Nő, két darabba vágva | Lars von Trier: A nimfomániás

Posted on 2014. február 24. hétfő Szerző:

0


Nymphomaniac-poszter- álló220Jeges-Varga Ferenc |

Sosem értettem, egy filmet miért két részben mu­tatnak be. A dán rendezőzseni, Lars von Trier egé­szen eddig kínosan ügyelt arra, hogy szerzői filmjei úgy kerüljenek a nézők elé, ahogyan azt ő maga megálmodta. Legújabb munkája, A nimfo­mániás maratoni hosszúsága és tizennyolcas kor­határ-besorolása miatt azonban valószínűleg nem lenne szívesen látott vendég a mozikban. Belement hát abba, hogy a profi marketinges csapata által hatásosan beharangozott filmjét a nézők kétszer két órában ismerjék meg.

A filmtörténetben hasonló eset a Kill Bill, amit Quentin Tarantino szintén piaci megfontolásokból darabolt fel, ráadásul ugyanúgy további fejezetekre tagolta, mint Trier emezt. Fekete Mamba bosszúeposzának első részét először elhibázott vizuális kísérletnek véltem, ami túlzottan stilizált akciójeleneteivel negligálja a Tarantino korábbi műveiből ismert pazar elbeszélési technikát. De a második résszel műfajilag és karakterábrázolásban is helyére került a Kill Bill. Egyes epizódjai ugyan nem függetleníthetőek egymástól, együtt viszont a filmmágus – popkulturális idézetekkel gazdagon díszített – mestermunkája.

Stacy Martin

Stacy Martin

A párhuzam már csak azért is érdekes, mert Tarantino és Trier vitán felül a kortárs filmművészet excentrikus zsenijei, akik szinte bármit megetethetnek közönségükkel. Trier ugyan sokkal szélsőségesebb érzelmeket vált ki a filmkedvelőkből, mint amerikai kollégája, nemcsak botrányos megnyilatkozásaival hívja fel magára a figyelmet, de legutóbbi filmjeinek bizarr és steril képkockái is sokak gyomrát megfeküdték. De vajon merre vezethet az út az Antikrisztus totális nihilizmusa és a Melankólia világmegsemmisítő víziója után?

A nimfomániás témaválasztásában egyrészt egyenes folytatása a szerzői életműnek, másrészt visszatérés az Antikrisztus előtti filmes nyelvhez. Trier ezúttal nem szerepeltet narrátort, mint a színházi díszletek között elbeszélt Dogville-ben (2003) vagy a Manderley-ben (2005). A szexfüggő Joe itt maga meséli el buja kalandokkal teli élettörténetét egy idegen férfinak. Az önmagáról hideg logikával valló nő és az őt hallgató modern remete, Seligman intellektuális párbeszédei azonban jól helyettesítik a korábbi filmek kívülálló elbeszélőit.

Charlotte Gainsbourg

Charlotte Gainsbourg

A nő megvetéssel gondol önmagára, mély bűntudat emészti, mégis teljes érzéketlenséggel sorolja el tetteit. A férfi nem tör pálcát a nő felett, csak éppen meg akarja érteni viselkedését. Beszélgetésük csak látszólag zajlik két ember között, valójában a Charlotte Gainsbourg és Stellan Skarsgård által megformált figurák ugyanannak a személyiségnek egymást tükröztető, ellentétes pólusai. Trier egy meggyötört elme belső viaskodását alakítja át személyiségekké.

Korábbi munkáihoz hasonlóan Lars von Trier most is női oldalról vizsgálja a világot. Joe szélsőséges életvitelével sokkal inkább az Antikrisztus agresszor asszonyával vagy a Melankólia apatikus Justine-jával rokonítható, mint az Aranyszív trilógia angyali szenvedőivel, Selmával vagy Bess-szel. Egy-egy pillanatban azonban szinte valamennyi korábbi nőalak megidéződik legújabb filmjében, ezért Joe valójában Trier hőseinek sűrítménye. Ez a szenvedő és boldogtalan hisztérika egész lényével lázad önmaga ellen, paradox módon mégis mindent azért tesz, hogy teljessé tegye létezését.

