Ha egy kicsit is érdeklődsz a szöveg alapú kultúra iránt, nem kerülheted el a találkozást a slam poetryvel. Például meg akarsz inni a barátaiddal egy pohár sört – de ilyenkor nyáron a rozé fröccs is igen jól esik –, a bárban jó eséllyel látod, amint egy srác vagy egy lány zenére, ritmusra, esetleg rímekben vagy az élőbeszédhez közeli stílusban, fejből mondva vagy papírból, okostelefonból olvasva beszél arról, ami éppen foglalkoztatja.
Ugyanezt láthatod egy ismerősöd által megosztott YouTube videón, vagy ha fellépsz a Facebookra. Amerikából jött, mint a krumpli, a dohány vagy a kukorica. Magyarországon 2006-ban vetette meg a lábát a budapesti Műcsarnokban megrendezett Budapest Slam nevű rendezvényen, amikor is költők és rapperek vetélkedtek, egymással szerepet cserélve.
No de voltaképpen mi a csuda az a slam poetry? Irodalom vagy színház? Költészet vagy rap? Ügyes retorika vagy performansz? Ez olyan, mint amikor „Drezdában csicseregnek az első madarak. / forradalmat ünnepelnek a cselekvő igék”? Kijelölhetőek-e egyáltalán pontosan a műfaji határai, vagy csak a szabályokhoz kötött világrendünk késztet minket arra, hogy mindenáron beleszuszakoljuk valami díszes csomagba, amely bármikor felmutatható, ha valaki a kiléte felől érdeklődik. Abban talán mindenki egyetért, hogy általános érvényű szabály nincs, éppen ezért a »bárki, bármiről, bárhol« szabadsága élteti. Története 1984-re nyúlik vissza, amikor is Marc Kelly Smith („Slampapi”) építőipari munkás a barátaival felolvasó esteket szervezett a kedvenc klubjukban, egymás szórakoztatására. Később egyre többen csatlakoztak a háromperces, kötetlen stílusú szövegeléshez, s lassan a fellépők között egészséges versengés alakult ki, a párbajokat pedig a közönség a tetszésnyilvánítással értékelte.
A slam poetryt itthon a legtöbbször a költészettel mérik össze, ezért ha mindenáron különbséget akarunk tenni, azt mondhatjuk, „a vers alapvetően olvasásra szánt szöveg, a slam pedig alapvetően elmondásra” (André Ferenc). Utóbbi tehát arra hivatott, hogy élőszóban és színpadon valaki megszólaltassa. Ezek szerint a slam érvényét veszti, amint leírják? Csider István Zoltán és Pion István szerkesztésében negyedévente megjelenő Slam.Pont e tévhit megcáfolására tesz kísérletet. Minden alkalommal három slammert mutatnak be az olvasóközönségnek. Egyikük budapesti, a másik vidékről, a harmadik a határon túlról érkezik a kötet oldalaira, képviselteti magát a gyengébbik nem is.
Az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent Slam.Pont 1. a sorozatban az első, nem meglepő ezért, ha a műfaj hazai versenyeinek elsői szólalnak meg először. Süveg Márk Saiid, Magyarország eddigi egyetlen, ráadásul kétszeres országos slambajnoka, a Slam Poety Budapest (SPB) elnöke, a klubesemények vezető konferansziéja, Mavrák Kata Hugee (a 2012-es Park Slam győztese) és André Ferenc, Erdély első slambajnoka beszél arról, számukra mit jelent a slam, és hogy miért éppen ezt a formát tartják alkalmasnak gondolataik kifejezésére.
A Slam.Pont még egy dologban az első. Korábban nem jelent meg idehaza olyan könyv, amely kizárólag a slammel foglalkozna – a papír alapú megjelenés ugyanis a Slam Poetry Magyarország pályafutásának K2-je. Mivel azonban a szövegek elsősorban mégis csak élőszóban hatásosak, Csider és Pion nem csak a kiválasztott szerzők írásaival mutatja be a műfaji sajátosságokat. Slammer társaikkal készítettek egy hosszabb lélegzetű, személyes interjút, amelyben a megszólított beszél önmagáról, a színpadhoz vezető útjáról, az írás varázslatos pillanatáról, vagy hogy mi történik vele akkor, amikor a mikrofonnal a kezében dübögni kezd lelkében a szöveg. A Gyorsan címszó alatt pedig egy plusz kérdezz–feleleket is kapunk – mindenkinek ugyanazokra a kérdésekre kell válaszolnia, ugyanazokat a kulcsszavakat kell továbbgondolnia. A sokféle válasz igazolni látszik a tételt, hogy ahányféle slammer van, a slam poetry is annyiféle lehet. Van, akinek terápia, másnak filozófia, vagy éppen szívből jövő kataton létállapot. Katartikus csönd és csörömpölő zaj.
A szerzőktől három alkotást olvashatnánk a kötetben (de André Ferenctől csak kettőt, mert a szabály az, hogy nincs szabály), és mindegyikhez kommentárt is fűznek. Az egyik esetben maga a slammer mondja el, hogyan fogant meg a gondolat, milyen élethelyzet vagy versenyszituáció hívta életre a művet (rendszeresen előfordul ugyanis, hogy az adott est tematikájára kell szöveget alkotni).
