Jószándékból elégtelen | Szemelvények a POSzT versenyéből

Jeges-Varga Ferenc |

Császár Angela színművész és Sándor L. István kritikus 4 budapesti, 4 vidéki, 3 határon túli, valamint egy budapesti–határon túli közös produkciót válogatott be a XIV. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába a hazai és határon túli magyar színházakban 2013. március 1. és 2014. február 28. között bemutatott előadások közül.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Mihály Társulata és a budapesti Katona József Színház versenyelőadása is következetesen felépített rendezői koncepciót visz végig a színházi műhelyközösség jól összehangolt közreműködésével. Határon innen és túl is korunk társadalmának súlyos betegségeire irányítják rá a figyelmet úgy, hogy a világirodalom ismert drámai hagyatékából vett alapanyagot a jelenre aktualizálják. A színpadi játék sokszor megnevettet, de utóhatásként sokkal inkább kellemetlen érzést hagy a nézőben. Az alkotók mindkét esetben alapos önvizsgálatra késztetnek.

A haláltól való félelem, az élethez való minden áron ragaszkodás legősibb ösztöne felülír mindenfajta ésszerű érvet, maga mögött utasítja még a kapcsolatokat egybetartó irracionális motivációkat is – mert ilyen az emberi természet. Azt azonban nehéz megemészteni, ha világunkban egyetlen tiszta, érdek nélkül való akarat sem tapasztalható. Márpedig Euripidész első fennmaradt drámája, az Alkésztisz – Székely Csaba átdolgozásában és a marosvásárhelyiek előadásában – pontosan ezzel szembesít.

Admétosz, Pherai királya (Bányai Kelemen Barna ördögien feszes alakításában) hatalmasra duzzadt egójú, pökhendi despota, akinek a szívében önmagán kívül senkinek sincs helye. Amikor a halál kopogtat az ajtaján, mondván lejárt a földön az ideje, képtelen elfogadni halandóságát. Mint egy hisztis gyerek, rimánkodik, az alkuért bármire képes lenne. S lám kívánsága meghallgattatik: ha a családjából valaki hajlandó a másvilágra távozni helyette, megmenekülhet. De vajon ki jár jól a cserével? A király? A családja? A nép? Az egész világ?

Székely Csaba az ókori drámai alapanyagot a Bányatrilógia egyes darabjaihoz hasonlóan tragédiába fulladó gyilkos szatírává, fájdalmas karikatúrává gyúrja, szemléletesen ábrázolva, milyen önző és álszent is az emberi faj. Az agg szülők szép szavakkal vállalnák a halált fiukért, de amint az elvi önfeláldozás valósággá válna, szónoklatuk áttér az egyéni sorsutak átvállalhatatlanságára. Végül a levegőnek nézett hitves, Alkésztisz felajánlkozása menti meg a helyzetet (és a férfi életét).

Egyre csak röhögünk a sok önző magyarázkodáson, s közben csodáljuk, de nem értjük a királyné önzetlenségét. Vajon miért képes mindenről, a gyermekeiről, a saját életéről is lemondani? Az euripidészi drámából ismert önfeláldozó hitvesi szerelem ősmítosza a marosvásárhelyiek előadásában az önmagáért való jóság tragikus meséjévé értelmeződik át, amely igazán az előadás hangulatában és műfajában is eltérő második részében csúcsosodik ki. Az alvilágot, a poklot – ami kísértetiesen hasonlít a királyi palota belső tereire – és a legrosszabb forgatókönyv szerinti lehetséges jövőt kellemetlen hang-, kép- és fényeffektekkel ábrázolt lázálomszerű, sötét vízióban látjuk. Ekkor nyer igazán értelmet a vörös bársonyfüggönnyel határolt színpadkép is, amely David Lynch titokzatos, lidérces vörös szobáit idézik meg. A színpadon legmélyebb félelmeink öltenek alakot.

A bunkó Héraklész, hogy enyhítse tapintatlanságát – még a gyászidőben is képes duhajkodni –, Alkésztisz megmentése érdekében végül alászáll az Alvilágba, és megküzd a Halállal. De küldetése hiába jár sikerrel, nem szabadulhatunk az asszony jó szándékú tettének súlyos következményeitől. A Tompa Mihály Társulata nagyszerű játékának súlyos tanulsága: nem minden önfeláldozás megváltó erejű.

A budapesti Katona József Színház a Radnai Annamária átdolgozásával és újrafordításával Fényevők címre keresztelt Gorkij-adaptációban (A nap gyermekei, 1905) az érzelmek kiüresedésének egy másik vetületét bontja ki Ascher Tamás elegáns és pontos rendezésében.

