Alain Badiou: Szent Pál, az egyetemesség apostola (részlet)

Posted on 2014. augusztus 5. kedd Szerző:

0


Badiou_Szent Pál-bor180| Előszó |

Különös vállalkozás. Régóta kísér ez a személy, akárcsak mások, Mallarmé, Cantor, Arkhimédész, Platón, Robespierre, Conrad (hogy a mi századunkat ne említsem). Tizenöt éve írtam egy darabot Közjáték Antiokhiában címmel, hősnője neve Paula volt. Nemének megváltoztatása nyilván megnehezítette túlságosan egyértelmű azonosítását. Pál az én számomra valójában nem apostol és nem szent. Az általa hirdetett Újsággal vagy az őt övező kultusszal nincs mit kezdenem. De a legfontosabb szubjektív figurák egyike. Mindig úgy olvastam a leveleit, ahogy a különösen ismerős klasszikus szövegeket szokás: kitaposott utak, eltörölt részletek, érintetlen erő. Semmi transzcendencia az én számomra, semmi szentség, a mű tökéletes egyenlősége az összes többivel, már ami személyesen engem illet. Valaki, egy ember, keményen felvéste ezeket a mondatokat, ezeket a heves és gyengéd intelmeket, és mi szabadon, elragadtatás és ellenállás nélkül meríthetünk belőlük. Az én esetemben annál is inkább, mert a levelekkel későn, és mint érdekes, meglepően költői szövegekkel találkoztam, ugyanis örökletesen vallástalan vagyok, a négy nevelő nagyszülőm inkább a klerikális gyalázat összezúzásának óhaját öntötte belém.

Szent Pál ábrázolása ókori mozaikon

Szent Pál ábrázolása ókori mozaikon

Alapjában véve sohasem hoztam összefüggésbe Pált a vallással. Nem ebben a regiszterben foglalkoztatott oly régóta, és nem is azért, hogy valamiféle hitről vagy akár ellenhitről tegyek tanúbizonyságot. Ami­képpen – igaz, kisebb mértékben – Pascal, Kierke­gaard vagy Claudel sem keresztény tanításának explicit tartalmával ragadott meg. Az üst, amelyben a leendő művészi vagy gondolati alkotást kifőzik, min­den esetben megannyi tisztátalansággal van csor­dultig tele, gyermeki rögeszmékkel, hiedel­mekkel, tévelygésekkel, különféle eltévelyedésekkel, megoszthatatlan emlékekkel, szedett-vedett olvas­mányokkal, nem kevés szamársággal és szörny­alakkal. E vegytan tanulmányozása nem vezet messzire.

Pál az én számomra az esemény költő-gondolkodója, gyakorlata és beszéde ugyanakkor annak az alakzatnak az invariáns vonásait mutatja, amelyet a küzdő figurájának nevezhetnénk. Létrehoz egy hiánytalanul emberi és számomra lenyűgöző távlatú összefüggést egy szakadás, egy megingás általános eszméje és e szakadás szubjektív anyagszerűségét képező gondolkodás­gyakorlat között.

Ha ma néhány oldalon vázolni szeretném ennek az összefüggésnek a szinguláris voltát Pál esetében, az kétségtelenül azért van, mert mindenütt, még lehetősége tagadásában is ott munkál a küzdő olyan új alakzatának keresése, amely hivatott lenne a Lenin és a bolsevikok által a század elején bevezetett, pártosnak nevezhető változatot felváltani.

Amikor az van napirenden, hogy egy lépést előrelépjünk, többek között az is segíthet, ha még nagyobbat lépünk hátrafelé. Pál reaktiválása ilyesmi. Nem én vagyok az egyetlen, aki megkockáztatja az összehasonlítást Leninnel, akinek Krisztusa a kétértelmű Marx volt. Szándékom, mint látható, se nem történelmi, se nem egzegetikus. Ízig-vérig szubjektív. Mindeközben szigorúan tartottam magam a modern kritika által hitelesnek tekintett páli szövegekhez és saját gondolati viszonyulásomhoz. (…)

