Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje (részlet)

Posted on 2013. október 22. kedd Szerző:

0


Végel_Neoplanta-bor180A diákotthonban fogkefét meg krémet osztogatnak az új szocialista nemzedéknek

Ígéret Földje, ismételgettem Lazo szavait. 1956 májusában kerültem Újvidékre. Kerékpárral érkeztem. Beiratkoztam a Papp Pál magyar tannyelvű gimnáziumba. Az utcák túlnyomó többsége, néphősökről, partizánokról volt elnevezve. Ősszel, amikortól városlakó lettem, a gimnáziumom nevét váratlanul Moša Pijadéra módosították. Senki sem érdeklődött, hogy miért. Számunkra az volt a fontos, hogy megérkeztünk. Megilletődve álldogáltam a Futaki utcai gimnázium szecessziós épülete előtt és nem tudtam betelni a sudár platánfa-sorral. Elégedett voltam magammal, illetve a rám váró kihívással. Az első szocialista nemzedékhez tartoztam, amely kirepült a biztonságos vidéki fészekből, azzal a meggyőződéssel, hogy nincs lehetetlen vállalkozás.

Szüleim titkos terveket szövögettek. Arról ábrándoztak, hogy egyszer kivándorolnak Amerikába, Kanadába vagy Ausztráliába. Csak el innen! Minél messzebbre szerettek volna kerülni, sugdolóztak. Kifüleltem őket. Nekem sikerült, nekik nem, gondoltam. Igaz, nem Amerikába, csak Újvidékre költöztem. Na, de legalább kimozdultam, és ha egyszer elindultam, akkor ott kötök ki, ahol akarok. Tele voltam tervekkel. Az önbizalmam csordultig. Később rádöbbentem, hogy az egész nemzedékem ilyen volt. Ártatlan, naiv és optimista.  Ostoba!

Apám a helyi mezőgazdasági birtok raktárosaként elintézte, hogy a farm sofőrje, aki teherautóval reggelente a tejet hordta az újvidéki tejgyárba, a legszükségesebb holmimmal együtt Újvidékre szállítson, hogy időben elfoglaljam a helyem a diákotthonban. Egy kartonkofferben elfért a legszükségesebb: az ünneplő öltönyöm, amibe majd iskolába járok, néhány ing, fehérnemű. Na, meg a legfontosabb: a kerékpárom.

Éjfél után ébredt a család, majd összecsomagoltuk az elemózsiát, hogy az első napokban ne kelljen drága pénzért élelmiszert vásárolnom. Aztán, majd főznek rád a kollégiumban, biztatott anyám. Hajnali fél háromra apámmal kibattyogtunk a faluvégre. A fénytelen csendben, időnként ebcsaholás hasított a levegőbe. Nem kellett sokat várni, hogy a távolban a kamion berregése hallatsszon. Nagy sokára berobogott. Az unokabátyámtól kapott kopott kartonkofferomat, meg a sváb szomszédtól örökölt kerékpáromat felhajítottuk a teherautó hátsó részébe, én meg felmásztam a vezetőfülkébe, ahol szorosan a sofőr mellé telepedtem.

A bringát a miatt vittem magammal, hogy ha az időjárás kedvező, hétvégeken legyen mivel haza karikáznom. Részben azért, mert így spórolhattam, részben pedig azért, mert Újvidék és Szenttamás között rendszertelen, de főleg kiszámíthatatlan volt a közlekedés. A napi három autóbuszjáratra nehéz volt rezervációt szerezni. A biztonság kedvéért hetekkel előbb meg kellett venni a drága menettérti jegyet.

A teherautó zajosan, órákig kanyargott a szenttamási dűlőutakon, míg összegyűjtöttük a tejet, amelyet a birtok egymástól távol eső istállóiban fejtek. Reggel öt óra körül értünk a csatorna közelében lévő újvidéki tejgyárba. A sofőr meghagyta, maradjak a vezetőfülkében, hitelesíti a fuvarleveleket, miközben átveszik a tejet, aztán pedig a hóbelováncommal meg a kerékpárral a diákotthonba szállít, hogy ne kóboroljak egyedül, mert ő pontosan tudja, hol van. Talán attól félt, hogy ha kirak a tejgyár tőszomszédságában lévő csatornaparton, inamba száll a bátorság. Az Aleksa Šantić utcai diákotthon bejárata előtt parkolt. Azonnal felismertem az épületet, hiszen májusban apámmal jártam ott, amikor a bennlakási kérelmet az igazgatóságon átadtuk.

