Michel Bussi: Emilie vagy Lyse-Rose (részlet)

Posted on 2014. január 6. hétfő Szerző:

0


borit_szsz.indd1980. december 23., 00:33

Az Isztambul–párizsi járaton közlekedő Airbus 5403­-as zu­hanni kezdett. Közel ezer métert veszített keve­sebb mint tíz másodperc alatt, csaknem függőlegesen zuhant, majd újra sta­bilizálódott a helyzete. Az uta­sok többsége aludt. Hirtelen riadtak föl arra a rette­netes érzésre, hogy egy vásári kör­hintán bóbiskoltak el.

Izelt a kiáltások verték föl könnyű álmából, nem a repülőgép bakugrásai. A széllökéseket, légörvényeket volt ideje meg­szok­ni az alatt a közel három év alatt, amióta a Turkish Airlines kötelékében járta a világot. Ez volt a pihenőideje. Alig húsz perce aludt. Épp hogy kinyitotta a szemét, amikor ügyeletes kolléganője, a nála idősebb Meliha fölé hajolt duzzadó dekol­tázsával.

– Izel! Izel! Ébresztő! Gázos a szitu! Úgy tűnik, viharba kerültünk. A kapitány szerint nulla látás van. Kimennél a folyosóra?

Izel magára öltötte a tapasztalt légikisasszony álarcát, aki nem esik pánikba efféle apróságtól. Felkelt az ülésből, megigazgatta a kosztümkabátját, kicsit lejjebb húzta a szoknyáját, egy pillanatra megcsodálta csinos török baba alakjának tükörképét a szemközti sötét képernyőn, és kilépett a jobboldali folyosóra.

A felriadt utasok már nem ordítottak, tágra nyílt szemükben inkább meglepetés, mint szorongás tükröződött. A repülő tovább bukdácsolt. Izel nyugalmat árasztva, sorjában mindenkihez odahajolt:

– Minden rendben. Semmi baj. Csak egy hóviharon kelünk át a Jura fölött. Nem egészen egy óra múlva leszállunk Párizsban.

Izel mosolya nem volt kényszeredett. Lélekben már Párizs felé járt. Három napot fog ott tölteni, az egész karácsonyt. Kamaszosan izgalomba hozta az a gondolat, hogy eljátszhatja a felszabadult isztambuli lányt a francia fővárosban.

Higgadtan, figyelmesen, egymás után igyekezett megnyugtatni az utasokat, egy tízéves kisfiút, aki a nagyanyja kezébe kapaszkodott, egy fiatal hivatalnokot gyűrött ingben, akivel szívesen futott volna össze másnap a Champs-Elysées-n, egy török asszonyt, akinek a fátyla, nyilván a hirtelen ébredés miatt, félrecsúszott, és eltakarta a fél szemét, egy öregembert, aki összekuporodva gubbasztott, kezét a térde közé szorítva, és esdeklő pillantást vetett rá…

– Minden rendben. Higgyék el.

Izel nyugodtan folytatta az útját a folyosón, amikor az Airbus megint oldalra dőlt. Itt is, ott is felharsant néhány kiáltás. Egy fiatal srác, aki Izeltől jobbra ült, és két kézzel fogta a walkmanjét, tettetett vidámsággal felnyerített:

– Mikor jön a bukfenc?

Innen-onnan tétova nevetés fogadta, amit azonnal elnyomott egy csecsemő feltörő sírása. A kicsi egy biztonsági ülésben feküdt éppen Izel előtt. Néhány méternyire. A légikisasszony tekintete megpihent az alig pár hónapos kicsi lányon, aki narancssárga virágos, fehér ruhácskát viselt, fölötte nyersszínű, jacquard mintás gyapjúpulóvert.

– Asszonyom, ne! – lépett közbe Izel. – Ne!

Az anya, aki épp a babaülés mellett ült, kikapcsolta az övét, hogy a gyermekhez hajoljon.

– Ne, asszonyom! – Izel nem tágított. – Maradjon bekötve! Szigorú előírás. Ne…

Az anya annyi fáradságot sem vett, hogy megforduljon, még kevésbé, hogy válaszoljon a stewardessnek. Hosszú, kibomlott haja a babaülésbe hullott. A csecsemő bömbölt, még hangosabban, mint az előbb.

