Stílusos akciófilm | Ultima Vez: Amire a test nem emlékszik / Trafó

Posted on 2014. február 8. szombat Szerző:

0


wtb-dannywillems-6498-állóKrivánszky Emőke |

A híres-hírhedt belga koreográfus, Wim Vande­keybus a táncvilágba beléptető útlevelét, 1987-es „veszélyes” darabját hozta Magyar­országra. Ez nem épp tüllszoknyás kislányromantika, nem is a kifinomult lélek eledele. Inkább fizikai próbatétel az érzé­ke­inknek, a zsigereinkre hat, de azonnal. Ez azon­ban korántsem baj, mivel bizonyos kísér­leteket csak a testtel lehet elvégezni. Alapvetően a testünkben létezünk, utána jöhet minden agyalás.

Az Amire a test nem emlékszik az első pillanattól kezdve egy kísérlet részeseivé tesz bennünket. A címnek megfelelően pontról pontra haladva együtt fedezzük fel a táncosokkal, melyek azok a helyzetek, melyekben a test ösztönösen cselekszik, melyekre nem készülhet fel, és melyekre nem emlékezik később. Ennek érdekében a koreográfia a képzett táncosokat éles helyzetekbe hozza, melyekben a kiszámíthatatlannak nagyobb tér jut, mint egy hagyományos táncelőadásban. Esnek, puffannak, repülnek, repítik őket, rúgnak és rúgást kapnak, dobnak és elhajolnak a dobás elől. A mozdulatokban szokatlan kockázat rejlik, így felértékelődik a ritmus, az időzítés szerepe. A táncosok rá vannak kényszerítve – és mi is, de szó szerint! –, hogy nem lankadó figyelemben töltsék/töltsük ezt a 80 percet.

Ahogy egy interjúban Vandekeybus fejtegeti, olyan előadást akart létrehozni, mely az egyre konceptuálisabbá váló kortárstánc irányzatokkal szembemegy, és visszahozza a zsigeri erejét az előadások terébe. Ez a szándék lett az alapja a „kegyetlentáncnak”, a 80-as években születő fizikai színház irányzatának, melyet olyan mai nagyágyú neve fémjelez még, mint az Ultima Vezzel párhuzamosan alakult brit DV8 Társulat, itthon pedig leginkább Árvai György (Természetes Vészek Kollektíva), Horváth Csaba (ex-Közép-Európa Táncszínház) és az Artus bizonyos projektjei. Az irányzat extravaganciájára jó példa a Közép-Európa társulat egykori Csodálatos mandarin-előadása, ahol a tárgyként kezelt Lány (Ladányi Andrea) merev testével verték a meghurcolt Mandarint (Horváth Csaba), és az ilyen és ehhez hasonló jelenetezés miatt az adaptációt gyakorlatilag fájdalmas volt végignézni. Cserébe viszont olyan vérfagyasztó minőséget mutatott fel Bartók művében, amit előtte senki.

wtb-dannywillems-4716

Az Amire a test nem emlékszik alapötlete ennél azért szelídebb, látványnak pedig sokkal szórakoztatóbb. A hatalomgyakorlás és a rivalizálás azonban itt is fontos szerepet kap. A színpadon először egy erős fejlámpával megvilágított nőalakot látunk, aki egyre növekvő vehemenciával karcol körmeivel vonalakat egy faasztalba. Előtte két férfi táncos fekszik, akik fizikailag egyre megterhelőbb mozdulatokra kényszerülnek, mivel hűen kell követniük a rajzoló-rángó kéz „parancsait”. Megvan a felütés, ebben az Isten-parafrázisban mindannyian átérezzük pondró fizikai mivoltunkat (mit neked lélek hallhatatlansága!), és azt is: mostantól állandó satuban lesznek az érzékeink, aggódnunk, izgulnunk, esetleg kicsit félnünk kell. A mester, legyen szó most a rendezőről vagy arról a másikról, számít a közvetlen nézői reakcióinkra.

Ezt rögtön a következő, hírhedt tégladobálós jelenetben meg is kapja! A jelenet először csendes körbejárással kezdődik, melyben a táncosok egymás elé tett téglákon lépkednek. Néha egyet-egyet ledöntenek a földre is, hogy a közönség lássa, van súlya a daraboknak. Egyszer csak vad téglahajigálásba csap át a békés menet, ki-ki épp le- vagy elhajol egy Ytong elem elől, hogy azt virtuóz módon épp a nem látható mögötte álló vagy az időben érkező harmadik kaphassa el. Az általam látott este az egyik téglához nem sikerült időben odaérni, így az az első, párnán ülő sor lába előtt tört darabokra, a másik estén pedig állítólag az egyik táncos mellett csattant a falon egy elbitangolt darab. A mutatvány tehát nem veszélytelen. Csoda-e, ha a korábban mondottat ismétlem: a feszült és izgatott légkör az előadás végéig fennmarad, és még ott is brutalitást sejtesz, ahol csak törölközővel legyintenek valakit fenéken.

Ezt követően további, hol bájos, hol szexuális, hol erőszakos töltetű próbatételek várnak ránk – a test, ha erőszakoskodnak vele, a test önfeledt játék közben – egészen addig az utolsó jelenetig, ahol a táncosok testi épsége ismét veszélybe kerül. A földön fekvő táncost fenyegető, döngő léptek és ugrások, melyek elől a megfelelő ritmusban húzhatta el a fejét, a legkegyetlenebb 20. századi háborús fotók látványára emlékeztetett.

Vandekeybus fizikai színháza kettős érzést kelt: egyszerre izgulsz és hitetlenkedsz. A mozdulatok begyakorlottak, a kísérlet így paradox és kissé hamis a színház ismétlő jellege miatt. Mégis megmarad az izgalom, mert hogy hol húzódik az átlagosnál képzettebb, reakcióképesebb táncos testek mégis-határa, sohasem tudhatod. Ráadásul ők sem.

Olyan darabot láthattunk tehát, amelynek a felismerései zsigeriek és azonnaliak, még az előadás alatt lezajlanak. Olyanok, melyekről nem vitatkozol még két nap múlva is a barátaiddal, el is felejted, mint a legerősebb álmaidat ébredés után. Aztán három hónap múlva a villamoson zötyögve egyszer csak beugrik egy érzet, és azonnal felvillanyoz.

Ultima Vez: Amire a test nem emlékszik – Trafó

Rendezés, koreográfia és látvány: Wim Vandekeybus
Előadók: Ricardo Ambrozio, Tanja Marín Friðjónsdóttir, Zebastián Méndez Marín, Aymara Parola, Maria Kolegova, Livia Balazova, Eddie Oroyan, Pavel Masek, Jorge Jauregui Allue
Eredeti zene: Thierry De Mey, Peter Vermeersch

Posted in: NÉZŐ, Tánc