Fészkelődtem. Ki akartam mászni a kabinból, hogy a teherautó hátsó feléből leemeljem a motyómat. A sofőr azonban az ülésről kifelé tekingetett, majd intett, maradjak csak, mert az intézet még zárva, ne zaklassuk a portást. Indítványozta, hogy kapunyitásig térjünk be a pályaudvari restibe. Neki most már bőven volt ideje, meg akarta várni, amíg kinyit a rőfös, ugyanis a munkavezető feleségének megígérte, hogy vesz olyan tarka ágyterítőnek való kelmét, amilyet a jó múltkor vásárolt saját részére. A városi kereskedők nem olyan korán kelők, mint a falusi boltosok. A nyitvatartási időt a vásárlókhoz igazítják. A városban későbben ébrednek az emberek, magyarázta. Aztán a tarka-barka ágyterítőkre tért ki. Minél cifrább, annál jobban tetszik az asszonyoknak. Elvtársaink gyorsan megkedvelték a jó minőségű anyagból készült, sokszínű, virágmintás ágyhuzatot, mondta huncut mosollyal, majd rám nézett és egy nagyot kacsintott. A kommunisták azelőtt beérték a jól mosható közönséges vászonhuzattal. A flancolósabbak gyolcsból varrattak ágyneműt. Mostanság azonban senki sem akar lemaradni. Egymással versengnek a rongyrázásban. Szerintem ennek nem lesz jó vége. Ez volt az első bíráló hang, amit életemben halottam. Megrökönyödve pillantottam a sofőrre, és hosszan mérlegeltem, hogyan állíthat ilyen ostobaságot? Mindnyájunkat sérteget, gondoltam, hisz mindannyian kommunisták vagyunk.

Nagy nehezen nyomultunk előre a füstös, zajos restiben. Volt itt mindenféle népség. Két festett, kacér nő mellett kaptunk helyet, akik rögvest azzal kezdtek molesztálni bennünket, hogy fizessünk egy italt, aztán meg kísérjük át őket a közeli parkba. Mézes-mázos stílusban kezdték a rábeszélést, majd mind rámenősebbek lettek. Akár áron alul is megkaphattok bennünket! – mondták. Számotokra mi vagyunk a főnyeremény. Nem voltak elég meggyőzők, mert a sofőr hajthatatlannak bizonyult. Feldühödtek. Mindennek elmondtak minket, azt magyarázták, hogy szájtátók és haszonlesők vagyunk, afféle ingyenélők, majd kiadták az utunk. Pontosabban, elkergettek bennünket mert belerontunk az üzletbe; – rikácsolták – mit képzelünk, nem véletlenül tartják fenn azt a két üres széket.

Sebtében szedelődzködtünk. Igyekeztünk mihamarabb eliszkolni a hangosan hadonászó, hisztérikus nők közeléből, miközben a füst csípte a szemem, könnyeztem és égett az arcom. Az volt az érzésem, hogy a restiben összegyűlt társaság a két nő pártján áll, mert megvető tekintettel követték ügyetlen lógási kísérletünket. Mielőtt a tömeg sodrásába kerültem volna, az egyik nő megragadta a karom és magához rántott. Ahogy látom, ez a gyerek még szűz, mondta és az arcomba fújta a cigaretta füstöt, tenyerével meg belemarkolt a hátsómba. Rémületemben hosszú, festett körmeire meredtem, amellyel veszedelmesen hadonászott. Fiacskám, elveszem a szüzességed; akár ingyen is, mondta. Az ajtó felé ráncigált. Éreztem, hogy elhagy az erőm, és nem tudok ellenállni. Elhagytam magam, amikor egy erőteljes mozdulattal visszarántott a sofőr. Hagyd békén a gyereket. Találj magadhoz való partnert, ordította, míg borostás arcát, egész közel tartotta a prosti pofájához. A söntéshez húzott és felsegített a bárszékre. Mogorva arckifejezéssel meredt a semmibe, majd odaszólt a csaposnak: egy kupicányi slyivovicát meg egy koktát.

Ilyesfélékkel, sose állj szóba, te gyerek. Ha nem kér pénzt, akkor kirabol, okított. Nem mellékes, hogy ha a kalandról tanáraid tudomást szereznek, menthetetlenül kipenderítenek a gimnáziumból. Azt pedig nagyon gyorsan tudni fogják, mert a rendőrség szemmel tartja őket, figyelik, hogy ki komázik a perszónákkal. Megeshet az is, hogy ők köpnek be. A város tele van besúgóval, minden utcasarkon akad valaki. Na, de ezt a leckét is meg kell tanulnod. Egyet jegyezz meg: a szajhák megbízhatatlanok, mondta. Legtöbbjük a rendőrséggel bratyizik, máskülönben nem űzhetnék az ipart ilyen szabadon, jelentette ki, és egyetlen mozdulattal felhajtotta a szilvóriumot, csettintett a nyelvével, majd fizetett és intett, hogy iparkodjak.