Izel a megfelelő lépésen töprengett, és feléjük indult.

A repülő megint zuhanni kezdett. Három másodperc, talán újabb ezer méter.

Egy-két rövid kiáltás harsant fel, de az utasok többsége csöndben maradt. Megnémult. Ráébredtek, hogy a repülő bukdácsolását nem csupán a téli szélrohamok okozzák. Izel a rázkódástól oldalra zuhant. Könyöke jobb oldalt belepréselte a walkmant a gazdája mellkasába, aki levegő után kapott. Izel arra sem pazarolva az időt, hogy elnézést kérjen, felegyenesedett. Éppen előtte még mindig bömbölt a három hónapos, kicsi lány. Az anyja megint feléje hajolt, elkezdte kicsatolni a gyerek biztonsági övét…

– Asszonyom, ne! Ne…

Izel elmormolt egy szitkot. Szoknyáját gépiesen lejjebb húzta lefutott szemű harisnyáján. Micsoda rohadt meló! Igazán kiérdemelte a gyönyörűséges három napot és két éjszakát Párizsban!

Innentől minden nagyon gyorsan történt.

Egy rövid pillanatra Izelnek úgy rémlett, egy másik csecsemő sírását hallja, amely valahonnan a repülőből visszhangzik, kicsit messzebbről, bal felől. A walkmanes srác remegő keze súrolta a combján a szürke nejlont. A török öregember egyik karjával átkarolta a lefátyolozott nőt, a másikat könyörögve emelte Izel felé. Az anya éppen előtte felállt, és kinyújtotta a karját, hogy magához szorítsa a hevederből kiszabadított kislányt.

Ezek voltak az utolsó pillanatképek a becsapódás előtt, mielőtt az Airbus szembeszállt volna a heggyel.

Az ütközés tíz méterrel arrább, a vészkijárat elé vetette Izelt. Két imádni való, fekete harisnyába bújtatott, apró lába úgy csavarodott ki, mint műanyag baba tagjai egy szadista kislány kezében; keskeny mellkasa a bádognak préselődött; bal halántékát bezúzta az ajtó sarka.

Izel azonnal meghalt. Ha úgy vesszük, ő járt a legjobban.

Nem látta, amint kialusznak a fények. Nem látta, hogy a repülő úgy horpad be, mint egy közönséges üdítős doboz, amikor rázuhan az erdőre, amelynek fái mintha sorjában áldozták volna fel magukat, hogy megfékezzék az Airbus őrjöngő futását.

És amikor minden véget ért, nem érezte a kiömlő kerozin szagát. Nem érzett semmiféle fájdalmat, amikor a robbanás darabokra szaggatta a testét, akár a legközelebbi huszonhárom utasét.

Nem üvöltött, amikor a lángok felcsaptak az utastérben, csapdába ejtve a száznegyvenöt túlélőt.

Tizennyolc évvel később | 1 |

1998. szeptember 29., 23:40
Most már mindent tudnak.
Crédule Grand-Duc felemelte a tollát, tekintete a szemközti hatalmas viváriumban csillogó, tiszta vízre tévedt. Pillantása néhány másodpercig követte a bohócszitakötő kétségbeesett röptét, a rovar majdnem kétezer-ötszáz frankjába került alig három héttel ezelőtt. Ritka faj, méretre az egyik legnagyobb a világon, őstörténeti elődjének pontos mása. A hosszú szitakötő az egyik üvegfaltól a másikig vergődött több tucat egyéb szitakötő őrjöngő raja közepette. Rabok. Csapdába estek.

Mindannyian érezték, hogy haldokolnak.

A toll újra megpihent a papíron. Crédule Grand-Duc keze idegesen remegett.

Ebben a füzetben összeírtam minden jelzést, minden nyomot, minden hipotézist. Tizennyolc évnyi nyomozást. Mindent írásba foglaltam ezen a körülbelül száz oldalon. Ha figyelmesen olvasták, akkor most ugyanannyit tudnak az ügyről, mint én. Lehet, hogy agyafúrtabbak nálam? Lehet, hogy olyan irányba indulnak, ami elkerülte a figyelmemet? Lehet, hogy megtalálják a rejtély kulcsát, ha van egyáltalán? Lehet, hogy…
Miért is ne?
Számomra ez az ügy véget ért.

