Lévai Balázs: Lovasi – idáig tudom a történetet (részlet)

Nekem húsz évembe telt, amíg rájöttem, az embe­rek egy­re növekvő tábora gond nélkül elfogadja a mindenkori rádiós kínálatban hallható ultra­kilú­gozott, konvencionalizált popze­nét, ami ráadásul for­májában és hangzásában egyre hatéko­nyabb. Elő­állítói tudatosan használják az egyes hatás­ele­me­ket. Tudják, mitől működik hatásosabban a delay, amitől úgy fog szólni a gitár, mint az ötvenes években, hogy lehet a 60-as évek soundját megcsinálni, mik a dub step összetevői, s ezeket biz­tos kezű kémikusként adagolják. Ha netán mégis elakadnának valahol, óriási adatbankokat találnak a neten, ahol az egyik re­keszből megkapják az éppen hiányzó groove-ot. Egyetlen feles­leges mozdulatot sem kell tenned. Kiválasztod az adatbankból a neked leginkább tetsző hangot, és már tolhatod is ki a dalod a netre. Ez az átalakult közeg részben eszméletlenül fel­gyor­sít­ja a termelékenységet, részben pedig pillanatok alatt elhasználja a hatékonynak bizo­nyuló megoldásokat a popzenében. Szakmai szempontból ezek jó produkciók, zeneileg pro­fin összerakott cucc tehetséges énekesekkel, nem vitatom, de végtelenül üres mindegyik.

A zenekarokat mindig a közönség választja, ez rend­kívül lényeges elem, ami ebben az esetben azt jelenti, nem is várja tőlük, hogy gondoljanak bármit a világról. Napjaink leg­sikeresebb magyar élő, elektropop produkciója, a Brains maga a színtiszta üresség. Nem szól semmiről. Viszont hibátlan, mert a hibás is valamilyen. Senki nem tudja, miről énekel va­lójában Colombo, hiszen senki nem tud parwául, csak sejtheti egy hangzatos, kétsoros angol refrénből, hogy éppen az öröm vagy a fájdalom a téma. De mindegy is, legjobb, ha mindket­tő. Szintén érdekes jelenség a giccs búvópatak-jellegű létezése a nívós magyar popzenében. Múltkor belenéztem egy Quimby Teátrum-koncertbe, s meglepve láttam, hogy néha egészen har­sány és ripacskodó. Nem akadtam ki (nagyon), stílben ez passzol a Quimby cirkuszos, varietés világához, de ugyanezt nem tudnám elképzelni a Kiscsillaggal. Magyarországon a sikeres produkciók mindegyikében ott bújik egy erős giccsszál: Ákos, a Quimbv, a Vad Fruttik vagy a menő hip-hop produkciók mé­lyén könnyen megtalálható ez a finom kacérkodás. Egy csapott evőkanálnyi fűszer, amitől hevesebben dobog a fogyasztó szíve.

Szerintem itthon senkinek nincs annyi egyenletesen jól megírt lemeze és dala, mint a Heaven Street Sevennek, mégsem len belőlük igazán népszerű zenekar, nem váltak olyan országos intézménnyé, mint a Quimby. Talán a szexus miatt, talán a kö­zeg ízlése miatt, de inkább a befutáshoz nélkülözhetetlen giccsporció hiánya miatt. Mint a Taxisofőrben, mikor Robert de Niro szobára viszi a fiatal kurvát, de előtte még visszaszól a garniszálló portásának: „És nem kurva, oké?” Mire a portás csak ennyit válaszol: „Ha neked erre áll fel, cowboy.” Úgy látszik, nekünk, magya­roknak erre áll fel. Ha már korábban piszkáltam Lukács Laciékat, most emelem kalapom: a Tankcsapdában ez a szál egyáltalán nem fedezhető fel, pedig a metálban alapból rengeteg giccses motívum és bevállalás található. Pokolgép, Osszián, Lord – hogy csak a legdrámaiabbakat említsem. A Tankcsapda úgy tudott eredeti és sikeres lenni, hogy egyáltalán nem operáltak a műfaj bejáratott sémáival.

A Kispál és a Borz utolsó évéhez visszatérve, folyamatosan azt éreztük koncertkritikákból, blogbejegyzésekből, hogy az emberek kezdik leírni a zenekart, trendi lett basztatni minket. Múzeumi tárgy lett belőlünk, amihez sok személyes és kedves emlék kötődik, de lássuk be, rég formalinban a helye. Nehéz volt önazonosnak maradni ebben a közhangulatban, a közönségnek tetszeni és megfelelni, önmagadnak megfelelni és tetszeni, jó­kedvű koncerteket adni. Az egyetlen menekülési útvonal, amely össze tudott volna tartani minket, egy belülről jövő energia- és dachullám lett volna, egy amolyan „basszátok meg, akkor most megmutatjuk, hogy élünk még” nekidurálás, de ehhez nem volt a zenekarban elegendő erő.

