B. Szabó János: Háborúban Bizánccal (részlet)

Rokonviszály vagy netán kereskedelmi háború? – II. István király és II. János császár háborúja (1127–1129)

A 12. század első felében évtizedekig meglehetősen jó volt a viszony Magyarország és Bizánc között. A bizánciak hagyományos szövetségese, Velence ugyan már Kálmán király uralkodásának utolsó évében megtámadta és elfoglalta Dalmáciát, amit 1118-ban a magyar király utóda sem tudott visszaszerezni. Bár a Zára közelében vívott csatában maga a velencei dózse is elesett, a magyarok mégis elveszítették a tartomány fölötti uralmat, s ötéves fegyverszünetre kényszerültek Velencével. Az új magyar uralkodó, II. István (1116–1131) ekkoriban még apja pápa-párti politikáját folytatta, így 1120-ban apjához hasonlóan a pápa egyik normann vazallusának, Robert capuai hercegnek (1106–1120) a leányát vette feleségül.

Időközben Bizánc is összetűzésbe került Velencével, mert Kálmán sógora, az 1118-ban trónra kerülő II. János császár (1118–1143) nem hosszabbította meg a városállam számára – a birodalom gazdasági érdekeit sértő – régi kereskedelmi kiváltságokat. Megtorlásul a Szentföldre igyekvő velencei flotta 1123-ban ostrom alá vette Korfut. Hathónapnyi ostrom után sem tudták azonban elfoglalni a szigetet, végül I. Balduin jeruzsálemi király kétségbeesett hívására kénytelenek voltak felhagyni az ostrommal, s a keresztesek segítségére sietni. Ezzel a katonai akcióval a városállam négy évre hadiállapotba került a Bizánci Császársággal.

A magyar–velencei fegyverszünet lejárta után tehát II. István magyar király Bizánccal érdekazonosságba kerülve cselekedett, amikor 1124-ben hadai ismét elfoglalták a velenceiektől a tengermelléket. A Szentföld partjairól visszatérő velencei flotta azonban már 1125-ben visszafoglalta a magyaroktól Dalmáciát. (A velenceiek ekkor pusztították a horvát királyok koronázó városát, Biográdot – Tengerfehérvárt.) Az események megmutatták, hogy a keleti birodalom egyelőre nem képes sem az Adria térségének ügyeibe beleszólni, sem egykori alattvalójával, a tengeri nagyhatalommá vált kis városállammal szembeszegülni: 1126-ban II. János császár kénytelen volt megújítani az apja által adott kereskedelmi kiváltságokat, s beletörődött a Dalmácia feletti velencei uralomba is.

Ezután történt a váratlan fordulat a már régóta barátságos magyar-bizánci viszonyban. Mint az előző fejezetekben láthattuk, a déli határon, az Al-Dunánál Keve fontos kereskedelmi központ volt, ezért a magyar fél számára igen komoly sérelem volt, hogy az onnan a bizánci határvédelem közeli központjába, Barancsba érkező magyar kereskedőket a helyi lakosok egy alkalommal kirabolták. Hogy ennek az eseménynek mekkora volt a tényleges jelentősége, máskor is előfordult-e, és egyáltalán volt-e valami köze Bizánc frissen megváltoztatott kereskedelmi politikájához, sajnos nem tudhatjuk. Ám azzal együtt már igen barátságtalan lépésnek számíthatott, hogy II. János császár még menedéket is nyújtott birodalmában a felesége testvérének, István király nagybátyjának, Álmosnak, aki oly sokszor próbálkozott a királyság megszerzésével, míg végül testvére, Kálmán király őt is és fiát, Bélát is megvakíttatta.

Az Árpád-ház történetét végigkísérik a királyok testvéreinek és gyermekeinek utódlási viszályai, amelyekbe külföldi hatalmak is beavatkoztak, rendre veszélybe sodorva a békét. A trónkövetelők ugyanis lehetőséget teremtettek arra, hogy az idegen uralkodók az általuk nyújtott segítség fejében esetleg hűbéri függésbe kényszerítsék a Magyar Királyságot. II. István király ezért nagyon határozottan követelte Álmos kiadatását, aki körül a királyi politika elmenekült ellenfeleiből valóságos emigrációs központ alakult ki Makedóniában. A császár azonban megtagadta követelésének teljesítését, s így Álmos végül békében hunyt el Bizánc földjén 1127-ben.