A toll felemelkedett, a papír fölött remegett néhány milliméternyire. Crédule Grand-Duc kék szeme megint a vivárium sima üvegét fürkészte, tovább siklott a kandalló felé, amelyben hatalmas lángnyelvek emésztették az újságok, papírok és irattartó kartondobozok halmát, mielőtt újra, ezúttal utoljára megpihent volna a füzeten. A toll hegye siklani kezdett.

Túlzás lenne azt állítanom, hogy semmit sem bántam meg, nincs lelkifurdalásom, de megtettem, ami tőlem telt.

Crédule Grand-Duc hosszú másodpercekig bámult erre az utolsó sorra, majd lassan becsukta a halványzöld füzetet.

Megtettem, ami tőlem telt, ismételte csak úgy, magának – végül is elégedett volt a döntésével.

23:43
A tollat az előtte álló ceruzatartóba helyezte, az íróasztal jobb oldaláról előhúzott egy sárga öntapadós cédulát, és ráragasztotta a füzetborítóra. Keze megint a ceruzatartó felé mozdult. Megfogott egy szövegkiemelőt, és vastag betűkkel felrótta a papírdarabkára: Lylie-nek. A füzetet visszatolta az íróasztal szélére, és felállt.

Grand-Duc tekintete néhány pillanatig elidőzött az íróasztalon, amelyen réztábla ragyogott. Grand-Duc keserű iróniával futotta át: Crédule Grand-Duc magánnyomozó. Szája kiábrándult mosolyra rándult. Régóta mindenki Grand-Ducnek hívta, többé senki sem szólította nevetséges keresztnevén. [Crédule: nem létező francia utónév, jelentése „hiszékeny”, magyar megfelelője az ugyancsak ritka Jámbor lenne. A detektív vezetékneve is kettős értelmű: a Grand-Duc nagyherceget, illetve kisbetűvel írva uhu baglyot is jelent. (A ford.)] Többé senki, kivéve talán Emilie és Marc Vitralt. Ráadásul az is régen volt, amikor azok még kicsik voltak. Azóta egy örökkévalóság telt el.

Grand-Duc a konyha felé indult. Vetett még egy utolsó pillantást a szürke, rozsdamentes mosogatóra, a nyolcszögletű, fehér járólapokkal kirakott kövezetre, a világos fából készült, zárt beépített szekrényekre. Minden katonás rendben, minden ragyog, sehol egy porszem; az addigi élet minden nyoma kínos aprólékossággal eltörölve, mint egy bérelt házban, amelyet vissza kell szolgáltatni a tulajdonosának. Grand-Duc végletesen, kínosan pedáns volt, utolsó leheletéig. Tudta is. Ez sok mindent megmagyarázott. Valójában mindent.

Sarkon fordult, és a kandallóhoz ment, olyan közel, amíg szinte érezte, hogy a forróság a kezét perzseli. Előre hajolt, és a tűzbe vetett két irattartót. Hátrább lépett, hogy a felcsapó szikráktól védje magát.

Zsákutca…

Több ezer órát áldozott arra, hogy ennek az ügynek a legapróbb részletét is nyomon kövesse… Ezek a nyomok, feljegyzések, kutatások most mind füstbe mentek. A nyomozás anyaga alig néhány óra alatt megsemmisült.

Tizennyolc évnyi nyomozás semmiért.

Micsoda keserű irónia…

Az egész élete odavetve erre a máglyára, amelynek ő az egyetlen szemtanúja.

23:49
Lylie tizennégy perc múlva betölti a tizennyolcadik évét, legalábbis hivatalosan… Ki is ő? A detektív még mindig nem tudott semmi biztosat. Az esély kettő az egyhez, mint a legelső napon. Fej vagy írás.

Lyse-Rose vagy Emilie?

Kudarcot vallott. Mathilde de Carville egy vagyont költött rá, tizennyolc évig pénzelte a nagy semmiért…

Grand-Duc az íróasztal felé lépett, és egy újabb pohár sárgabort töltött magának. Tizenöt éves bor Monique Genevez aranytartalékából, talán a nyomozás egyetlen kellemes emléke, ha jól meggondolja. Mosolyogva emelte ajkához a bort. Cseppet sem hajazott a megvénült, iszákos magánszimat közkeletű gúnyrajzára, inkább az a fajta volt, aki óvatos duhaj módjára cseppenként merít a pincéjéből sátoros ünnepekkor. Lylie születésnapja ma este ilyen alkalom volt. Arról nem is szólva, hogy ezek életének utolsó percei.