Gyanúsan tömörülnek a hekusok, razzia lesz, jegyezte meg. Csak azt kötném a lelkedre, légy elővigyázatos, mondta búcsúzáskor, midőn a diákotthon bejárata előtt, leszedte a teherautóról a kerékpáromat meg a kartonbőröndömet. Jól ismerem ezt a várost, tíz éve minden reggel szállítom a tejet, hogy legyen mit vedelni a városlakóknak. Mi látjuk el őket tejtermékkel, hússal, kenyérrel. A vidék nélkül éhen döglenének. Légy nagyon óvatos, mert mindenhol veszély leselkedik rád. Sosem tudhatod, ki az ellenséged. Jó, ha ezt időben a fejedbe vésed, mert aki egyszer ide belép, annak nincs többé otthoni védettsége, nem tartozik többé hozzánk, az ördöggel cimborál, mondta, majd búcsúzóul kezet fogott velem.

Helyeslően bólogattam, viszont nem vettem komolyan. Csak fontoskodik, gondoltam. A biciklimet a falnak támasztottam, aztán meg felemeltem kopott kartonkofferomat és a diákotthon bejárata felé indultam.

Az irodában az ügyeletes nevelő felvázolta a házirendet, megmutatta a folyosón álló zöld szekrénysort. Az egyikben elzárhatom a holmim, mondta, majd a kezembe nyomta a kulcsot. Bevezetett a hálószobába. Az otthoni szobamagasságtól jóval magasabb teremben négy ágy volt a tűzfal mellett, két egyszintes, kettő pedig emeletes. Az ablak felé bökött. Egy ágyhuzat nélküli, csíkos matracra mutatott. A fekhelyed, mondta. Ezután, az éttermen keresztül, egy sötét folyóson át, egy zárt ajtóhoz értünk. A falon lógó táblán, öles betűkkel írta: tanulószoba. Megfordította a zárból lógó kulcsot. Egy zöld színű iskolapad mellett megállt, amelyen egy üres órarend árválkodott. Ez lesz a dolgozóasztalod, mondta.

 A tekintetem megakadt a falon lógó hatalmas fotón, amely Titót, marsalli egyenruhában ábrázolta. Ugyanilyen nagyságú lógott a hálóban, az igazgató szobájában, a nevelők irodáiban, valamint az étteremben is. Eddig csak a szenttamási általánosban láttam Tito-fényképet, meg az egyetlen szenttamási albán cukrászdájában, ahova rendszeresen eljárogattam. Azonban, egyik sem volt olyan mutatós aranyozott képkeretben, mint a tanulószobában lévő. Tito feszes testtartással, világoskék tábornoki egyenruhában pózolt, szúrós tekintettel nézett, ellenben a szigort sugárzó arcvonás mögött, a jóság kandikált.

Hosszadalmasra sikeredett a visszaút a hálóterembe, ahol, egy nyurga fiatalember a cókmókját rakosgatta. Dragan vagyok, mutatkozott be, majd hamarjában hozzátette, hogy az apja az első proletár brigád katonája volt.

És a te apád hol harcolt, kérdezősködött.

Sehol, válaszoltam kurtán, és felmásztam az emeleti fekhelyre.

Értem, mondta. Viszont a kiejtésed kissé furcsa. Nem vagy se bosnyák, se horvát, se macedón. Talán szlovén?

Á, dehogyis! Magyar vagyok.

Hosszabb szünet következett.

Az apám azt mondta, hogy a magyarok… Hirtelen elharapta a mondatot. Percekig csönd honolt.

Tubust, kis kefét és bögrét vett elő.

Kaptál ilyesmiket, kérdezte.

Lemásztam az ágyról, a kezembe vettem a felém nyújtott tárgyakat és érdeklődéssel forgattam.

Nem, válaszoltam.

Nem?! A nevelő adta, azzal az utasítással, hogy ezzel a fogkefével, így mondta, fogkefe, minden reggel mossak fogat. Hallottál már ilyent? Biztosan ad majd neked is. Mond, ti magyarok mossátok a fogatokat?

Őszintén szólva, nem tudok róla, válaszoltam. Én még soha sem láttam ilyen kis kefét.