A minket körülvevő miliő akkor változott meg egy csapásra, amikor bejelentettük a feloszlásunkat. Nemrég egy netes fórumon írta az Európa Kiadó gitárosa, Kirschner Péter, hogy a magyarok akkor igazán boldogok, ha valami nincs. Azt a valamit rögtön nagyon szeretik. Ezt a magyar lélektani alapvetést a saját bőrünkön érezhettük. Mikor elhatároztuk magunkat és kijöttünk a hírrel, hirtelen mindenki megnyugodott, eltakarodik végre az ősmamut az útból. Váratlanul szeretetáradat indult meg felénk, a zenésztársak elkezdtek megint elismerően beszélni rólunk, a kritikusok a Kispál múlhatatlan érdemeit ecsetelték. Miköz­ben az utolsó két-három évünkben bármit csináltunk, fitymálás és „ez már nem olyan, mint régen” megállapítás volt a reakció. (Kovács Ákossal nem sok közös nevezőnk volt az elmúlt húsz évben, de a Főleg régen voltál jó című dala ebből a szempontból telitalálat, igazi hungarikum ez a hozzáállás.)

Akaratlanul is nehéz hátizsák lett az utolsó években a Kispál és a Borzból, nem véletlen, hogy a legtöbb interjúban ezt a szim­bólumot emlegettem. A bejelentés után felszabadultnak érez­tem magam, mintha egy jókora elvárás- és felelősségcsomagot tettem volna le. Nem vitás, jó sok téglát pakoltunk bele mindannyian ebbe a hátizsákba, én is felelős voltam a súlyáért. Sokan jöttek megint a visszatérő témával, hogy felelősséggel tartozom a kispálos fiatalokért, ezt nem lehet csak így befejezni, mire azt feleltem: mindenki magának és a családjának tartozik felelős­séggel, így én is. Ha, mondjuk, valaki Lovasi vagy a zenekar „ha­tására” öngyilkos lesz, akkor valamit nagyon elbasztak a szülei, mert a mi dalainkban semmi ilyesmi nincs. A nagy művészek a tévében mindig gondterhelt arccal emlegetik, mennyire felelős­ségteljes szakma a mienk, mennyire kell figyelnünk a szavainkra és üzeneteinkre, de én ezzel nem vagyok hajlandó foglalkozni. Nyilván, ha sátánista lennék, csirkéket és mókusokat beleznék a színpadon, minden dalom a halált éltetné, és arra szólítaná fel az embereket, hogy tépjék szét az összes élőlényt a környe­zetükben, számon kérhető lenne a felelősségem. De én semmi mást nem csinálok, mint reflektálok a dalaimmal a körülöttem lévő világra, és eszem ágában nincs célt vagy hasznos megoldóképleteket átadni az ifjúságnak. Súlyos szerepzavar lenne így tenni. Egy korai Kispál és a Borz-dal utolsó sora pontosan erre a helyzetre reflektál:

Nagy fehér test, víz alá száll
Harapj bele, képzelj sebet,
Ne kösd be, ott néhány bogár
Iszik még, és nincs üzenet.

(Kispál és a Borz: Kényszer. Érdek. Ösztönélet)

Ma már tudom, komoly hiba volt a búcsúkoncert. Csöndben, hisztéria nélkül be kellett volna fejezni, s ha az évek során meg­jött volna a kedvünk a közös zenélésre, erőlködés nélkül lenyom­hattunk volna egy-két koncertet évente. Így a szokásos porba gyalázás is elkerülhető lett volna, ami a 2014-től a saját fesztivá­lunkra tervezett, évi egy Kispál-koncert hírét fogadta. A művészi terméketlenségen kívül nem volt más okunk, amiért 2010-ben abba kellett volna hagynunk. Nem vesztük össze, nem utáltuk meg egymást, nem loptuk ki egymás zsebéből a pénzt. Talán leginkább Kispinek kellett ez a sokk, hogy ráébredjen, van saját élete, álljon talpra, szedje össze magát, dolgozzon, ne a sebeit nyalogassa, ne legyen folyamatosan megsértődve. Sok kritikát kaptam, miért csesztettem nyilvánosan Kispit, miért beszéltem őszintén interjúkban a belső bajainkról. Ezeket valójában neki címeztem, s ez nem kamu szöveg. Őt próbáltam kimozdítani, reméltem, hogy indirekt módon jobban megérti, mint ha szem­től szembe mondanám, és párhuzamosan magamat is valami­féle változás felé taszigáltam. Ha régóta ugyanabban a rendben zajlanak körülötted az események, könnyen automatizmussá válnak a dolgok, egy idő után nem feltétlenül látod, mi hogyan és miért történik: kiállsz gitározni, eljön sok ember, nem csinálsz semmi különöset, teszed a dolgod, mégis ott vannak, szeretnek, tapsolnak, sikítanak. Mintha egy nagy vagyont örökölnél, és minden hónapban menetrendszerűen érkezne a kamat a bankszámládra. Először nagyon örülsz és megbecsülöd, szép lassan megszokod, elpuhulsz és belehülyülsz. Ezen kellett volna változ­tatnunk, egy zenekar nem élhet a kamataiból.