A detektív egy hajtásra lehúzta a pohár sárgabort.

Vitán felül egyike annak a kevés érzésnek, amelyet hiányolni fog, ahogyan a sárgabor hasonlíthatatlan zamata elárad egész testében, kéjes fájdalommal perzseli, villanásnyi időre feledteti ezt a lidércnyomást, ezt a megoldatlan rejtélyt, amelyért feláldozta az életét.

Grand-Duc visszatette a poharat az íróasztalra, és közelebb húzta a halványzöld füzetet, azon töprengve, kinyissa-e még egyszer, utoljára. Rámeredt a sárga cédulára: Lylie-nek.

Ennyi marad, ez a füzet, körülbelül száz oldal, amelyet most, az utolsó napokban írt tele… Lylie-nek, Marcnak, Mathilde de Carville-nak, Nicole Vitralnak, a zsaruknak, az ügyvédeknek, annak, aki elszántan belemerül a tükörkép tükörképének örvényébe…

Varázslatos olvasmány, ahhoz kétség sem fér. Vérbeli mestermű, lélegzetszakasztó rendőri nyomozás… Minden benne van…

Kivéve a végét…

Írt egy krimit, amelyből kitépték az utolsó oldalt, egy thrillert, amelynek kitörölték az utolsó öt sorát.

Átverés…

A majdani olvasók biztosan úgy vélik, dörzsöltebbek nála, törik magukat… azt hiszik, majd ők rájönnek a megoldásra.

Végül is ebben hitt ő maga is… Mindig élt benne az a meggyőződés, hogy kell lennie valahol egy bizonyítéknak, hogy az egyenletnek van megoldása, hogy elsiklott valami fölött. Futó benyomás, nem több, mint futó benyomás, de csak nem hagyja nyugodni…Ez a meggyőződés tartotta benne a lelket a mostani kudarcig, máig, Lylie tizennyolcadik évéig, amelyet a lány alig tíz perc múlva tölt be… Talán pusztán a tudatalattija kapaszkodott ebbe a délibábba, nehogy végképp elveszítse a reményt, ó, milyen kegyetlen volt ennyi évig kutatni egy olyan probléma nyitját, amelynek nincs megoldása…

Megtettem, ami tőlem telt, olvasta újra a detektív. A többi immár nem rá tartozik.

Grand-Duc még egy pillantást vetett a szobára. Szokása szerint elrakta az üres palackot, elmosta az üres poharat, megmosolyogva magát. A zsaruk és a törvényszéki orvosok, akik néhány óra múlva a holttestét fogják vizsgálni, nemigen törődnének egy el nem törölt pohárral. Vére és agya nyúlós tócsába gyűlik majd a mahagóni íróasztalon és a viaszos parkettán. Micsoda kupleráj. Hacsak nem fedezik föl azonnal az eltűnését, az a legvalószínűbb (ugyan kinek hiányozna amúgy?), hogy a holtteste bűzére figyelnek majd fel a szomszédok, a rothadó hullára, amely a belőle lakmározni kezdő, dögevő rovarok ürülékében fürdik.

Egy okkal több, gondolta Grand-Duc.

Felállt, és a kandallóba hajított egy apró kartondarabkát, amely eddig megmenekült a lángoktól.

Utolsó magához méltó gesztusa.

Grand-Duc lassan odament a mahagóni szekrénykéhez, amely a szobának a kandallóval átellenes sarkában állt. Kihúzta a középső fiókot, elővett a bőrtokból egy revolvert, egy Matebát, amely olyan volt, mintha vadonatúj lenne, a szürke fém szikrázott a fényben. A detektív keze mélyebbre nyúlt a fiókba, és elővett három golyót. 38 milliméterest.

Grand-Duc mosolygott. Gyakorlott mozdulattal kibillentette a tárat, és óvatosan a helyükre csúsztatta a golyókat.

