthonosan dagonyázik benne gatyában-trikóban. Übü mama látszólag hozzá igazodik Madonna-korzettjében – csakhogy míg Csuja Imre az izzadságszagú, böfögős katonatiszt (éppen csak a ceglédi helyőrségi klub hiányzik körüle), Kerekes Éva nem tohonya szemétdomb-tyúk, hanem éretten is szexepiles tanyasi Lady Macbeth. Turbékolása, amivel fölpiszkálja férje hiúságát, a leglassúbb vérkeringést is vágtatásra készteti.
Az összeesküvő királygyilkos – a majdani trónbitorló – pedig: örök figura. Minden színezetű csoportosulásban akad elégedetlen vagy fellázított másod-harmadvonalbeli, aki többre vágyik. Konkrétabban: jól megszedni magát.
Übü papa és Übü mama felemelkedése majd aláhullása: társadalmi modell. Hogy közben hősi szólamok hangzanak, vagy a gyávaság pocsolyaszintje nyilvánul meg – a világ folyását tekintve végül is közömbös. Nem úgy a színházban.
Mácsai Pál rendezésével eltakarított minden értelemzavarót az előadásból. A néző számára teljesen lényegtelenné válhat, hogy a háttér szereplők közül ki kicsoda és miért (töstér avagy gárdahadnagy, finánc-ló vagy ősök árnya). Minden részlet afelé irányít, hogy Übü papának sikerül-e a puccs, vagyis sikerül-e megvalósítani Übü mama vágyát: elfoglalni Vencel király trónját. Persze sokat segít ebben a konferanszié (Máthé Zsolt nagyon napjainkhoz szóló játéka), aki mindig eligazít: hol vagyunk, mikor, és éppen ki beszél.
Ha visszafordulunk Jarry Übüjéhez, nem marad más tanulság, mint hogy „ebül szerzett jószág (hatalom) ebül vész el”. Hiszenaz első árulás után Elek cárnál riszál a gyáva Übü – mert azért ővele nem mer ujjat húzni.
Hadra készen (Csuja Imre)
És végül a trónig kapaszkodott kapitányt is csak megpuccsolják. Hiába volt fején – átutazóban – a korona, azért nem lett királyabb. Talán még az a korona sem marad meg nekik, amit Übü mama a fogára húzatott.
Az árulás nyomán forgandóvá lett szerencse visszalöki Übüéket a szemétdombra. A rongyosra leharcolt szivacsokra visszanincstelenedve örvendezhetnek, hogy túlélték a kalandot. A néző (elégedetten?) megállapíthatja: oda kerültek, ahova valók voltak.
Önmagán mutat túl az ötlet, hogy mindkét uralkodót Gyabronka József adja. A jelenet, ahogy kevés orosz szóval fogadja az árulót, mintha trágyakupacot tolnának elé, egyszeriben megint csak a mi hétköznapjainkra utal.
Bagossy Levente színpadképe szemétdombországot teríti elénk, mint valami ótvar buli környékét. Még ennél is jellemzőbb Szlávik Juli elképesztésig szedett-vedett jelmezgardróbja. Rondaságában tökéletes. Mintha mindenkire vasvillával hányták volna a Teleki téri maradékot. Csupán Kerekes Éva sárga kiskosztümje az egyetlen, ami eltér ettől. Ez súgja halkan, hogy miatta ment az egész. Hogy ő csilloghasson. Csuja alpári Macbeth, kinyúlt tréningnadrágja, melyet még a királyi palást alatt is visel, egy mentalitás lenyomata. Hadi felszerelése pedig a csúcsok csúcsa: a nagypofájú gyávaság szobrává alakítja a mindenre érdemtelen királyt.
Übü királyné (Kerekes Éva)
És még egy háttér-munkatársat ki kell emelni: Kákonyi Árpád zenéje a színészekkel egyenértékű főszereplő. Nem tudom, valóban szükséges volt-e, habár látványos geg, hogy Rozamunda királynéként Ficza István áll borostásan, szakállasan Vencel király mellett – idézve a szakállas eurovíziós dívát. Azt hiszem, az Örkény Übüje lényegesen tovább marad műsoron, mint amennyit emlékeznének Rozamunda modelljére…
Fotók: Gordon Eszter
Olvass bele 
Posted on 2014. november 4. kedd Szerző: olvassbele
0