»Kegyetlenség vagy „humanizmus? A megvakításról«

Mai szemmel nézve a kora középkori magyar törvénykönyvek tele vannak súlyos és kegyetlennek tűnő testcsonkító büntetésekkel – mint például a kézlevágás lopás esetén. Jó néhány esetben gyanítani lehet, hogy ezek bevezetése nem volt teljesen független a római jogrenden alapuló bizánci büntetési gyakorlattól. A keresztény bizánci birodalomban III. Leó uralma alatt (717–741) léptek a sokféle, emberéletet kioltó, gyakran igen kegyetlen kivégzési módszerek helyére az ilyesfajta „preventív” büntetések, amelyekkel tulajdonképpen „technikailag” igyekeztek megakadályozni az elkövetőt, hogy később hasonló tettre vetemedhessen. A szokásjog szintjén ebbe a sorba illeszkedett az állami életben a „felségárulás” bűntette esetén alkalmazott megvakítás is, amit a vétkesnek ítélt személyen tulajdonképpen a halálbüntetés helyett hajtottak végre, hiszen ez egy „egyszerű” politikai indíttatású kivégzéshez képest elvileg könyörületesebb volt az áldozathoz. (Természetesen csak akkor, ha megfelelő körültekintéssel hajtották végre, s az illető nem halt bele sebeibe, mint például a balsorsú IV. Romanosz Diogenész császár.)

Az uralkodó családon belüli „leszámolásokban” tehát szintén bizánci minták nyomán terjedhetett el a megvakítás gyakorlata Magyarországon is. Mint azt az első ismert magyarországi eset, I. István magyar király unokatestvérének, Vazulnak a megvakítása és megsüketítése is mutatja, más „módszerekkel” is kombinálva elsősorban a lehetséges riválisok idoneitását, azaz trónra való alkalmasságát próbálták vele megszüntetni. Ennek megfelelően Kálmán király a gyermek Béla herceg esetében állítólag a megvakítás mellé a kasztrálást is elrendelte (ami Bizáncban szintén társulhatott a megvakítás mellé) – de ez utóbbit a krónikák elbeszélése szerint egy csellel megakadályozták a kivitelezéssel megbízott urak, és csak ennek köszönhető, hogy nem szakadt magva már ekkor az Árpád-háznak. A trónkövetelő Álmos herceg halála előtt azonban már kitört a háború a császársággal. Magyarország és a birodalom között valószínűleg az is súlyosbította a válságot, hogy a magyar király befogadta, sőt állítólag tanácsadói közé emelte a bizánciak által 1122-ben legyőzött besenyők elmenekült vezéreit, akik aligha tápláltak baráti érzéseket a birodalom iránt. Ez idő tájt rendezhette a gyermektelen II. István a trónöröklés kérdését, nővére fiát, Saul herceget téve meg örökösének. Emellett azonban hamarosan Álmos nagybátyja megvakított fiát, Bélát is elismerte a királyi család tagjának, és a kijelölt trónörökös mellett Ha az áldozat szerencsés volt, és túlélte a kegyetlen csonkításokat, Bizáncban többnyire kolostorba vonulhatott, ahol a szerzetesek gondoskodtak a vak emberről, aki így legalább Istennek szentelhette életét. Nem véletlen, hogy Kálmán király Árpád-házi áldozatai, Álmos és fia Béla herceg is az egyház kebelén, a dömösi, illetve a pécsváradi apátságban leltek menedékre.

Bizánc e szokás tekintetében is a nagy keleti birodalmak örökösének vallhatja magát, hisz a szokás Perzsián keresztül az ókori Asszíriából származott el hozzá – akárcsak az eunuchok alkalmazása esetében. (Így amikor a reichenaui apát egy levelében az Aba Sámuel király által végrehajtott kegyetlenségeket, megvakításokat az ókori asszír királyok kegyetlenségéhez hasonlította, nem is tévedett oly sokat.) A Bizáncban szolgáló skandinávok révén ez a „megoldás” páratlan karriert csinált Észak-Európában is: Norvégiában még a 12. században is alkalmazták a megvakítást, Angliában pedig az első normann király, I. Hódító Vilmos (1066–1087) törvénybe is iktatta – méghozzá a halálbüntetés helyett. Magyarországon a 13. században azután – az egyéb bizánci hatások megszűnésével párhuzamosan – ez a büntetési forma kiveszett a gyakorlatból.

A trónkövetelő Álmos herceg halála előtt azonban már kitört a háború a császársággal. Magyarország és a birodalom között valószínűleg az is súlyosbította a válságot, hogy a magyar király befogadta, sőt állítólag tanácsadói közé emelte a bizánciak által 1122-ben legyőzött besenyők elmenekült vezéreit, akik aligha tápláltak baráti érzéseket a birodalom iránt. Ez idő tájt rendezhette a gyermektelen II. István a trónöröklés kérdését, nővére fiát, Saul herceget téve meg örökösének. Emellett azonban hamarosan Álmos nagybátyja megvakított fiát, Bélát is elismerte a királyicsalád tagjának, és a kijelölt trónörökös mellett „másodhegedűsnek” számító vak herceget összeházasította I. Uroš raškai szerb nagyzsupán (1112–1145) leányával, Ilonával.