A feloszlás közvetlen előzménye 2009 nyarán történt. Leül­tettem a zenekart, és elmondtam, én készen vagyok a munka rám eső részével, rengeteg ötletet, dalkezdeményt vettem fel, ott vannak a számítógépben, hallgassák meg, tudnak-e velük kezdeni valamit. Legalább ennyi ötletet várnék tőlük is, fél év múlva megnézzük, mire jutottak. Ha nem történik semmi, vége a dalnak. Hajrá. Egy büdös szót nem szóltam január végéig, csendben figyeltem öt hónapon keresztül, csinálnak-e valamit. Január 31-én újra szóltam, hogy nem vicceltem, egy hónap ma­rad a megadott időből. Kispál és Dió számára ekkor tudatosult, komolyan gondoltam az ultimátumot, nagy erővel elkezdtek számötleteket gyártani. A határidő lejárta előtt pár nappal fel­vettek nálam a stúdióban négy vagy öt dalkezdeményt. Nem volt érdektelen, amit csináltak, de rettenetesen cikinek éreztem az egész helyzetet. Két-három éve beszélünk a bajainktól, a meg­oldandó művészi problémáinkról, s csak halálos fenyegetés ha­tására tudnak komolyan venni? Amikor rájönnek, hogy a fasz Lovasi nem hülyéskedik, akkor hirtelen rohannak kreatívkodni? Rendben, elismerem, örülhettem is volna a munkájuknak, hi­szen végre aktivizálódtak és csináltak valamit, mindegy, hogy milyen áron, de addigra én sokalltam be. Amikor január végén kiderült, egyáltalán nem csináltak még semmit, hiába szóltam jó előre, annyira berágtam, hogy már eldöntöttem, részemről vége. Küzdöttek még, mint kémgólya az életéért, de sok értel­me nem volt ennek a kapkodásnak. Néhány nappal később Kispállal leültem a belvárosban az Elefántos Étteremben. Vacsorát rendeltünk, és a csülökpörkölt felett megbeszéltem vele, hogy zenekarunk utolsó tavaszi és nyári turnéja következik. Nem ve­szekedett, nem ágált ellene, más utakon, de ugyanoda jutottunk el mind a ketten.

Ki a hibás? Ki tehet erről? – faggattak minket sokan a hivata­los bejelentés után. Nem hiszem, hogy lenne értelme ennek a kérdésnek. Miért kell hibást keresni? Egyáltalán, hol lehet hiba egy ilyen történetben? Sem Kispit, sem magamat nem tartom hibásnak, a génjeinkbe kódoltan viselkedünk. Negyven felett az ember nem sokat változik, inkább a negatív karaktervonásai mélyülnek és erősödnek fel. Én jobban pörgök, ő még inkább lelassul. A türelmetlenségemen tudatosan próbálok változtatni, némileg talán sikerült is. Kevésbé érzem magam rohanósnak, mint húsz évvel ezelőtt, bár erről nem engem célszerű kérdezni. Nemrég a Kiscsillag egyik új dalának a demóján dolgoztunk, nem végeztünk időre, mindenkinek sietnie kellett, mentek a gye­rekért az oviba, ezért 90%-os állapotban félbe kellett hagynunk a munkát. Utálom az ilyet, inkább nyomom a melót hajnalig, csak érjünk az adott szakasz végére. Tíz éve kivertem volna a balhét, hogy maradjanak, amíg be nem fejezzük, de ma elfogadtam ezt a helyzetet. Másnap vehettem fel egyedül az énekrészeket.

Mielőtt a nagyközönség megtudta, gyorsan híre ment a szak­mában a döntésünknek, így nem volt meglepő Gerendai Karcsiék megkeresése: rendezzünk egy nagy búcsúkoncertet a Sziget Fesztivál nulladik napján. Én nem akartam egyetlen koncertre szűkítem a befejezést, sikerült velük megállapod­nunk abban, hogy tíz koncert lesz országszerte, és ezek után jön majd augusztusban a hivatalos búcsú. A bejelentés után természetesen legalább ötven meghívást kaptunk, olyan vá­rosok tucatjaiban éledt fel egy jó Kispál és a Borz-koncert utáni olthatatlan vágy, ahol a 90-es években játszottunk utoljára. Be­jött viszont a turnélistába két erdélyi koncert, aminek nagyon örültünk, mert Erdélyben elég későn lenünk népszerűek, és sohasem sikerült egy normális koncertet összehoznunk. Talán ez a két utolsó koncert Kolozsváron és Székelyudvarhelyen si­került igazán jól. Vélhetően az utolsó esély stenkje [lendülete, vibrálása – Szerk.] rántott össze mindannyiunkat.