A testiségnek identitáskereső funkciója van A nimfomániásban. Joe-nak nem kell a szerelem, mert nem akar kiszolgáltatottja lenni sem magának, sem másoknak. Úgy érzi, ha képes uralni a testét, irányíthatja a szellemét is. A szemérem hiányzik belőle, a konvenciók nem érdeklik. Kalandjaival érzékeit vizsgáztatja. Mégsem száműzi a szerelmet az életéből, mert mint minden emberi lény, ő is társra vágyik. De a romantikát, a családi idillt nem neki találták ki. Nem szabadítja fel a mások iránti rajongás, a rokonszenv, a részvét, vagy az anyai ösztönök. Sőt: éppen egy stabil kapcsolatban válik képtelenné az orgazmusra. Vissza akarja nyerni autonómiáját, ezért megy bele a korábbinál is durvább szexuális kalandokba.  Csakhogy a szabadság ára magány és lemondás. Lars von Trier szerint Joe hiába szabadul ki az érzelmek kötelékéből, tetteit a libidója határozza meg.

Jamie Bell

Jamie Bell

A film ugyan „a nemiséget súlyosan szeméremsértő nyíltsággal ábrázolja” (Btk a pornográfiáról), azonban intimitás nélkül teljesen alkalmatlan a nemi vágy felkeltésére. Fele annyira sem komor, mint amilyen az Antikrisztus volt, mert a valósághű és megrázó pillanatokat humoros közbeszúrások, groteszk képszerkesztés ellensúlyozza. Képileg inkább a Dogma-filmek látványát idézi, nyomokban azonban Lars von Trier nyers képkölteményeit is megtaláljuk.

Trier ironizáló kommentárokat fűz a látottakhoz – Seligman révén. Irodalmi, zenei, vallási, kultúrtörténeti hasonlatokkal, a horgászatból (!) vett példákkal illusztrálja Joe történetének fordulatait. Többnyire találóan hívja fel a figyelmet például jó és rossz viszonylagosságára vagy az emberi természet törvényszerűségeire, de sajnos néha feleslegesen okoskodik. A rendező művészi propaganda hadjáratához mindig hozzá tartozott a kényes kérdések megfogalmazása is. A nimfomániásban Joe a demokráciára képtelen társadalomról papol, máskor meg részvétet érez egy önmegtartóztató pedofil iránt. Mégis nehéz eldönteni, valóban gondolatébresztőnek szánja, vagy csupán a nézők megbotránkoztatására vágyik.

Ha nem írták volna le százszor, akkor sem lenne nehéz kitalálni, hogy A nimfomániást kényszerből vágták két darabba. Az első felvonás lezáratlansága hiányérzetet kelt, a másodikat viszont lehetetlen az előzmények ismerete nélkül értelmezni. Az egyes epizódok között nincsenek műfajbeli eltérések, a mű teljesen egységes hangulatában, filmes eszköztárában. Apró hangsúlyeltolódások csak a narratívából adódnak. (Tarantino például művészi szempontból sikeresebben oldotta meg a Kill Bill szétválasztását. Ugyan a két epizód együttesen tesz ki egy filmet, mégis az általuk megidézett műfajok szempontjából jól elkülöníthetőek.)

Uma Thurmann

Uma Thurmann

Trier eredetileg öt és fél órás művét a producerek jelentősen megvágták. Ami most a mozikba került, sokak szerint visszafogottabb, ámde fogyaszthatóbb változat. Nem tudhatom, a szerkesztéstől csorbult-e a rendező eredeti koncepciója, de a négyórásra vágott verziót is hosszúnak tartom. Az ígéretes első rész izgalmasan folytatódik, de a második rész végére kissé ellaposodik a történet. Még szerencse, hogy a végén van egy pimasz – bár kiszámítható – csattanó.

Ha Trier filmet forgat, az mindig esemény, mindig hír. De emellett munkásságával folyamatosan alakítja a filmművészet jelenét. A nimfomániás nem a legjobbja, de – hibáival együtt is – szerethető alkotás.

A nimfomániás 1-2. (Nymphomaniac)
Dán-német-francia-belga-angol filmdráma, 2013
Rendező és forgatókönyvíró: Lars von Trier
Operatőr: Manuel Alberto Claro

A főbb szerepekben:
Charlotte Gainsbourg (Joe)
Stacy Martin (A fiatal Joe)
Stellan Skarsgård (Seligman)
Shia LaBeouf (Jerôme)
Christain Slater (Joe apja)
Connie Nielsen (Joe anyja)
Jamie Bell (K)
Mia Goth (P)
Willem Dafoe (L)
Nicolas Bro (F)
Uma Thurman (Mrs. H.)

Posted in: Film, NÉZŐ