A másikhoz csatolt kommentben a költő, műfordító, nyelvész Nádasdy Ádám rendkívül szellemes stílusban megírt, anekdotázó, „atyai kritikái” hívják fel az olvasó figyelmét a vicces irodalmi párhuzamokra. Nádasdy nem élcelődik, hanem szeretettel vegyes alázattal mustrálja a szövegművészek munkáit. S mivel mi is hülyét kapunk attól, ha megkérdezik a költőt, akarom mondani a slammert, hogy mi a fenét is gondolt akkor, amikor leírta az ominózus mondatot, szemtelen módon a harmadik szöveget a felkért szerzőnek soronként kell magyaráznia – feketén-fehéren írja le: milyen élményeket, asszociációkat, szójátékokat, aktualitásokat szőtt bele mondandójába. Persze itt értelme is van a lábjegyzetelésnek, hiszen legyen bármennyire általános érvényű is a slam, alapvetően a rögtönzésre épít, mindig a megismételhetetlen pillanatokat keresi, s erősen kötődik az előadó egyéniségéhez.
A kötetet Máté Péter okos portréfotói illusztrálják. A rendre visszatérő csoportképen mindig az aktuális megszólított slammer áll a reflektorfényben a sor közepén, de a háttér sötétjében ott állnak a többiek is. Egy másik képen előadás közben, az elmondott szöveget az arcokra vetítve ábrázolja az alanyokat. Pereszlényi Erika eseményfotóin mikrofon mögött, közeliben leshetjük meg az előadókat, s mindenki kap a kötetben szereplő egyik munkájára rímelő comic stripet is Csordás Dánieltől.
Szinte mindenhol azt hangsúlyozzák, hogy lehetetlen pontosan megfogalmazni a slam poetry lényegét, mert nincs egzakt szempontrendszer. A versenyek szabályrendszere csupán a keretet adják, játékosságot csempésznek az estekbe. Gyakorlatilag mindent szabad a színpadon, csak az a fontos, hogy az előadás hiteles és őszinte legyen. A személyes élmények feldolgozásán túl egy jó slam ugyanakkor győzzön meg, nevettessen meg, gondolkoztasson el, azaz szólítsa is meg a közönségét. Az olcsó trükközéseket pedig előbb-utóbb kiveti magából a slam közösséggé formálódó közege.
Csider és Pion bevezetés helyett írt frappáns slamjében is azt hangsúlyozza, hogy „ne beszéljünk róla, hanem csináljuk”. Vissza is kérdeznek: „de ha egyszer leírod, akkor miért mondod el, / ha csak elmondod, akkor miért írod le, / de ha nem, akkor miért nem, / amikor azt mondtad, hogy igen?” Mégis úgy érzem, hogy jót tenne a sorozatnak, ha a szerkesztők helyet szentelnének egy szószedetnek vagy fogalomtárnak, amelyben a laikusok számára is érthetően elmagyaráznák a slam poetry és a vele rokon műfajok alapvető jellemzőit, az estek néhány fontos szabályát. Az interneten természetesen sok mindenről kaphatunk felvilágosítást, de ha egyszer könyvformát kapott a mozgalom, érdemes lenne nyomtatásban is szólni erről. A műfaj közmegegyezés szerint lejegyzett hazai története is megérne egy fejezetet a sorozat valamelyik kötetében, mert az interjúkból most csak néhány emlékmorzsa segítségével tudhatunk egy-egy fontos pillanatot. A Slam.Pont éppen ezért elsősorban azoknak szól, akiknek amúgy is közük van a mozgalomhoz, akik már régóta látogatják a legfontosabb rendezvényeket. Ez önmagában nem is lenne baj, mert úgy tűnik, népes a tábor, de érdemes lenne gondolni azokra is, akik csak a könyvet kézbe véve kapnak kedvet a szövegelős szövegvetésre.
Csider és Pion szavait – mint a pingponglabdát visszaütve – ismétlem: „támaszd alá, indokold meg, érvelj mellette. / tüntess érte. / vagy ne tüntess érte, csak írd meg. / majd én kapcsolom a mikrofont.”
Csider István Zoltán, Pion István: Slam.Pont 1.
André Ferenc, Mavrák Kata Hugee, Süveg Márk Saiid
Libri Kiadó, Budapest, 2014
108 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft
ISBN 978 963 310 3661
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Nyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a slam poetry igazán belakja új otthonát. 2006 óta jöttek-mentek a slammerek, de leginkább jöttek, jöttek és jöttek, közben pedig a közösség bizonyította, hogy valóban értéket teremt, őszinte és megzabolázhatatlan. Mi most mégis megpróbáljuk feltenni a szereplőkre a zablát, keretek közé szorítani őket, hogy életük és munkájuk egy kicsit új szemszögből kerüljön a közönség elé. Van, aki már ismeri őket, és van, aki még csak ismerkedik az új szomszédokkal. Nekünk ők lakótársaink, és szívesen vezetünk körbe közös terünkben a hívatlan látogatótól a beköltözni vágyóig mindenkit. Mert már nem múlhat el év teltházas országos verseny nélkül, hónap klubest nélkül, és hét slam poetry nélkül.
Ezért készül könyvsorozat a slammerekről, és természetesen rajtuk keresztül magáról a slam poetryről. André ferenc, Mavrák Kata Hugee és Süveg Márk Saiid az elsők, akik kinyitják nekünk az ajtót, és beinvitálnak intim tereikbe, oda, ahonnan elindulnak a színpadra, oda, ahol maga a színpad áll, és oda, ahová a színpadról vezet az út.
Mert ez a slam. És pont.
Posted on 2014. július 21. hétfő Szerző: olvassbele
0