Az egykor jobb napokat látott úri házban (Khell Zsolt több színteres, omladozó falu díszletei között) az ott élők is csak árnyékai egykori önmaguknak. A gyermekien naiv, tudós vegyész, a cinikus állatorvos, a bohém festő és az unatkozó, vágyakozó vagy éppen szenvedő fehérnépek magasztos eszmékről és világmegváltó tervekről tereferélnek, de még a fáradságot sem veszik, hogy belegondoljanak, miről is beszélnek. Az egyik az elefántcsonttornyában akarja a világot megjobbítani, de azt sem tudja, mi zajlik a közvetlen környezetében. A másik csak a saját kedvére szeretne alkotni, s nem igazán izgatja, munkájával hasznára válik-e a közösségnek. A harmadik meg szívesen tenne valami fontosat is, helyette azonban folyton csak nyavalyog, hogy piszlicsáré dolgokkal kénytelen foglalkozni.

Viszont egységes az álláspontjuk, hogy ők a jövő nagyszerű emberei, akik előbbre viszik majd az emberiség történetét, ezért is nevezik magukat a nap gyermekeinek. A jó szándék lila ködétől nem látják saját helyüket az univerzumban, miközben lesajnálják azokat, akik csak a túlélésért hajszolják magukat.

Gorkij az „alagsoriakról” sem fest persze sokkal szebb tablót. A feleségverő lakatos, az unott házmester, az értelmetlenül lármázó, lecsúszott alkoholista elégedetlen a sorsával – s ez indulatot vagy éppen közönyt vált ki belőlük. Korlátoltságukban fel sem fogják, milyen törvények működtetik a világot. Miből élnek például az ábrándkergető, művelt emberek – teszik fel maguknak a kérdést. Biztosan pénzt hamisítanak – gondolják –, és megeszik a fényt. Előlük, mindenki elől.

Semmirekellő alakok, akik egymás érzelmeivel játszadoznak, jobb dolguk nem lévén. Nem fogják fel, milyen hatással vannak arra, akivel egy fedél alatt élnek. Vagy ha leesik a tantusz, már késő rendezni a dolgokat. Sok buta önáltató dumájukon nevetünk, aztán egyre kínosabban kezdjük érezni magunkat, annyira ismerős ez a fecsegés. Valóban az orosz polgárságról és proletariátusról látunk előadást 1905-ből? Dehogy. Ha Gorkij művéről lehántjuk a megjelenésekor aktuális mondatokat, akár 2014-es Magyarországot is írhatnánk fölé.

A Katona szinte egész társulatának alkalma nyílik megmutatnia magát. Folyamatosan ki-be járkálnak a színen, mintegy ritmust adva az egész előadásnak. Mintha ezzel a bizonytalan ténfergéssel akarnák leplezni, hogy semmi sem történik velük. Remek összmunkájukban (egyikük játékát sem emelném ki külön, az összeérett társulati jelenlét fajsúlyos) egy bonyolult, sok rétegű viszonyrendszer bontakozik ki Kovács Márton harmonikára, hegedűre és elektromos gitárra komponált élőzenéje kíséretében.

A bonyolult kapcsolati hálóból fakadó konfliktusok végül a semmibe vezetnek. Így amikor a kolerajárvány miatt a tudóst okoló csőcselék az előadás végén beront a lakásba, és a felek az összecsapás után éppen magukhoz térnek, csak az értetlenséget látjuk az arcokon. Eljutottunk a nyugvóponthoz, ami azonban nem old fel semmit, és senki sem tudja, mire föl ez a sok, végletes indulat.

Nem elegendő tehát a puszta jóakarat, különösen, ha nagyfokú tudatlansággal párosul. Szóval hogyan is állunk most idealista elképzeléseinkkel? – kérdezhetjük magunktól, akár napokkal később is. A szembesülés a tehetetlenségünkkel: fájdalmasan tanulságos pillanat.

A fotók forrása a POSzT oldala: Kálmándy Ferenc (KF), Simarafoto (S), Rab Zoltán (RZ)

Alkésztisz / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat
Író: Székely Csaba – Euripidész nyomán. Rendezte: Sorin Militaru
Szereplők: Tompa Klára, Bányai Kelemen Barna, Sebestyén Aba, Bokor Barna, Szélyes Ferenc, Lőrincz Ágnes, Korpos András, László Csaba, Benő Kinga, Galló Ernő
Zeneszerző: Vlaicu Golcea
Koregráfus: Monica Moldovan
Díszlet és jelmez: Cristian Marin

*

Makszim Gorkij: Fényevők / Katona József Színház, Budapest
Rendezte: Ascher Tamás
Fordította és átdolgozta: Radnai Annamária
Szereplők: Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Nagy Ervin, Fullajtár Andrea, Jordán Adél, Máté Gábor, Tasnádi Bence, Bezerédi Zoltán, Kiss Eszter, Ötvös András, Csoma Judit, Lengyel Ferenc, Pálos Hanna, Vajdai Vilmos, Mészáros Piroska, Tóth Anita
Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Szakács Györgyi
Fény: Bányai Tamás
Zene: Kovács Márton, Szakál Tamás
Zenészek: Kovács Márton, Szakál Tamás, Némedi Árpád, Porteleki Zoltán, Pagonyi András, Seres Vilmos, Szokolai Zoltán
Dramaturg: Radnai Annamária