Csepeli György: A hatalom anatómiája (részlet)

Előszó

Évek óta tartok előadásokat a Politikai antropológia című tárgy keretében kulturális antropológus szakos egyetemi hall­ga­tóknak. Az egyes témákat igyekeztem alaposan kidol­gozni s bemutatni, hallgatóim pedig a maguk által készített jegyzetek alapján készülnek a vizsgára, feldolgozva a megadott szakirodalmat is. Nehezíti azonban a tárgy tanu­lását, hogy nincs magyarul olyan szöveg, mely egységes keretben, a politika jelenségvilágára koncentrálva, az antro­­pológiai szempontokat figyelembe véve képes lenne közel hozni a politikai hatalom világát a hallgatókhoz, megértetve velük, hogy de te fabula narratur (más névvel ugyan, de rólad szól a mese).

Még gondolni sem mertem volna, hogy a politikai antropológiáról írjak, ha nem kerülök be pár évre a magyar politikai életbe, miáltal közvetlen tapasztalatokat szerezhettem arról, hogy mit jelent a kormányzás, közelről megismertem a döntések megszületésének (és elmaradásának) körülményeit, s éveken át nap mint nap szembesülni vagyok kénytelen azzal a nyugtalanító űrrel, amely a politikai hatalom helyén tátong. E tapasztalatokat próbáltam meg az előadásokban elméletileg feldolgozni, melynek során nagy hasznomra voltak a filozófiai antropológia, a kulturális antropológia, a szociálpszichológia és a politikatudomány területein végzett stúdiumaim.

Az eredmény ez a könyv lett, mely nem ortodox módon közelít a politika világához, s nem illeszkedik be egyik szaktudomány kánonjába sem. Ha volt valaki, akit példaképnek tekintettem, Niccolò Machiavelli volt, aki szintén úgy írt a politikáról, hogy személyes tapasztalatai voltak arról, amit írt. Más kérdés, hogy ezzel az analógia véget is ért, hiszen a ma fejedelmei nem érdeklődnek a hatalom természetrajza iránt, s nem akarnak tükörbe nézni, bárki is tartsa azt eléjük. Vannak viszont sokan, akik többet és mélyebben akarnak tudni a politikai hatalom jelenségeiről, s nekik hasznos lehet ez a könyv, mely az emberi lét határhelyzetéről tudósít, ahol a rend és a káosz találkozik.

A rend korántsem magától értetődő jellemzője a társadalmi létnek. A rend sosem végleges állapot. Mindig ideiglenes, nincs magától, minduntalan felfeslik. Sehonnan nem oly nyilvánvaló a rend nem magától értetődősége, mint a politikai hatalom felől. A legfelső politikai hatalom ugyanis az a pont, ahol a rend a káosszal érintkezik. Carl Schmitt a szuverenitás, azaz a politikai hatalom legsajátabb jellemzőjének azt tartotta, hogy aki ezt a hatalmat gyakorolja, egyedül van abban a helyzetben, hogy a „rendkívüli” állapotot elrendelhesse. A rendkívüli állapot nem rend abban az értelemben, hogy normák és szokások legitimálnák. Az a körülmény, hogy a szuverén hatalom birtokosa dönthet a rendkívüli állapotról, természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel a jogával feltétlenül élni is fog. Bőven elég a lehetőség.

A „rendkívüli” állapot a renden túl van, a rend bizonyosságához képest maga a teljes bizonytalanság. Aki tudja magáról, hogy egyedül valóan lehetősége van a rend megszüntetésére, a rendkívüli állapot bevezetésére, annak nem kell ezt a lehetőséget valóságra váltani ahhoz, hogy rádöbbenjen a politikai hatalom adta helyzet egyedülvalóságára, mely arra kényszeríti birtokosát, hogy a nem létezőből tekintsen a létezőre, mely bármikor, bármelyik pillanatban megszűnhet létezni, hogy átadja helyét valami másnak, ami nincs, de lehet. Martin Heidegger az emberről mondja, hogy a „Semmi helytartója”. Minden embernek van annyi hatalma, hogy saját rendjét a rendkívülivel felcserélje, de a csere érintettjei kevesen vannak. Minél több ember él a rend szerint, melyet valaki a rendkívülivel cserélhet fel, annál nagyobb a hatalma a rendet a rendkívülivel felváltani képes embernek. A politikai hatalom birtokosáról, a szuverén pozíció betöltőjéről leginkább állítható, hogy ő a „Semmi helytartója”, hiszen ki más, mint a politikai hatalom birtokosa tapasztalja meg magát olyan hely betöltőjeként, „ahol a semmiből valami, a valamiből pedig semmi lesz”. (Safranski, 2000. 239.) Egy háború, egy államcsíny, egy forradalmi rendelet az adott társadalom egészét kényszeríti annak megtapasztalására, hogy „a semmiből valami, a valamiből pedig semmi lesz”.

