Az élőbeszéd rögzítése | Slam.Pont 1.

Jeges-Varga Ferenc |

Ha egy kicsit is érdeklődsz a szöveg alapú kultúra iránt, nem kerülheted el a találkozást a slam poetry­vel. Például meg akarsz inni a barátaiddal egy pohár sört – de ilyenkor nyáron a rozé fröccs is igen jól esik –, a bárban jó eséllyel látod, amint egy srác vagy egy lány zenére, ritmusra, esetleg rímekben vagy az élő­be­szédhez közeli stílusban, fejből mondva vagy papírból, okostelefonból olvasva beszél arról, ami éppen fog­lalkoztatja.

Ugyanezt láthatod egy ismerősöd által megosztott YouTube videón, vagy ha fellépsz a Facebookra. Amerikából jött, mint a krumpli, a dohány vagy a kukorica. Magyarországon 2006-ban vetette meg a lábát a budapesti Műcsarnokban megrendezett Budapest Slam nevű rendezvényen, amikor is költők és rapperek vetélkedtek, egymással szerepet cserélve.

No de voltaképpen mi a csuda az a slam poetry? Irodalom vagy színház? Költészet vagy rap? Ügyes retorika vagy performansz? Ez olyan, mint amikor „Drezdában csicseregnek az első madarak. / forradalmat ünnepelnek a cselekvő igék”? Kijelölhetőek-e egyáltalán pontosan a műfaji határai, vagy csak a szabályokhoz kötött világrendünk késztet minket arra, hogy mindenáron beleszuszakoljuk valami díszes csomagba, amely bármikor felmutatható, ha valaki a kiléte felől érdeklődik. Abban talán mindenki egyetért, hogy általános érvényű szabály nincs, éppen ezért a »bárki, bármiről, bárhol« szabadsága élteti. Története 1984-re nyúlik vissza, amikor is Marc Kelly Smith („Slampapi”) építőipari munkás a barátaival felolvasó esteket szervezett a kedvenc klubjukban, egymás szórakoztatására. Később egyre többen csatlakoztak a háromperces, kötetlen stílusú szövegeléshez, s lassan a fellépők között egészséges versengés alakult ki, a párbajokat pedig a közönség a tetszésnyilvánítással értékelte.

A slam poetryt itthon a legtöbbször a költészettel mérik össze, ezért ha mindenáron különbséget akarunk tenni, azt mondhatjuk, „a vers alapvetően olvasásra szánt szöveg, a slam pedig alapvetően elmondásra” (André Ferenc). Utóbbi tehát arra hivatott, hogy élőszóban és színpadon valaki megszólaltassa. Ezek szerint a slam érvényét veszti, amint leírják? Csider István Zoltán és Pion István szerkesztésében negyedévente megjelenő Slam.Pont e tévhit megcáfolására tesz kísérletet. Minden alkalommal három slammert mutatnak be az olvasóközönségnek. Egyikük budapesti, a másik vidékről, a harmadik a határon túlról érkezik a kötet oldalaira, képviselteti magát a gyengébbik nem is.

Az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent Slam.Pont 1. a sorozatban az első, nem meglepő ezért, ha a műfaj hazai versenyeinek elsői szólalnak meg először. Süveg Márk Saiid, Magyarország eddigi egyetlen, ráadásul kétszeres országos slambajnoka, a Slam Poety Budapest (SPB) elnöke, a klubesemények vezető konferansziéja, Mavrák Kata Hugee (a 2012-es Park Slam győztese) és André Ferenc, Erdély első slambajnoka beszél arról, számukra mit jelent a slam, és hogy miért éppen ezt a formát tartják alkalmasnak gondolataik kifejezésére.

A Slam.Pont még egy dologban az első. Korábban nem jelent meg idehaza olyan könyv, amely kizárólag a slammel foglalkozna – a papír alapú megjelenés ugyanis a Slam Poetry Magyarország pályafutásának K2-je. Mivel azonban a szövegek elsősorban mégis csak élőszóban hatásosak, Csider és Pion nem csak a kiválasztott szerzők írásaival mutatja be a műfaji sajátosságokat. Slammer társaikkal készítettek egy hosszabb lélegzetű, személyes interjút, amelyben a megszólított beszél önmagáról, a színpadhoz vezető útjáról, az írás varázslatos pillanatáról, vagy hogy mi történik vele akkor, amikor a mikrofonnal a kezében dübögni kezd lelkében a szöveg. A Gyorsan címszó alatt pedig egy plusz kérdezz–feleleket is kapunk – mindenkinek ugyanazokra a kérdésekre kell válaszolnia, ugyanazokat a kulcsszavakat kell továbbgondolnia. A sokféle válasz igazolni látszik a tételt, hogy ahányféle slammer van, a slam poetry is annyiféle lehet. Van, akinek terápia, másnak filozófia, vagy éppen szívből jövő kataton létállapot. Katartikus csönd és csörömpölő zaj.

A szerzőktől három alkotást olvashatnánk a kötetben (de André Ferenctől csak kettőt, mert a szabály az, hogy nincs szabály), és mindegyikhez kommentárt is fűznek. Az egyik esetben maga a slammer mondja el, hogyan fogant meg a gondolat, milyen élethelyzet vagy versenyszituáció hívta életre a művet (rendszeresen előfordul ugyanis, hogy az adott est tematikájára kell szöveget alkotni).

