Magyar ecsettel… | Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből

Tóth Zsuzsanna |

Nem mondhatnám, hogy Fehér Béla könyve a legjobb regény, amit valaha olvastam – s töredelmesen be­vallom, sokat nem olvastam tőle, bár számos könyve meg­jelent már. (Legutóbb egy egészen más témában mutatkozott – Cserna-Szabó Andrással közösen jegyzik az Ede a levesben „gasztrokrimit”. Ez a(z őt) népszerűsítő írás kellett ahhoz, hogy jobban felfigyeljek rá és új kötetére.) Az viszont bizonyos, hogy a Jelenetek egy vakondűző életéből egy­re jobban magával ragadott, ahogyan belemerültem. Nem mintha különösebben kivételes személyről szólna, vagy a cselekménye lenne rendkívüli. Nem. Persze korántsem a legsablonosabb történet, hiszen van benne szó disszidálásról Párizsba, ottani életről és hazatérésről, furcsa nősülésről és szakításról. Mindeközben kirajzolódik egy korosztály (a szerzőnél a hőse úgy tizenöt évvel lehet fiatalabb), a szocializmus utolsó évtizedének elején felnőtté válók különös talaj­vesztettsége.

»Cikkázva lobban sok-sok ferde kép, / És lát, ahogy nem látott soha még« – Fehér Béla Kosztolányi-idézetet választ regénye mottójául, s ennek tükrében keresi főhőse, Ecsedi Gyula emlékeit és önmagát, próbál megélni és értelmet lelni valahol az ötvenedik életéve körül. Vakondűző utazásai révén és közben bepillantást nyerünk életének nagy kalandjaiba, a hazai viszonyokba, zárványos múltdarabkákkal és az „új világ” fanyar kliséivel tűzdelve. Nevezhetnénk a művet talán pikareszk regénynek is, bár nem érzem teljesen pontosnak a megfogalmazást.

Hősünk rejtőzködő, a regény töredékes szerkezetében – amelyben a múlt és a jelen közötti ugrásokat sms-ek tarkítanak – lassan bontakozik ki személyes története. Sokkal több benyomást szerzünk környezetéről, akár külföldön töltött éveit, akár a múltját, akár jelenét tekintjük. Fehér Béla egyes szám első személyben mesél, mégsem „vallomásos”, inkább tárgyilagos hangon. Stílusa élőbeszédhez közeli, néhol szlenges, de nem mentes az emelkedettebb pillanatoktól sem. Megfigyeli a környezetében lezajló eseményeket, többnyire nem véleményezi őket, inkább csak szemlélődve nézi. Mint amikor gyerek a légy lábait tépkedi. Ez talán annak is köszönhető, hogy a szerző sokáig dolgozott újságíróként, még ma is ír tárcákat.

A felbukkanó szereplők mind különösek, legalábbis valami kicsi bizarr van bennük. Lehet, hogy mindannyian ilyennek látszunk, ilyenek vagyunk, ha valaki kívülről néz ránk. S hogy miképp érzékeli a megváltozott magyarországi világot, aki már itt hagyta egyszer, hogyan próbál alkalmazkodni és szabadnak maradni – az maga a történet. Magyar táj, magyar élet, ahogyan a borító (Baranyai András munkája) is sugallja, egy lakókocsivá átalakított kis teherautó szélvédőjén át szemlélve.

S noha a regénynek sem a hangütése, sem a végkifejlete nem tragikus – ennyit nyugodtan elárulhatok –, mégis az az érzésem, hogy Ecsedi Gyula is olyasmit lát, érez, mint anno Juhász Gyula, hogy „Ragyog, ragyog a búbánat iszapja…”.

Fehér Béla: Jelenetek egy vakondűző életéből
Magvető Könyvkiadó, 2013
192 oldal, 2990 Ft
ISBN 978 963 143 1384

• Olvass bele!

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Neve: Ecsedi Gyula. Státusza: hazatelepült disszi­dens. Foglalkozása: vakondűző. Lakó­kocsi­jával jár­ja az országot, rendelésre kifüstöli a gyep alól a mindent felásó kártevőket.

Ötvenedik születésnapjához közeledve szeretne végre révbe érni. Apja szocialista világa és a rend­szerváltás utáni Magyarország közé szorulva keresi a megoldást, s emlékszik vissza addigi életére: furcsa kuncsaftok, gazdag és ágrólszakadt magyarok, III/III-as apák, disszidálás, a fényes Párizs, mosóporszagú berber nők, leszbikus feleség, maffiózók és albínó vakondokok képei járnak körtáncot.

Fehér Béla formabontó szerkezetű regénye múlt és jelen közt ugrálva villantja fel azokat a pontokat, melyeket összekötve kirajzolódik Ecsedi Gyula kalandos élete, és küzdelme, hogy végre megtalálja honját a hazában.