Jodi Picoult: Vezeklés (részlet)

Egy Westerbrook méretű városban, amelynek jenki alapítói még a Mayflowerrel érkeztek, zsidó mivoltunk ön­magában abnormitássá avatott minket, a nővéreimet és engem, akik legalább annyira különböztünk az osztály­társainktól, mintha, mondjuk, sötétkék bőrünk lenne. – Hogy különbözzünk az átlagtól – felelte apám mindig, amikor megkérdeztem, mi miért nem eszünk kenyeret nagyjából úgy egy hétig, miközben az iskolában mindenki keményre főtt húsvéti tojásokat hoz az uzsonnás dobozában. Nem szálltak rám – épp ellenkezőleg, amikor általános iskolai tanárunk a karácsony egzotikus alternatíváiról tanított, kisebb helyi híresség lett belőlem, akárcsak az afroamerikai kölyökből, Juliusból, akinek nagyanyja kwanzaát*[Nyugat-afrikai eredetű, de Amerikában született vallási ünnep.] tartott. Héber iskolába jártam, mert a nővéreim is, ám ahogy eljött a bat micva ideje, könyörögtem, hogy vegyenek ki. Amikor nem tették, éhségsztrájkba kezdtem. Elég volt, hogy a családom nem fraternizált más családokkal; nem akartam még jobban felhívni magamra a figyelmet. Zsidó szüleim ugyanakkor nem tartottak kóser étrendet vagy jártak el a zsinagógába (leszámítva a Pepper és Saffron bat micvája előtti éveket, amikor ezt kötelezővé tették a számukra. Péntek estéken én is ott ültem és hallgattam, ahogyan a kántor héberül énekel, miközben azon töprengtem, miért ilyen bánatos minden zsidó zene. Ahhoz képest, hogy Isten kiválasztott népéhez tartoztak, a zeneszerzők nem tűntek túl boldognak.) A szüleim ezzel együtt böjtöltek jom kippurkor, és nem állítottak karácsonyfát.

Számomra nagyon úgy tűnt, a zsidó vallás egy kivonatos verzióját támogatták – de akkor hogyan jöttek ahhoz, hogy megmondják nekem, mit és hogyan higgyek? Ezt meg is mondtam nekik, amikor azért lobbiztam, hogy ne tartsunk bat mitcvát nekem. Apám nagyon elcsendesedett. Azért fontos hinni valamiben, érvelt, mert képes vagy rá. Aznap vacsora nélkül küldött lefeküdni, ami kisebb botránynak számított a családunkban, ahol mindig arra bátorítottak minket, hogy fejezzük ki a véleményünket, legyen az bármennyire is ellentmondásos. Anyám végül felszökött az emeletre, hogy becsempésszen nekem egy lekváros kenyeret. – Az apád talán nem rabbi – mondta –, de hisz a hagyományokban. A szülők ezt örökítik tovább a gyerekeikre.

– Oké – érveltem. – Megígérem, hogy júliusban megveszek minden tanszert, és mindig készítek mályvacukros édesburgonyát hálaadásra. Nekem nem a hagyományokkal van bajom, anyu. Nekem a héber iskolával van bajom. A vallás nincs benne a DNS-edben. Nemcsak azért hiszel, mert a szüleid is hittek.

– Minka nagyi pulóvert hord – jegyezte meg anyám. – Állandóan.

A megállapítás csak látszólag nem tartozott oda. Apám anyja egy lakótelepen élt, ahol nővérek gondoskodtak mindenkiről. Lengyelországban született, és még mindig olyan akcentussal beszélt, mintha énekelné a szavakat. És igen: Minka nagyi pulóvert hordott még harminc fokban is, amellett túl sok arcpirosítót és leopárdmintát.

– Sok túlélő műtéti úton eltávolíttatta a tetoválását, de ő azt mondja, minden reggel emlékezteti rá, hogy ő győzött.

Beletelt egy pillanatba, amíg megértettem, mire céloz. Apám anyja megjárta a koncentrációs tábort? Tizenkét éves koromig hogy nem tudtam erről? Miért titkoltak el a szüleim egy ilyen információt?

– Nem szívesen beszél erről – felelte anyám egyszerűen. – És nem szereti mutogatni a karját.

Társadalomtudomány órán foglalkoztunk a holokauszttal. Nem egykönnyen tudtam összeegyeztetni a tankönyvben látott élő csontvázakat a kövérkés asszonnyal, aki mindig levendulaillatot árasztott, minden héten megcsináltatta a frizuráját, és a lakása minden szobájában tartott egy-egy harsányan színes sétabotot, hogy mindig kéznél legyen valamelyik. Nem lehet része a történelemnek. Ő csak az én nagymamám.

– Nem jár zsinagógába – tudtam meg anyámtól. – Azok után, amiken keresztülment, nyilván problémás a kapcsolata Istennel, de az apád, ő járni kezdett. A maga módján talán így dolgozta fel, ami az anyjával történt.

