Hova tartozik az ember | Ida – Pawel Pawlikowski filmje

Posted on 2014. szeptember 1. hétfő Szerző:

0


Anna/Ida – Agata Trzebuchowska

Anna/Ida – Agata Trzebuchowska

Bedő J. István |

Hogy milyen volt az élet a hatvanas évek elején Magyarországon, már többé-kevésbé tudjuk. Hogy Lengyelországban milyen volt, inkább csak sejtjük. Az akkortájt született, igazán kortárs lengyel filmek inkább a háborús éveket dolgozták fel (mint Wajda trilógiája), ám a viharos lengyel múlt sok mindent hagyott eltemetve. De előbb vagy utóbb a föld is kiveti magából, ami nem oda való.

Pawel Pawlikowski filmje az ólomszürke hatvanas évekbe visz vissza. Az apró gyermekkora óta a bencés apácák rendházában élő, 18 éves árva novícia, Anna a fogadalomtételére készül. A rendfőnök szelíden nyomatékos tanácsára felkeresi egyetlen élő rokonát, nagynénjét. Tőle, Wandától tudja meg, hogy valójában zsidó család gyermeke, a neve Ida Lebenstein, és hogy a háború alatt az árvaházba adták, s ez az életét mentette meg.

A negyvenes, magát vodkával és tömérdek cigarettával pusztító Wanda az igazi főszereplője ennek a történetnek. Ügyész volt a legkeményebb kommunista időkben, és sok embert küldött a halálba – sejthetően háborús vagy háború alatti bűnök miatt. És koholt vádak miatt is. Aztán (talán épp az enyhülés látszatának tanúsítása végett) visszaminősítették bíróvá. De van egy elvarratlan ügye: meg akarja találni, ki ölte meg a testvérét – Ida anyját. Mert tudni már mindent tud a családról, amelyik az elpusztított Lebensteinék megürült házát foglalta el.

Az addig szilárd burokban élő, hívő katolikus Ida erősen idegenkedik az italt és a férfiakat válogatás nélkül – és narkotikumként – fogyasztó Wanda életétől, stílusától. El sem tudja fogadni, de azért követi a múlt felkutatásában, míg csak meg nem tudja azt is: Wanda kisfiát is meggyilkolták.

A rezzenéstelen arcú zárdanövendék segít eltemetni anyja és unokatestvére földi maradványait, és egyszerre felnőtt lesz. De még nem készült fel a szerzetesi fogadalomra. A Miatyánk szavai: „és megbocsátunk az ellenünk vétőknek” – disszonánsan hangzanak szájából.

Wanda és Ida – meg az egykori család fényképei (Agata Kulesza, Agata Trzebuchowska)

Wanda és Ida – meg az egykori család fényképei (Agata Kulesza, Agata Trzebuchowska)

Wanda – beteljesítvén feladatát – öngyilkos lesz, Ida pedig (a temetésre készülő kimenőjén) gyorsan bepótolni próbálja a női/felnőtt lét külsődleges elmaradásait: igazi női ruhát ölt, cigarettázik, iszik, táncol, csókolózik, megszabadul a szüzességétől – majd dönt: visszatér a burokba, a zárdába.

A két-háromszáz szóban elmondott, kicsontozott történet önmagában is megrendítő. Pawlikowski filmjében nagyon keveset beszélnek. Majdnem azt mondanám: némafilm. Ida (a civil, bölcsészhallgató Agata Trzebuchowska) tökéletes arc, semleges, fegyelmezett, és amikor elmosolyodik, akkor látszik meg, mennyire szép. De ez másodlagos, a feszültséget más hordozza. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy vérségileg egy másik közösséghez tartozik. Illetve ez nem igaz: a szerzetes nővérekhez tartozik, a kereszténységet tekinti magáénak. Azt fogadta be, az lett a sajátja. Persze ez fölveti a mindenkori kérdést: mi határozza meg a hovatartozást. Pawlikowski akarva-akaratlanul bizonyítja: a nevelés. Ida – ahogy előre sejthető – a megismert múlt birtokában sem fordul át, de nem is tudna. Ha kiszabadulna a zárda falai közül, nem érezné megszabadulásnak. Az a fajta fegyelem – az már az övé.

Wanda, az önpusztító asszony is maga a tömény fegyelem – amíg dolgozik. Amíg felkutatja a gyilkost. Amíg eltemeti a nővérét. De a civil létezésben már szétesik, Mozart Jupiter-szimfóniájának fájdalmas zenéjével is narkotizálja magát. Agata Kuleszának legtöbbször az arcát látjuk, és rajta minden egyes mélyülő ránc: egy ember elvesztésének nyoma. Szinte sosem engedi el magát, csak ezen az önkereső úton, Ida társaságában.

A film: mintha a hatvanas évek kispénzű stúdióiban járnánk. Fekete-fehér, a világ meg szürke. A város szegényes, kopott (mint akkor nálunk is), a vidéket köd borítja, mint az életet. (Ryszard Lenczewski és Lukasz Zal elképesztően szép operatőri munkája!) Puhák a fények, a világítás szinte észrevehetetlen. A kisvárosi táncos bulié viszont szándékoltan otromba. (Amilyenek azok a szállodai presszós bulik voltak…). Olyan kor az, amelyben a gazdagság mértéke: egy Wartburg. A mentelmi jog ittasan vezetéskor. Meg nagy polgárlakás az egykori ügyésznek.

Úton a múltba

Úton a múltba

Pawlikowski az épp fél évszázaddal ezelőtti, szándékosan választott képformálást alig észre vehető apróságokkal tetézi meg – és alakítja ezzel maibbá. Ida az autóból mohón figyeli a sosem látott, utcai világot, tekintete kapkodva követi a tömérdek látnivalót. A kopár tájban álló, útszéli feszületnél úgy érzi, hogy haladéktalanul imádkoznia kell, s rögtön letérdel. A beszélgetők nem is egyszer a képmező aljára kerülnek, hogy teljes csúnyaságában táruljon fel a háttér: a szállodai homlokzat részlete, a sivár kórházbelső.

Az Ida 2013-ben készült el. Zajos sikert aratott az egész világon, ahol az európai történelem által felvetett kérdések visszhangot vernek az emberekben. Elnyerte a filmkritikusok díját (Fipresci), a londoni fesztiválon a legjobb film díját, Gdyniában több kategóriában Arany Oroszlánt. Jelölik az Oscarra.

De ezek csak hívságok ahhoz képest, hogy a film egyszerűen olyan, mintha úthenger menne át a néző szívén.

(A Zsidó Nyári Fesztiválhoz kapcsolódó előbemutató. )

Ida | fekete-fehér, lengyel–dán film (12) | Rendezte: Pawel Pawlikowski

Forgatókönyv: Pawel Pawlikowski, Rebecca Lenkiewicz
Fényképezte: Ryszard Lenczewski, Lukasz Zal
Zene: Kristian Selin Eidnes Andersen

Főszereplők: Agata Kulesza, Agata Trzebuchowska, Dawid Ogrodnik, Jerzy Trela

Országos bemutató: 2014. szeptember 11.