»Soha nem érzem, hogy fáradt vagyok« | Bemutatóra és jubileumra készül Vári Éva

Zsedényi Balázs

Miközben Vári Éva novemberben kétszáz­ötve­nedik (!) alkalommal fog színpadra lépni a Hat hét, hat tánc című darabban a Thália Szín­házban, készül Martin Sherman Rose című monodrámájának Spinoza Színház-beli be­mu­ta­tó­jára is. A készülő darabról és a jubileumi elő­adásról beszél a Kossuth-díjas színésznő.

A Rose című előadást 2002-ben mutatták be a Budapesti Kamaraszínházban, ahol több mint száz alkalommal előadta. Most pedig arra ké­szül, hogy újra eljátssza a Spinoza Szín­ház­ban. Emlékszik még, miért választották akkor ezt a darabot?
Ilan Eldad, Izraelben élő rendező hozta ezt a darabot a színháznak, hogy szeretné megcsinálni. Akkor még nem ismertük egymást, de Ilan megnézett színé­sze­ket, aztán egyszer csak behívott engem, és mondta, szeretné, ha én játszanám el. Megkaptam ezt az irdatlan, harminchat sűrűn teleírt oldalnyi szöveget, ami először meghökkentő volt, de annyira magával ragadó volt a történet, hogy elvállaltam.

A darab az egész 20. századot feleleveníti – de milyen szemszögből?
A világban vannak borzalmas dolgok, a népirtástól kezdve a világháborúkig. Ha az ember ezekről csak olvas, akkor nem tudja átélni, ahhoz már kellenek valódi sorsok és érzelmek is. Rose-t a gyerekkorától kezdjük megismerni, tudjuk, hogyan élt otthon, Ukrajnában, hogyan került Varsóba, onnan a gettóba, onnan az Exodus hajóra, aztán, hogyan házasodott meg Amerikában, és így tovább. Az ő nézőpontjából, egy különleges személyiségű, de hozzánk hasonló, egyszerű ember szemszögéből látjuk a múlt századunkat.
Ez az ember tökéletesen alkalmas a túlélésre, hogy másokat meghallgasson, hogy empatikus és türelmes legyen, ami manapság nem jellemző ránk: sokszor végletesen fogalmazunk és viszonyulunk ahhoz, aki mást gondol az életről, mint mi, és ez, úgy hiszem, nem vezet semmi jóra. Szerintem tragédia, hogy a történelem nagy pillanatait – akár Trianont, akár a holokausztot vesszük – soha, senki nem beszélte ki igazán. Nincs türelmünk végighallgatni egymást, nincs türelmünk és főleg erőnk arra, hogy szembenézzünk bizonyos történelmi eseményekkel, hogy esetleg azt tudjuk mondani, hogy igen, hibáztunk, bocsánatot kérünk. Az embereket közelebb kell hozni egymáshoz, és Rose, aki egy nagy formátumú, de egyszerű nő, erre alkalmas.

Hogyan jött az ötlet, hogy felújítsák a Rose-t?
Születésnapom volt, az interneten sok mindenki felköszöntött, valaki pedig azt írta, hogy neki a Rose-ban tetszettem a legjobban, és kérdezte, hogy miért nem lehet látni sehol? Arra gondoltunk Orlai Tiborral, hátha vannak még többen, akik kíváncsiak erre.

Az Edith Piafot is vele újították fel, amit ugyancsak hosszú évek óta játszik a Belvárosi Színházban, és ott is egyedül áll a színpadon. Nem nagyon kimerítő monodrámát játszani?
Amikor csinálom, soha nem érzem, hogy fáradt vagyok. Utána kifejezetten fel vagyok dobva. Nehezen tudok elaludni egy ilyen este után, és másnap nehezen tudok felkelni, ezen látszik csak, hogy sokat vesz ki belőlem. A Piafban van mellettem egy zenekar is, a Rose-ban azonban nincs semmi. Csak egy pad és Rose.

»Az ember egy hétig üldögél egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, és közben emlékezik a halottakra, sokat eszik, sokat fecseg, végül egész belesajdul a feneke, és mindez arra való, hogy emlékeztessen bennünket: egyazon néphez, fajhoz és kultúrához tartozunk, amely kultúrának a lényege a sajgó fenék, a panaszkodás, a heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme és az atomként fölrobbanó elme, bár az atomot még most sem értem, de hát megváltoztatta az elmúlt századot, azóta nem olyan a világ, mint azelőtt volt.« (Részlet a darabból)

A Rose volt az első közös munkájuk Ilan Eldad rendezővel, utána két évvel jött a Hat hét, hat tánc, amely most jut el a 250. előadásához. Mit találtak meg egymásban?
Nem tudom… Ilan a kora ellenére iszonyú mozgékony, nagyon benne van a színházi életben, utazik Londonba, New Yorkba. A Hat hét, hat táncot Londonban látta és mondta, hogy szeretné megcsinálni velem és Kulka Jánossal. Nagyon örültünk, amikor megkaptuk a felkérést, de Parti Nagy Lajos fordítása is kellett ahhoz, hogy a bulvárdarabból igazi színházi este kerekedhessen. Így tud az előadás igazán arról szólni, hogy ne legyen előítéletünk egy másik emberrel szemben anélkül, hogy megismernénk. Egy kis időt áldozzunk arra, hogy megismerjük egymást.

Minek köszönhető ön szerint, hogy ilyen sok előadást megélt a produkció, ami a mai napig táblás házakkal fut?
Amikor először felmentünk a Thália színpadára, megkérdeztem Jánost, hogy látod, amit én látok? Hatalmas nézőtér és erkélyek voltak előttünk üresen. Itt fogunk ketten egymással szemben állni és csak mondani, mondani. Egyáltalán érdekel ez majd valakit? Ennek már több mint kilenc éve, azóta erre sikerült választ kapni. Csak le kell csiszolni a felszínt, és kiderül, mély emberi érzelmek és gondolatok vannak szerepek mögött. Úgy hiszem, az előadásunk képes ezt megmutatni.

Fotók: Takács Attila

*-*-*-*-*

Rose végigélte a huszadik század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, a férjét és gyerekét.

És most újra gyászol: Rose süvét ül.

A gyász az emlékezés ideje, de Rose nem szívesen emlékszik. Túl sokat élt, túl sokat látott.

Szeretne megszabadulni a fejében élő képektől – ezért elmeséli, megosztja velünk élete fontos pillanatait; minden fájdalmat, örömet és szerelmet.

Humorral átszőtt, szívet melengető meséje megkapó jiddis Odüsszeia, amely élni akarásról, bölcsességről és emberi hitről tanúskodik.

*-*-*-*-*

Martin Sherman: Rose | Spinoza Színház – Orlai Produkció
Magyar szöveg: Prekop Gabriella
Rose: Vári Éva
Rendező: Ilan Eldad

Bemutató: Spinoza Színház (1074 Budapest, Dob utca 15.) 2013. november 12. (kedd, 19:00)
További előadások: 2013. november 13. (szerda 19:00), 17. (vasárnap, 16:00 és 19:00). december 1. (vasárnap, 16:00)