A másikhoz csatolt kommentben a költő, műfordító, nyelvész Nádasdy Ádám rendkívül szellemes stílusban megírt, anekdotázó, „atyai kritikái” hívják fel az olvasó figyelmét a vicces irodalmi párhuzamokra. Nádasdy nem élcelődik, hanem szeretettel vegyes alázattal mustrálja a szövegművészek munkáit. S mivel mi is hülyét kapunk attól, ha megkérdezik a költőt, akarom mondani a slammert, hogy mi a fenét is gondolt akkor, amikor leírta az ominózus mondatot, szemtelen módon a harmadik szöveget a felkért szerzőnek soronként kell magyaráznia – feketén-fehéren írja le: milyen élményeket, asszociációkat, szójátékokat, aktualitásokat szőtt bele mondandójába. Persze itt értelme is van a lábjegyzetelésnek, hiszen legyen bármennyire általános érvényű is a slam, alapvetően a rögtönzésre épít, mindig a megismételhetetlen pillanatokat keresi, s erősen kötődik az előadó egyéniségéhez.

A kötetet Máté Péter okos portréfotói illusztrálják. A rendre visszatérő csoportképen mindig az aktuális megszólított slammer áll a reflektorfényben a sor közepén, de a háttér sötétjében ott állnak a többiek is. Egy másik képen előadás közben, az elmondott szöveget az arcokra vetítve ábrázolja az alanyokat. Pereszlényi Erika eseményfotóin mikrofon mögött, közeliben leshetjük meg az előadókat, s mindenki kap a kötetben szereplő egyik munkájára rímelő comic stripet is Csordás Dánieltől.

Szinte mindenhol azt hangsúlyozzák, hogy lehetetlen pontosan megfogalmazni a slam poetry lényegét, mert nincs egzakt szempontrendszer. A versenyek szabályrendszere csupán a keretet adják, játékosságot csempésznek az estekbe. Gyakorlatilag mindent szabad a színpadon, csak az a fontos, hogy az előadás hiteles és őszinte legyen. A személyes élmények feldolgozásán túl egy jó slam ugyanakkor győzzön meg, nevettessen meg, gondolkoztasson el, azaz szólítsa is meg a közönségét. Az olcsó trükközéseket pedig előbb-utóbb kiveti magából a slam közösséggé formálódó közege.

Csider és Pion bevezetés helyett írt frappáns slamjében is azt hangsúlyozza, hogy „ne beszéljünk róla, hanem csináljuk”. Vissza is kérdeznek: „de ha egyszer leírod, akkor miért mondod el, / ha csak elmondod, akkor miért írod le, / de ha nem, akkor miért nem, / amikor azt mondtad, hogy igen?” Mégis úgy érzem, hogy jót tenne a sorozatnak, ha a szerkesztők helyet szentelnének egy szószedetnek vagy fogalomtárnak, amelyben a laikusok számára is érthetően elmagyaráznák a slam poetry és a vele rokon műfajok alapvető jellemzőit, az estek néhány fontos szabályát. Az interneten természetesen sok mindenről kaphatunk felvilágosítást, de ha egyszer könyvformát kapott a mozgalom, érdemes lenne nyomtatásban is szólni erről. A műfaj közmegegyezés szerint lejegyzett hazai története is megérne egy fejezetet a sorozat valamelyik kötetében, mert az interjúkból most csak néhány emlékmorzsa segítségével tudhatunk egy-egy fontos pillanatot. A Slam.Pont éppen ezért elsősorban azoknak szól, akiknek amúgy is közük van a mozgalomhoz, akik már régóta látogatják a legfontosabb rendezvényeket. Ez önmagában nem is lenne baj, mert úgy tűnik, népes a tábor, de érdemes lenne gondolni azokra is, akik csak a könyvet kézbe véve kapnak kedvet a szövegelős szövegvetésre.

Csider és Pion szavait – mint a pingponglabdát visszaütve – ismétlem: „támaszd alá, indokold meg, érvelj mellette. / tüntess érte. / vagy ne tüntess érte, csak írd meg. / majd én kapcsolom a mikrofont.”

Csider István Zoltán, Pion István: Slam.Pont 1.
André Ferenc, Mavrák Kata Hugee, Süveg Márk Saiid
Libri Kiadó, Budapest, 2014
108 oldal, teljes bolti ár 2490 Ft
ISBN 978 963 310 3661

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Nyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a slam poetry igazán belakja új otthonát. 2006 óta jöttek-mentek a slammerek, de leginkább jöttek, jöttek és jöttek, közben pedig a közösség bizonyította, hogy valóban értéket teremt, őszinte és megzabolázhatatlan. Mi most mégis megpróbáljuk feltenni a szereplőkre a zablát, keretek közé szorítani őket, hogy életük és munkájuk egy kicsit új szemszögből kerüljön a közönség elé. Van, aki már ismeri őket, és van, aki még csak ismerkedik az új szomszédokkal. Nekünk ők lakótársaink, és szívesen vezetünk körbe közös terünkben a hívatlan látogatótól a beköltözni vágyóig mindenkit. Mert már nem múlhat el év teltházas országos verseny nélkül, hónap klubest nélkül, és hét slam poetry nélkül.

Ezért készül könyvsorozat a slammerekről, és természetesen rajtuk keresztül magáról a slam poetryről. André ferenc, Mavrák Kata Hugee és Süveg Márk Saiid az elsők, akik kinyitják nekünk az ajtót, és beinvitálnak intim tereikbe, oda, ahonnan elindulnak a színpadra, oda, ahol maga a színpad áll, és oda, ahová a színpadról vezet az út.

Mert ez a slam. És pont.