Egy golyó elég lesz még így is, hogy meglehetősen részeg, úgy is, ha megremegne, ha mégis tétovázna. De biztosan sikerül majd a halántékának szegezni a csövet, szilárdan odaszorítani, elsütni.

Nem bírja elhibázni még akkor se, ha 62 milligrammnyi bor kering a vérében.

A revolvert az íróasztalra helyezte, kihúzta a bal oldali fiókot, kivett belőle egy újságot, az Est républicain egy réges-régi, megsárgult számát. Hónapok óta kigondolta már ezt a hátborzongató jelenetet, ezt a jelképes szertartást, amely segít, hogy véget vessen az egésznek, hogy szabadon kirepüljön az útvesztőből, egyszer és mindenkorra.

23:54
Az utolsó lapok is összepöndörödtek a kandallóban a mardosó lángnyelvek között. A detektív pillantása súrolta a viváriumot, benne a szitakötők gyászos vergődését. Az áramellátás fél órája kikapcsolva. Az oxigéntől, élelemtől megfosztott szitakötők nem maradhatnak életben egy hétnél tovább… Pedig hatalmas summát költött arra, hogy összevásárolja a legritkább, legősibb fajokat; az elmúlt esztendőkben órákat töltött a vivárium gondozásával, lakóit figyelmesen etette a legkülönfélébb apró rovarokkal, hogy feltáplálja, szaporítsa őket, olyannyira, hogy amikor hivatalos útra ment, rábízta a gondozásukat egy erre szakosodott cégre.

Ennyi fáradozás csak azért, hogy végül hagyja őket elpusztulni. Őket is…

Végső soron jóleső érzés, gondolta Grand-Duc, hogy mások életre-halálra ki vannak szolgáltatva nekünk; óvjuk őket, hogy még súlyosabb legyen a büntetés, reményt nyújtunk nekik, hogy aztán feláldozzuk őket. Játszunk a végzettel, mint egy ravasz és kiszámíthatatlan isten… Tulajdonképpen ő maga is egy ilyen szadista isten áldozata…

Crédule Grand-Duc az íróasztal mögött ült a széken, akaratlanul arrább tolta a halványzöld füzetet az asztal széle felé, mintha attól tartana, hogy a vércseppek bemocskolják.

Kiterítette az asztalra az Est républicaint, éppen maga elé. Az 1980. december 23-i kiadás. Sokadszor is újra elolvasta az első oldalon: A Terrible-hegyi csodaszülött.

A főcím keresztben harsogott az egész címoldalon. Közvetlenül alatta egy meglehetősen elmosódott fénykép, amelyen épp hogy kivehető a darabokra tört repülőgép váza, a sok tövestől kicsavarodott fa, a mentőosztag bakancsaitól beszennyezett hó. A fotó alatt néhány sorban ismertették a szerencsétlenséget:

Tragikus szerencsétlenséget szenvedett az Isztambul–párizsi járaton közlekedő Airbus 5403-as, amely a francia–svájci határon, a Terrible-hegy [Terrible: szörnyű, rettenetes] lejtőin zuhant le az 1980. december 22-éről 23-ára virradó éjszakán. A fedélzeten tartózkodó százhatvankilenc ember, az utasok és a legénység tagjai közül százhatvannyolcan azonnal életüket vesztették, vagy a lángok között lelték halálukat. Az egyedüli, csodával határos módon megmenekült túlélő egy három hónapos csecsemő, aki az ütközés következtében kirepült a gépből, mielőtt az utastér tűzbe borult.

Grand-Duc felpillantott. Amikor meghal majd, kissé előre dől, és golyót röpít a fejébe. Rázuhan az újság címoldalára. Kiomló vére megfesti a tizennyolc évvel korábbi tragédiáról készült fényképet, elvegyül a százhatvannyolc áldozatéval. Így találnak majd rá néhány nap, néhány hét múlva. Senki sem fogja megsiratni… Különösképpen Carville-ék nem. Vitralék, hát ők talán éreznek majd némi bánatot. Emilie, Marc. De leginkább Nicole.

Ez mindennek a teteje, az irónia netovábbja.

Majd megtalálják, Lylie-nek pedig átadják a füzetet, a lány rövid életének hű krónikáját. A detektív végrendeletét.

