Villanyoltás | A Dohány utcai seriff

Jeges-Varga Ferenc

Mi van akkor, ha a nézőtéren és a színpadon is kialszanak a fények? Hogyan fogadja be a közönség a színpadi játékot, ha semmit sem lát az egészből? Erre kapunk választ a Füge és a Kaposvári Egyetem színház szakos hallgatóinak együttműködésével színre vitt A Dohány utcai seriff című előadáson, amely az első perctől az utolsóig vaksötétben játszódik.

A nézők a játéktéren ülnek, a színészek a sorok között szabadon hagyott folyosókon közlekednek. Az előadás kezdetén ezért rögtön közlik a legfontosabb a szabályt: nem szabad elmozdítani a székeket az előre megszabott helyükről. Utóbb látjuk, a fejmagasságban kifeszített damil segítségével tájékozódtak a sötétben. Mint minden színházban, most is figyelmeztetnek a mobiltelefonok kikapcsolására. Ezúttal azonban a szokásosnál is nagyobb jelentősége van a teljes csöndnek és a sötétségnek.

Teljes nyugalomban ülök egészen addig, amíg el nem hangzik: ha rosszul lennék, megállnak és segítenek. Miközben elsötétül a terem, koncentrálnom kell, hogy úrrá legyek a pánikon. Oda a biztonságérzetünk. Nem tudjuk, mire számíthatunk. Csak egy holdkorong dereng a falon. Később persze megáll egyszer az előadás, mondat közben. Zseblámpa fénye hasít a homályba, az ajtó kivágódik, két embert kivezetnek. Vajon ez az előadás része vagy a valóság? De megnyugodhat az aggódó: van kiút.

Mohácsi János rendező ezerszer fölemlegetett, mégis soha egészen ki nem beszélhető témát választott. Színészeivel közösen válogatta össze a holokausztról szóló előadás szövegét. Idéznek Claude Lanzmann 1985-ben készült Soá (Shoah) című filmjéből is, de a legnagyobb rész saját gyűjtés. Szépirodalmi művekből, naplókból, történelmi forrásokból, hivatalos jegyző­könyvekből, túlélők visszaemlékezéseiből vett részletek hangzanak el.

Viccekkel indítanak: az ingyen disznóhús dilemmájáról, a halálos ágyán is boltja forgalmáért aggódó Kohnról. Az előadás címe is ezek közül való. Szakállas vicc, bár nem ismertem. Kohn a hovatartozását firtató ostoba kérdésére feleli, a mellén azért van sárga csillag, mert ő a Dohány utcai seriff. Először még szemérmes az élcelődés, aztán egyre bátrabban, pofátlanabbul zsidóznak. A rossz ízű tréfákon eleinte nevetünk, de ahogyan durvulnak a poénok, elhalkul a nézőtér. Az előadás későbbi szakaszában ugyanazokat a vicceket elismételik, többször is. De akkor már teljesen elmúlik a nevethetnékünk.

Mohácsiék nem kérik, hogy megértsük a túlélők történeteit, nem is az együttérzésünket célozták meg. Más eszközökkel hatnak a mindennapos szörnyűségek miatt eltompult lelkünkre. Nem fontos, kik mondják a szövegeket. A színészeket csak lámpaoltás előtt látjuk, mikor elfoglalják a helyüket, és a nézőket instrukciókkal látják el. Amikor az előadás végén újra felgyulladnak a fények, már nem találkozunk velük. A koncepció a teljes személytelenség megteremtése. Nem engedik, hogy a feketeségben elkalandozzon a figyelmünk. Kegyetlen monotóniával áramlanak felénk az emlékek, és a kimondatlan gondolataink felé terelgetnek.

Fegyelmezett a beszélők ritmusa. Suttognak, pisszegnek körülöttünk, és közben mozognak is. Minden újabb hang a terem egy másik szegletéből szólal meg, kiszámíthatatlanul. Felértékelődik a zene, az ének szerepe, amelyet Mohácsi állandó alkotótársa, Kovács Márton komponista vezényel. Zsidó énekek, gúnydalok, imádságok szövődnek az emléktöredékek közé. A halkuló, felerősödő dallamok, hangeffektek, hallucinációszerű zörejek sajátos dinamikát adnak az előadásnak. A szünetnek, a lélegzetvételnek is jelentősége van.

Mohácsi nem rádiójáték-szerű előadást teremtett. A szövegrészletek desztillálva, érzelmek nélkül hangzanak. Egykedvűen sorolják a vicceket, tényszerűen tudósítanak a történésekről. A hangok nem tükröznek felháborodást, amikor az első kilakoltatásokról, a gettók mindennapjairól esik szó. Nem sírnak, amikor családokat szakítanak szét vagy marhavagonokba terelik az embereket. Nem vesztik eszüket, amikor körülöttük hullák hevernek. Nem omlanak össze, amikor a szabadulás után nincs hova haza menni. Szenvedély nélkül lehet csak beszélni az ipari precizitással termelt halálról, az emberi méltóság lenullázódásáról. A pontok a mondatok végén hangosabbak a felkiáltójeleknél.

Amikor elhangzik az utolsó szó, gyertyaláng gyullad. A színészek kórusban énekelve vonulnak ki a játszóhelyről. Hosszú percekig nem bír mozdulni senki. A gyönge gyertyafényben látható válnak a saját kontúrjaink, de nem tudunk egymásra nézni. A vastaps elmarad, senki sem érzi igazán illőnek megszakítani a csöndet. Aki végül összeüti a tenyerét, elsősorban nem a színészeknek köszöni meg az előadást, inkább mintha tompítani akarná a vállára pakolt teher súlyát.

A Dohány utcai seriff – A FÜGE és a Kaposvári Egyetem közös előadása

Alkotók: Mohácsi János, Kovács Márton
Játsszák: Boros Anna, Bánfalvi Eszter, Tolnai Hella, Rainer-Micsinyei Nóra, Keresztény Tamás, Béli Ádám, Deák Péter, Lakatos Máté, Némedi Árpád, Takács Nóra Diána

Az előadás 2013. november 13-án Pécsett vendégszerepelt, a Zsolnay Negyedben.