Tom Harper: Lazarus kripta (részlet)

Ellie hozott magával fejlámpát, de nem volt szükség rá. A rejtett világítás abban a pillanatban életre kelt, ahogy átlépte a küszöböt. Végigsietett az ódon főhajón, figyelte a boltíves mennyezetet, kamerákat, sugárnyalábokat keresve, amelyek leleplezhetik, de semmit sem látott.

Átment a kereszthajón a pince végébe, ahol az egykori templom oltára állhatott, mielőtt a könyörület vallását felváltotta a pénz vallása. A padló alatti, félig betemetett mozaikra gondolt, és azon tűnődött, miféle sötét, ősi kultuszoknak hódolhattak itt a rómaiak előtt. A rücskös falba épített vasajtók úgy meredtek rá, mint a halott szemek.

Itt térré válik az idő.

Tudta, melyik lesz az: amikor Blanchard-ral itt járt, megjegyezte a padlóba épített, kétszárnyú ajtót, amelyre a Montsalvat-címert festették. Aranylándzsát markoló fekete sas, fehér ékkel osztott vörös mezőben. A papírra nézett, amelyet a Lazarus-aktából emelt ki.

Or, argent, azure, gules, vert…

Amikor utoljára találkozott Harryvel a földalatti Moorgate állomása mellett, kapott egy CD-t és egy könyvet, ismét egy ingyenes újságba rejtve. Vásárolt egy hordozható CD-lejátszót, kiült a Barbican elé, és meghallgatta a kavicshabarcsolt betontornyok között. Díszkút ontotta vizét a teraszosan kialakított medencékbe. A betonba kutakat mélyítettek, hogy látni lehessen a középkori falmaradványokat a huszadik század emlékműve alatt.

– A Montsalvat pincéjének összes kódja a címertanon alapul – szólt meg a fejhallgatóban Harry. – A címerpajzs minden egyes színéhez tartozik egy szám, amelyet hetente változtatnak. A számokat az aktában keresse. Utána pontosan meg kell határoznia a pajzsot, mert ebből következtetheti ki a számokat. A tőlünk kapott könyvben megtalál mindent, amire szüksége lesz.

Ellie úgy olvasta el a könyvet, mint egy nyolcéves, a paplan alá bújva, elemlámpával, késő éjszakáig, amikor rég aludnia kellett volna. Új nyelvet, új szókincset tanult belőle. Pajzsok, ábrák, ruták és tinktúrák. Megtanulta, mi a különbség a fodros és a pikkelyes, a fémek és a prémek között. Ámulatba ejtette a címertan precizitása, kétségbe ejtette a bonyolultsága. De megtanulta.

Karmaiban aranylándzsát tartó, fegyverzett fekete sas, ezüstékkel osztott vörös mezőben.

Kikereste az aktából elhozott papíron a színeknek megfelelő, négyjegyű számokat. Beütötte a tizenhat számjegyet a billentyűzetbe, tiszta szívből remélve, hogy jól megjegyezte a középkori terminológiát.

Kis ideig semmi sem történt. Azután felpattant az ajtó, olyan fülsértő recsegéssel, mintha a vas egyidős lenne a kövekkel.

(…)

A verem szája háromszor három láb széles volt, a mélysége öt láb. Ellie csak a sötétséget látta az alján.

Kevés dolog lesz benne, mondta Harry. Hozzon el mindent!

Túl mély volt, hogy a kezével elérje. Le kellett másznia. Az üreg szélére ült, és felkészült az ugráshoz.

Ám ekkor észrevett valamit a nyitott ajtószárnyakon. A fűrészes peremű, éles háromszögek hézagtalanul illeszkedtek egymáshoz. Megérintette az egyik fűrészfogat, de rögtön el is kapta az ujját. Apró vérgyöngy buggyant ki a hegyén.

Talán nem ok nélkül hívják csapóajtónak.

És közben egyre fogy az idő! Feltápászkodott. Meglátott az altemplom sarkaiban két vaskandelábert. Az egyiket odavonszolta a kőpadlón a veremhez, és kiékelte az ajtószárnyakat. Eszébe jutott a fejlámpa, és bekapcsolta. A fehér csóva átkutatta a kutat.

Ennyiért volt az egész?

Minden rémülete ellenére csalódást érzett. Nem erre számított. Nem volt lent drágaság, mint az előszobában; sem ősrégi kódex vagy varázskönyv; sem aranykincs. Mintha véletlenül maradtak volna a padláson a nagytakarítás után: egy kopott bőrhenger, amelyben távcsövet tartanak, és egy négyszögletes kartonpapír doboz alacsony talapzaton.

Leugrott a verembe. A cső könnyebb volt, mint várta. Óvatosan nyúlt hozzá, de semmi sem mocorgott benne. Üres lenne? Beletette a hátizsákjába.

Megfogta a dobozt. Még a kartonpapíron keresztül is érezte, milyen hideg, és tudni lehetett, hogy nehéz lesz. Óvatosan leemelte a talapzatról.