A szuverén döntése folytán megsemmisített rend utáni állapot a politikai hatalom igazi közege, ahol a közelítő káoszban elkezdődik a harc az új rendért. A folyamat sosem ér véget. Ebből a nézőpontból a politika sajátos, szűk értelmezése következhet, mely szerint a politika a hatalom megszerzésének és megtartásának módszere. Az értelmiségi közbeszéd erről szól, és a politikatudomány is hajlamos a politika szűkített értelemben vett meghatározására. Az a látszat keletkezik, hogy társadalmi rend fenntartásához elengedhetetlen politikai együtt cselekvés mintái a hatalom megszerzésnek és megtartásának a praktikáival azonosak, s a politika nem más, mint kényszer, erőszak és manipuláció.

A politika azonban a szó teljes, arisztotelészi értelmében véve a közösségi együtt cselekvések világa, aminek csak része a hatalom adta kényszer lehetősége. A szélesebben vett politika a társadalom interiorizált és intézményesült rendmegtartásának eszköze, melynek működési módja inkább szokásszerű, normatív, semmint jogilag kikényszerített. Max Weber ezt a kettősséget világosan jelzi, amikor különbséget tesz legalitás (jogszerűség) és legitimitás (jogszerűként történő kezelés, elfogadás) között (Weber, 2009). Szociológiailag nyilvánvaló, hogy legalitás és legitimitás a politikai világ egymást feltételező összetevői, tartósan egyik sem maradhat fenn a másik nélkül. A politikai hatalom lényege a legalitás és legitimitás egységének fenntartása annak érdekében, hogy a társadalomban ne a káosz, hanem a rend uralkodjon az emberek között.

A társadalomtudományi igényű politikai antropológia a politika szélesen vett fogalmából kiindulva nem kerülheti meg a legalitás és legitimáció konfliktusos egységének empirikus vizsgálatát, melynek középpontjában az állampolgárok politikai közössége és praxisa áll. Ez a szféra elvileg eminens tárgyát képezhetné egy társa­da­lom­tudományi politikai antropo­lógiának.

Ez a könyv azonban nem a klasszikus politikai antropológiai hagyomány társadalom­tudományi szempontú feldolgozására és tankönyvszerű újragondolására vállalkozik. Célunk a politikai hatalom filozófiai antropológiai alapjainak feltárása volt. A politikai hatalom nyitott színpad, mely még megőrzött valamit az emberi lét eredendő nyitottságából. A politikai hatalom a lét teljes módja, ahol az ember az idő rendjébe beavatkozik, hogy cselekedhessen, lásson, cselekedjenek vele és láthassák. A politikai hatalom színpadán megmaradt valami az ókori görögök világának intenzitásából, ahol a politika volt a szabad (férfi) élet. A politikai hatalom színpadán a szereplők valódi tragédiákat vagy komédiákat mutatnak be, a lét túlerejének iszonyatos tudatában. Miközben a könyv egyes fejezeteiben sorra vesszük és bemutatjuk a hatalom megszerzésnek és megtartásának a praktikáit, soha nem téveszthetjük szem elől, hogy a modern világban a politikuson kívül senki nem maradt, akié a szuverenitás lehetősége abban az értelemben, hogy elrendelhet rendkívüli állapotot.

A szöveg eredetileg elektronikus tan­anyag­ként az interneten jelent meg (zoon­politi­­kon.hu). A most is hozzáférhető szöveget, ahol csak lehetett, kinyitottuk az interneten hozzáférhető hatalmas tudástárra, mely új alexandriai könyvtárként egyre bővül és gya­rapodik, miközben őrzi a Gutenberg-gala­xis korában létrehozott tudás dokumen­tumait is.

Az internetes felület arra is alkalmat ad, hogy a szöveg olvasói saját gondolataikat, kérdé­seiket, vizsgálódásaik eredményeit hozzáfűzzék az alap­szöveghez, aminek révén azt reméljük, hogy akik a szöveget olvassák, tanulják és kommentálják, egy teljesen új tanulási műfaj, a wikipedagógia megteremtésében vállalnak szerepet.

Csepeli György: A hatalom anatómiája
Kossuth Kiadó, 2013

• Recenziónk: A közérthetőség metszéspontján