Bármennyire kétségbeesetten próbáltam levetkőzni a vallásom, hogy beleolvadjak az átlagba, kiderült: a zsidóság benne van a véremben, csak mert egy holokauszt-túlélő leszármazottja vagyok. Csalódottan, dühösen és önző módon dobtam magam hanyatt az ágyon.

– Ez apa dolga. Nekem semmi közöm hozzá.

Anyám habozni látszott. – Ha Minka nem éli túl, Sage, te sem lennél most itt.

Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy kitárgyaltuk Minka nagyi múltját, bár amikor meghívtuk hozzánk hanukkára, azon kaptam magam, hogy tüzetesen tanulmányozom, hátha meglátom arcán az igazság árnyékát. De ő ugyanolyannak tűnt, mint máskor: lefosztotta és megette a sült csirke bőrét, amikor anyám nem nézett oda; kiürítette táskájából a parfüm- és rúzsmintákat, amiket a nővéreimnek gyűjtögetett; úgy beszélt az All My Children [Népszerűbb amerikai televíziós sorozat.] szereplőiről, mintha a barátai lennének, akikhez el-ellátogat kávézni. Ha a második világháború idején megjárta a koncentrációs tábort, akkoriban nyilván egészen más ember lehetett.

Akkor éjjel, miután anyám mesélt a nagymamámról, egy olyan pillanatról álmodtam, amire addig nem emlékeztem – még egészen kis koromból. Minka nagyi ölében ültem, miközben ő egy könyv lapjait forgatta, és mesét olvasott. Most ébredek csak rá, hogy nem is a jó mesét mondta. Hamupipőke képeskönyve feküdt az ölében, de valahol máshol járhatott az esze, mert a meséjében sötét erdő és sok szörnyeteg szerepelt, meg egy zab- és búzaszemekkel felszórt csapás.

Arra is emlékszem, hogy nem nagyon figyeltem oda, mert teljesen lenyűgözött az arany karkötő nagyanyám csuklóján. Azért nyúlkáltam, a pulóvere ujját rángattam. Egyszer a gyapjú felszaladt annyira, hogy a karja belső felén megfakult kék számok vonják magukra a figyelmem. Az mi?

A telefonszámom.

Én már előző évben, az óvodában megjegyeztem a telefonszámunkat, hogy ha eltévednék, a rendőrök haza tudjanak szólni.

Mi lesz, ha elköltözöl? – kérdeztem.

Ó, Sage – nevetett. – Én már nem megyek sehová.

Másnap, miközben sütök, Mary bejön a konyhába.

– Éjjel volt egy álmom – kezdi. – Bagettet sütöttél Adammel. Mondtad neki, hogy tegye a tésztát a sütőbe, de ő ehelyett a karodat dugta be. Sikoltoztam, és próbáltalak kihúzni a tűzből, de nem voltam elég gyors. Amikor hátrébb léptél, már nem volt meg a jobb kezed, csak a karod, az is kenyértésztából. Elkészült, mondta Adam, azzal kést fogott, és metélni kezdte a csuklódat. Egyenként leszelte a hüvelyked, a kis- és az összes többi ujjadat, miközben mind vérzett.

– Nos – felelem –, neked is szép napot. – Azzal kinyitom a hűtőt, és előveszek egy tálca zsemlét.

– Ennyi? Nem is akarod tudni, mit jelenthet?

– Hogy túl sok kávét ittál lefekvés előtt? – találgatok. – Emlékszel, amikor arról álmodtál, hogy Rocco nem akarta levenni a cipőjét, mert tyúklába volt? – Szembefordulok vele. – Találkoztál már egyáltalán Adammel? Tudod, hogy milyen?

– Még a leggyönyörűbb dolgok is lehetnek mérgezőek. Például a sisakvirág és a gyöngyvirág, mindkettő ott van a Monet-kertben, amit annyira szeretsz, fent a Szent Lépcső végén, de én kesztyű nélkül sosem merészkednék a közelükbe.

– Nem kellene valahogy elkeríteni őket?

Megrázza a fejét.

– A legtöbb látogató tartózkodik a legeléstől, de nem ez a lényeg, Sage. A lényeg, hogy ez az álom egy jel.

– Helyben vagyunk – mormolom.

– Ne paráználkodj – prédikál Mary. – Létezik ennél világosabb parancsolat? Ha megteszed, rossz dolgok történnek veled. Megköveznek a szomszédjaid. Számkivetett leszel.

– Kenyérré változik a karod – teszem hozzá. – Nézd, Mary, szerintem hagyjuk ezt az apácaszöveget. A szabadidőmben azt csinálok, amit akarok. És tudod, hogy nem hiszek Istenben.

Utamat állja.

– Ez nem jelenti azt, hogy Ő sem hisz benned – jelenti ki.

Fordította: Babits Péter

Jodi Picoult: Vezeklés
Athenaeum Kiadó, 2013

• Recenziónk: Hogy van tovább?