„Hivatalosan” a szerbek ekkoriban még a bizánci császár alattvalóinak számítottak, így ez a házasság nem számított feltétlenül „előkelőnek”– bár Ilona, bizánci származású édesanyja révén, igen előkelő rokonsággal dicsekedhetett a birodalomban. A későbbi fejlemények mutatták meg, hogy e házasságnak a rövid távú politikai érdekazonosságon túl milyen mélyreható következményei is lettek az addig többnyire barátságosnak mondható magyar-bizánci viszonyban. A raškai szerb fejedelmi családhoz fűződő kapcsolatok révén a Magyar Királyság figyelme ugyanis rendkívüli mértékben a balkáni ügyek felé fordult – miközben a raškai szerb fejedelmek igyekeztek minden alkalmat megragadni, hogy Bizánccal szemben kivívják önállóságukat, és a birodalom rovására terjeszkedjenek a Balkánon.

Míg a korábban sok gondot okozó Zétában a birodalomnak Konstantin Bodin halála után sikerült a fejedelmi családból Bizánc-barát hercegeket trónra ültetniük, Raška zsupánjai szívósan a Bizánc-ellenes zétai trónkövetelőket támogatták. A helyzeten az sem javított lényegesen, amikor – a hosszú ideig megbecsült túszként Bizáncban élő – I. Uroš lett a raškai nagyzsupán, aki pedig még egy előkelő bizánci feleséget is hozott magával kies országába. A hölgy nemcsak az elhunyt IV. Romanosz Diogenész császár unokája, hanem az épp regnáló I. Alexiosz unokahúga is volt, Raška mégis szembeszegült Konstantinápoly akaratával, amit a birodalom régi fénykorához „méltó” módon torolt meg a szerbeken: a felkelés leverése után büntetésként a szerbhadifoglyok tömegeit telepítették át a kis-ázsiai Nikomédia városának közelébe, ahol ezután bizánci „határőrként” harcolhattak a szeldzsuk törökök ellen. (Mivel a raškai események kronológiája igen tisztázatlan, nem tudni, hogy a szerbek legutóbbi felkelése valójában csupán előzménye, netán egyik oka, vagy esetleg tényleges következménye volt-e a magyarokkal kirobbanó konfliktusnak.) II. István 1127-ben összegyűjtötte hát a magyar csapatokat, és felfogadott hétszáz „frank”, azaz nyugat-európai zsoldost, akik jól értettek az ostromgépek építéséhez, majd sorra ostrom alá vette és elfoglalta a bizánci határtartomány legfontosabb erősségeit, a mai Szerbiában fekvő Belgrádot, Barancsot, majd a Morava-folyó völgyében Naisszoszt, sőt még a bulgáriai Szerdikát is. II. István támadásának célja a bizánci határvédelmi rendszer meggyöngítése lehetett, mert nemcsak Barancsot romboltatta le, hanem az elfoglalt Belgrád köveit is elszállíttatta a vele szemben fekvő magyar végvár, Zimony megerődítésére.

A bizánci császár ezalatt Philippopoliszban (ma Plovdiv, Bulgária) tartózkodott, de jó időbe telt, míg a birodalom távoli pontjairól kellő erőt tudott összevonni az ellentámadáshoz. Csak a következő évben vonultatta itáliai lombard zsoldosokkal és szeldzsuk segédcsapatokkal kiegészített hadseregét a Dunához, miközben a fővárosban felszerelt flottát is átirányította erre a határszakaszra. A magyar király ekkor betegsége miatt nem tudott seregei élére állni, ezért egy Setephel nevű vezér parancsnoksága alatt küldte őket a határhoz.

A bizánci császár elterelő hadművelettel próbálkozott, hogy megossza a védők csapatait. Miután serege Harám (ma Banatska Palanka, Szerbia) magyar határvárnál elérte a Dunát, az ellenfél szeme láttára egy távolabbi folyóparti településhez küldte az itáliai és török zsoldosokat, majd fő erőivel mégis ennél a Baranccsal szemben fekvő erősségnél kelt át a folyó bal partjára. A magyarok hajói ezúttal nem tudtak ellenállni a görögtűzzel felszerelt tengeri dromonok támadásának, majd a bizánci egységeknek a parton vívott csatában is sikerült megtörni a védők ellenállását. A lápos, árvizes területen harcoló magyarok ezúttal maguk estek a víz csapdájába: a megvert sereg a közeli Krassó-patak hídján keresztül próbált elmenekülni a csatatérről, de a nagy tömeg alatt a híd leszakadt, így sokan a vízben lelték halálukat. A magyar krónikás így emlékezett meg a vereségről: „Az Úr segítő keze a görögökkel volt, és a magyarok nem tudtak ellenállni. Ritka az olyan nagy mészárlás, amekkora ott esett. A Karaso patak vizébe annyi emberi vér keveredett, hogy szinte az egészet vérnek lehetett gondolni. Úgy hevertek a páncélos emberek a folyóban, mint a tuskók, rajtuk keresztül keltek át a patakon a menekülők és az üldözők, mint valami hídon. Vágták a magyarokat, mint a vágómarhát, és nem volt, aki megváltsa őket a görögök kezétől.” [Képes Krónika, 195. o.]

B. Szabó János: Háborúban Bizánccal
Corvina Kiadó, 2013

• Recenziónk: Az elfelejtett hadszíntér