Grand-Duc még egyszer, utoljára szembenézett a réztábláról visszaverődő tükörképével, csaknem büszkeséget érzett. Végül is méltó befejezés, sokkal jobb, mint ami még hátra van.

Megvolt minden lehetősége, ez a legkevesebb, amit elmondhatunk: tizennyolc évnyi nyomozás…

23:57
Eljött az idő.
Gondosan eligazgatta az Est républicaint, maga elé helyezte, előrehúzta a székét, és keményen nyirkos tenyerébe ragadta a revolver agyát.

Karja lassan felemelkedett. Ahogy a halántékához ért a jéghideg cső, önkéntelenül megremegett. De készen állt. Az alkohol majd segít.

Igyekezett kiüríteni az elméjét, nem gondolni a golyóra alig néhány centiméternyire az agyától, arra a golyóra, amely mindjárt áthatol a koponyáján…

Többé nem gondolni semmire, farkasszemet nézni a nemléttel.
Mutatóujja rágörbült a ravaszra. Csak meg kell húzni, és mindennek vége.
Behunyja a szemét, vagy nyissa ki?
Egy verejtékcsöpp gördült le a homlokán, és ráhullott az újságra.
Tágra nyitni a szemét, és befejezni.

Teste meggörnyedt, szeme az újságra meredt, amely húsz centiméternyire hevert előtte. Utoljára nézte meg a szénné égett repülőtörzsről készült fényképet, majd a tűzoltó fotóját a montbéliard-i kórház előtt, amint óvatosan karjába öleli az aprócska, túlságosan elkékült testet. A csodaszülött csecsemőét.

A mutatóujj keményebben szorult a ravaszra.

23:58
A detektív immár üres tekintete még egy kicsit lejjebb tévedt, vonzotta a réges-régi napilap címoldalán a fekete nyomdafesték. A golyó akadálytalanul átüti majd a halántékát. Nincs más hátra, mint még jobban behajlítani az ujját, csupán néhány milliméternyire. Pillantása az örökkévalóságba meredt; az újság fekete nyomdafestéke élesebbé vált, akár egy fényképezőgép állítható lencséje előtt, amellyel mintha a világra nyíló, legutolsó ablakra fókuszálnánk, mielőtt mindent elnyelne a homály.

Michel Bussi

Michel Bussi

A mutatóujj. A ravasz.
A tágra nyílt szem.

A hihetetlen úgy sújtott le Grand-Duc-re, mintha heves, hirtelen áramütés rázta volna meg egész testét.

Amire a tekintete rámeredt, az képtelenség. Tudta jól!
Az ujj nyomása kissé meglazult.

Grand-Duc először azt hitte, hogy mindez csupán érzéki csalódás, a halál közelségétől kiváltott hallucináció, az agy védekező mechanizmusa…

Nem!

Amit az újságban látott, amit olvasott, nagyon is valóságos volt. Az évek alatt megsárgult, kissé elmosódottá vált, de mégis, semmi kétség.

Minden ott volt fehéren-feketén.

A detektív agya lázasan felpörgött, az eltelt évek alatt megannyi feltételezést állított fel, több százat, de most végre rábukkant a kiindulási pontra, nincs más dolga, mint megrántani a szálat, hogy minden kibomoljék, méghozzá zavarba ejtő egyszerűséggel.

Minden világossá, nyilvánvalóvá vált.

Leeresztette a fegyvert, és akaratlanul is tébolyult hahotában tört ki.

A faliórára nézett.

23:59
Még mindig képtelen volt hinni a szemének. A keze reszketett. Eszelős remegés futott át rajta a tarkójától a háta közepéig.

Sikerült!

A megfejtés elejétől fogva ott szerepelt ebben az újságban, a címoldalon. Türelmesen várt a sorára: abszolút lehetetlen lett volna rájönni a megoldásra akkor, tizennyolc évvel ezelőtt. Mindenki olvasta ezt az újságot, átbogarászta, elemezte ezerszer, de senki sem fejthette meg 1980-ban és a következő években sem.

A megoldás napnál világosabb… de volt egy előfeltétele.

Az, hogy ezt az újságot tizennyolc év múlva lapozzák fel!

Michel Bussi: Emilie vagy Lyse-Rose
Fordította: Király Katalin
Sanoma Kiadó, 2013