Akkor rendben van, mert a mi házunkban sincs fogkefe, nyugtázta látható elégedettséggel. Majd megkérdezem apámtól. Olyan aztán nincs, amihez ő nem értene.

Egy hónap múlva Dragan bizalmasan félrehívott.

Végül is, kaptál, vagy nem kaptál fogkefét, krémet?

Kaptam.

És használod?

A fejemet ráztam. A szekrény mélyére rejtettem, mondtam.

A szeme felcsillant, az arca felragyogott, láttam rajta, hogy nyert ügyem van. A bizalmába fogadott. Figyelj! Ne izgasd magad a fogmosás miatt, mert azt mondta apám, hogy ezt a baromságot a németek találták ki, a mi kulákjaink úrhatnámságból utánozzák őket. Látta, amint a fogságban egy sváb tiszt, étkezés után, rendszeresen, hosszan öblögette a szájüregét. Naponta többször is eljátszotta ezt a rituálét. Egész cécót csapott. Aztán néhány évvel később, szinte ugyanez az eset ismétlődött meg, csak más szereplővel. Apám, egy helybéli kulákot lesett meg, aki ugyan nem szolgáltatta be a búzáját, hogy legyen mit enni az éhező népnek, de rendre csutakolta a fogsorát. Kihozta apámat a béketűrésből és kapott néhány észhez térítő pofont. Ne játszd meg azt a rohadék svábot, te utánozó majom, ordította le. Te, nemzet gyalázata, szégyellheted magad.

Tito marsall szigorú, de jóságos tekintete követett az állomási restibe, ahova kíváncsiságból ki-kiosontam. Szemléltem az érkező meg a távozó szerelvényeket, amelyek minduntalan Amerikát, Kanadát meg Ausztráliát juttatták az eszembe. Körülnéztem, vannak-e ismerős kollégisták. Ha nem találtam senkit, akkor a zajos újvidéki pályaudvari resti ajtaja elé somfordáltam, hogy meglessem a két nőt, akiknek az asztalához keveredtünk szeptember elején a szenttamási tejesautó-sofőrrel.

Nem volt nagy kunszt felismerni őket. Hol magányosan, hol férfitársaságban üldögéltek. Volt rá eset, hogy kuncsafttal enyelegtek, majd távoztak a park irányába. Mellettem haladtak el, de észre sem vettek. Sóvárogva kerestem a tekintetüket, jót tett volna a hiúságomnak, ha felismernek, ha legalább intenek, vagy meghívnak az asztalukhoz. Elképzeltem, amint italt rendelnék. Hagynám, hogy incselegjenek velem. Aztán, hátha én is, a park árnyas fái közt találnám magam. Fúrta az oldalamat, hogy vajon menyit kérnének tőlem egy légyottért.

A hátsó zsebben őriztem az apanázsomat. Fogalmam sem volt, hogy megelégednének-e az összeggel. Igazából abban sem voltam biztos, hogy ha úgy adódna, intésükre az asztalukhoz mernék-e lépni, mert szemem előtt megvillant Tito marsall szigort sugalmazó fotója, fülemben visszhangzott a szenttamási sofőr intelme. Körülnéztem. Amikor feltűnt bármilyen egyenruhás, kivert a hideg verejték. Még csak az hiányozna, hogy igazoltassanak. Nem úsznám meg fegyelmi nélkül, ha tájékoztatnák a nevelőket, hogy hol ólálkodom.

Végel Lázló (Fotó: Végel Dani)

Végel Lázló (Fotó: Végel Dani)

Tartottam a diákotthonbeli fiúktól is. Mi lesz, ha valaki erre téved és rajtakap, hogy a resti előtt téblábolok, és az utcalányokat bámulom. Holtbiztosan beárulnának. Miközben ők a legszebb újvidéki lányokat kecerészik, én a rosszhírű nők társasága után sóvárgok. Attól is tartottam, hogy emiatt aztán az intézeti fiúk kitagadnak. Dragan biztosan szóba hozná az apját meg a proletár brigádot. Kibökné azt is, ami biztosan a fejében motoszkál, hogy az apám gyáva kukac volt, ezért nem lett belőle partizán. A fia tehát nem érdemel jobbat, minthogy a kurvák után lődörögjön. Kiröhögnek, gúnyt űznek belőlem, kiközösítenek. Akkor pedig, mi lesz velem? Sehova sem fogok tartozni. Igyekeztem vissza az internátusba, ahol biztonságban voltam, éreztem, tartozom valahová.

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje
Noran Libro Kiadó, 2013