Kifejezetten jó hangulatban készültünk az utolsó koncertsorozatunkra. Hozzám hasonlóan mindenki fellélegzett, nem le­begett felettünk Damoklész kardja, pont került a végeláthatatlan nyűglődés végére. Nem maradt más feladatunk, mint kiélvezni a hátralévő időt. A sok bénázás után ezt a nagy búcsúkoncertet szerettük volna profin és igényesen megcsinálni, ezért a me­nedzsmenttel minden apró részletet igyekeztünk kidolgozni, hogy ne egy „basszus, így alakult” sztori legyen belőle. Hogy én minél inkább az eredeti dolgomra, a felkészülésre és a zenélésre tudjak koncentrálni, felkértük Lévait, hogy segítsen kitalálni a búcsúkoncertet, és ízlésesen feltenni a színpadra. Balázs több­ször lejön Pécsre, végighallgattuk az összes Kispál-lemezt, s első lépésben kigyűjtöttünk hetven dalt, amelyek bekerülhetnek a búcsúkoncert repertoárjába. A hátralévő hónapokban ezt a listát szűkítettük le a felére. Még az utolsó napokban is dalsorrend­ variációkat küldözgettünk egymásnak, mire összeállt a végleges program. Balázs öt „felvonásra” tagolta a koncertet, mondván, olyan lesz, mint egy igazi Shakespeare-dráma, és a végén itt is mindenki meghal. Igyekeztünk a sok vendéget arányosan elosztogatni a programon belül: Németh Juci, Varga Líviusz, Kiss Tibi, a Csík zenekar, Pál István Szalonna. Az egyik felvonás az ős-Kispál felállásról szólt, egy emelkedő-süllyedő kisszínpadon játszottunk négyen a nagyszínpad előterében. A ráadás első felére egy konyhadíszletet talált ki Lévai, amelyet egy guruló színpadelemre építenek fel: néhány négyzetméteren először ketten, hárman, négyen, majd rengetegen ökörködtünk, lépni sem lehetett a sok zenésztől. Mint régen egy házibuliban, ahol előbb-utóbb mindenki a konyhában kötött ki. A próbák alatt még Frenk is felkönyörögte magát a színpadra. Szintén a ren­dező ötlete volt, hogy legyen egyetlen dal a műsorban, amikor csak ketten vagyunk Kispivel a színpadon, hiszen ez a zenekar valójában kettőnkről szól, a mi kettőnk története. A javaslatára ez a Csillag vagy fecske akusztikus variációja lett. Nagyon fáztunk eleinte ettől, sehogy se szólt ez a dal két akusztikus gitárral, de Balázs azzal érvelt, ne aggódjunk, nem is kell jól szólnia, úgyis együtt fogja énekelni több tízezer ember. Tényleg nagyon szép lett így. Igaz, amit a lelkünkre kötött, hogy a dal után mutassuk be egymást, jól elfelejtettem. (Ezért hiányzik a koncert CD-ről Kispi bemutatása, itt kellett volna jönnie.) Nem vagyok én szí­nész, mit instruálgat itt engem, filmrendezőknek sem jött össze.

Viszont a Hang és fényben nekem volt igazam. Sokat harcolniuk ezen a dalon, pontosabban a programban elfoglalt helyén: Ba­lázs mindenáron ki akarta szedni az első ráadás végéből, attól tartott, hogy a konyhajelenet Ágy, Asztal, TV eksztázisa után törvényszerűen le fog esni a hangulat, de nem hagytam magam. Napokig vívtunk ezen az egy kérdésen. Éreztem, hogy itt nem esni, hanem éppenséggel megemelkedni fogunk, a Hang és fény azon kevés Kispál-dalok egyike, amikbe egészséges csordavokált írtunk, ami csodálatosan tud működni nagy tömeg előtt. Szűcs Krisztiánt és Beck Zolit hívtuk el egy-egy verzét énekelni, míg a refrénekre mindenki beszállt. Sokan mondták később, hogy ez a dal volt a koncert csúcspontja, meglett embereket sikerült megríkatnunk.

Lévai Balázs: Lovasi – Idáig tudom a történetet
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2014

• Recenziónk: A Lovasi-dosszié esete az angyalokkal