El Greco: Szent Pál apostol

El Greco: Szent Pál apostol

| 1. | Pál időszerűsége |

Miért Szent Pál? Miért folyamodunk ehhez az „apostolhoz”, aki annál gyanúsabb, mert minden jel szerint maga nyilvánította annak magát, és mert nevét a kereszténység legintézményesebb és legkevésbé nyitott dimenzióival: az egyházzal, az erkölcsi renddel, a társadalmi konzervativizmussal, a zsidók iránti gyanakvással szokás társítani? (…)

Ugyanígy megkérdezhetjük: milyen hasznot remé­lünk a keresztény hit fogalomkészletétől, amelytől Pál alakját és szövegeit egyszerűen lehetetlennek látszik elválasztani? Miért idézzük fel és elemezzük ezt a mesét? Mert hogy világos legyen: számunkra éppen erről, meséről van szó. Különösen Pál esetében, aki, mint látni fogjuk, lényegi okokból erre az egyetlen kijelentésre szűkíti le a keresz­ténységet: Jézus feltá­madott. Hiszen éppen ez a tanmesei elem az egészben, miután az összes többit, születést, igehirdetést, halált végül is igazolni lehet. „Mese” az, ami egy elbeszélésben semmi valóságosra nem vonatkozik számunkra, hacsak nem annak a láthatatlan maradványnak a révén, kerülő úton, ami minden nyilvánvalóan képzeletbelire ráragad. Ebből a szempontból Pál a keresztény elbeszélést az egyetlen mesés pontra vezeti vissza, egy olyan ember elszántságával, aki tudja, hogy ha ezt a pontot valóságosnak tekinti, akkor eltekinthet mindattól a képzeletbelitől, ami körülveszi. Ha beszélhetünk máris hivésről (bár Pálról szólva a hivés, vagy a hit, vagy az, amit a písztisz [görög: hit] jelentésének vélünk, a probléma maga), azt mondhatjuk, hogy szigorúan lehetetlen hinnünk a megfeszített feltámadásában.

Pál három értelemben is távoli figura: történelmi helyénél, egyházalapító szerepénél és a mesei elemet kihívóan a középpontba állító gondolkodásánál fogva.

Meg kell magyaráznunk, miért tulajdonítunk ennek a távolinak filozófiai közelséget, a valós ilyen mesei megerőszakolása miért szolgál közvetítésként számunkra, amikor itt és most az egyetemes helyreállításáról van szó a maga tisztán világi mivoltában. (…)

Ami minket illet, egy olyan szinguláris összefüggés ragad meg Pál művében, amely formálisan leválasztható a meséről, és igazából Pál leleménye: egy olyan összefüggés, amely átjárást nyit egy, az alanyra vonatkozó kijelentés és egy, a törvényre vonatkozó kérdés között. Mondjuk úgy, Pál azt kutatja, milyen törvény strukturálhat egy alanyt, aki minden identitástól megfosztva egy olyan eseményen függ, amelynek egyetlen „bizonyítéka” éppen az, hogy egy alany állítja.

Számunkra az a lényeg, hogy ez a paradox összefüggés egy identitás nélküli alany és egy alátámasztás nélküli törvény között történetileg egy egyetemes igehirdetés lehetőségét alapozza meg. Pál hallatlan gesztusa, amellyel megszüntette az igazság kisajátítását egy kollektívum által, legyen az nép, város, birodalom, régió vagy társadalmi osztály. Az, ami igaz (vagy igazságos, ez az adott esetben ugyanaz), se oka, se célja tekintetében nem vezethető vissza semmiféle objektív halmazra.

Alain Badiou

Alain Badiou

Ellene vethetjük ennek, hogy az „igazság” itt egyszerű mese a mi számunkra. Ez igaz, de ami itt fontos, az az egyetemesség generikus feltételeit meg­alapozó erejében megragadott szubjektív gesztus. Ha fel is kell adni a mesés tartalmat, megmarad feltéte­leinek formája, és különösképpen mindannak lerom­bolása, ami az igazság diskurzusát egy előzetesen létesült történeti halmazhoz utalná.

Az igazság minden folyamatának szigorú leválasztása arról a „kulturális” történetiségről, amelyben a köz­vélekedés feloldódni véli: ez az a művelet, amelyben Pál a vezetőnk.

Fordította: Csordás Gábor

Alain Badiou: Szent Pál az egyetemesség apostola
Typotex Kiadó, Budapest, 2012