Sosem tudta meg, mit tett rosszul, csak annyit látott, hogy minden elővigyázat és felkészülés ellenére is elkerülte a figyelmét valami. Az ajtószárnyak megrándultak: ha nincs ott a kandeláber, éles fogukkal kettéharapták volna Ellie-t. A vas remegett, a lány egy iszonyú pillanatig azt hitte, eltörhet a gyertyatartó. A következő másodpercben kialudt a világítás.

Ellie szinte öntudatlanul lökte bele a dobozt a hátizsákjába, amelyet kidobott a kútból. Maga is utána ugrott, a vállára kapta a zsákot, és rohant az ajtóhoz. Mögötte akkora csattanástól visszhangzott a kripta, mintha puskát sütöttek volna el: kettétört a csapóajtót kiékelő kandeláber.

Ellie a főhajó végébe érve megtorpant. A fejlámpa kísérteties kört festett a vasveretes fára. Nyilvánvaló, hogy magától záródott be.

Csapdába került.

(…)

Az ajtónak ezen az oldalán nem volt sem kilincs, sem kulcslyuk. Ellie lázasan keresett a falakon valamit, ami nyitná, talán szörnypofát, mint amilyenek az előszobában vannak, vagy egy kártyának kínált keskeny rést, de semmit nem talált.

Pánik fojtogatta. Belerúgott az ajtóba, majd addig püfölte az öklével, amíg le nem horzsolta az ujjperceiről a bőrt. Ám az meg se moccant. Átkozta magát, amiért idejött, amiért Harryre hallgatott. Átkozta Blanchard-t, az apját…

Nye Stanton azért halt meg, mert megpróbált betörni a pincébe. Egy metrószerelvény gázolta el az alagútban.

Kell lennie kiútnak!

Hátralépett az ajtótól, mélyen beszívta a levegőt, és ezt többször megismételte, nyugalmat kényszerítve magára. Nem tudta, mekkora felfordulást okozhatott a riasztó a bankban, de az altemplom olyan csendes volt, mint a sír. Nézte a falon a vasajtós fülkéket, ahonnan kihurcolták az örök álmukat alvó szerzetesek csontjait, hogy helyet készítsenek a világi kincseknek. Elképzelte a zsákokba lapátolt csontok zörgését, a szellemek jajveszékelését. Hallgatta a sötétséget.

A sírban nem volt csend; halk morajtól lüktetett az altemplom. Először azt hitte, csak a vér zúg a fülében, de minél tovább hallgatózott, annál tisztábban kivehette.

Az órájára nézett. Az első szerelvény csak órák múlva várható. A most érzékelt zaj nem rázta meg a pincét, mint a metrószerelvény az első ittjártakor. Gyengébb volt, ám kitartóbb.

Ahogy Mr. Saint-Lazare szokta mondani, a jelen mindig betolakodik a múltba. És fordítva.

Nehéz volt meghatározni, merről jön; az egész pince hangvisszaverő kamraként viselkedett, és ebben a mélységben Ellie tökéletesen elveszítette a tájékozódási képességét. Ám ha a pincét egy templom alapjaira húzták fel, akkor a Saint-Lazare kripta van keleten, az ajtó nyugaton, és a jobb oldali mellékhajó északon.

Az pedig biztos, hogy a metró nyomvonala a Montsalvat épületétől északra vezet.

Odarohant, ahol a kereszt két szára metszette egymást, lassan körbefordult, figyelt. A zaj kétségtelenül erősebb volt az északi kereszthajóban. Végigment rajta. Innen három kripta nyílt, mindegyiknek az ajtajára címert festettek, és mindegyik ajtó mellett acélbillentyűzetet mélyesztettek a falba. Vaktában kiválasztotta a középsőt, egy kék pajzsot, amelyen ezüstkeresztek voltak, a közepén meg minta.

Négy ezüstkeresztecske, fodros arany osztóvonallal tagolt kék mezőben.

Ismét belenézett a jegyzeteibe, egyeztette a színeket a számokkal, majd beütögette valamennyit a klaviatúrába. Zár kattant, az ajtó résnyire kinyílt. Ellie kitárta, és bevilágított a fejlámpával. Körülbelül hat láb hosszú, keskeny fülkét látott, tele vasveretes ládákkal. A lüktetés hangosabb lett, de a falak úgy álltak, akár a cövek.

Próbát tett a jobb oldali ajtóval. Kettős ezüsték hermelinezett mezőben. Először nem működött a kód, de aztán Ellie rájött, hogy a két éket külön kell számolni, s így a második próbálkozásra engedett az ajtó.

Azonnal tudta, hogy a megfelelő helyen jár. A zaj még hangosabb lett, behallatszott a hátsó fal téglákkal kitöltött résén. A mennyezetre erősített szenzor vörös fénypászmával világította meg a téglákat. Riasztó, gondolta a lány. De már rég túl volt azon, hogy riasztók miatt aggódjon. Vajon eljutott idáig az apja? Vajon ő törte át a falat?

Megkereste annak a kandelábernek a párját, amellyel kiékelte a csapóajtót, és faltörő kosként használta: addig püfölte vele a téglákat, míg bele nem fájdult a karja. A falazás erős volt, de nem áttörhetetlen, Ellie pedig kétségbe volt esve. Akárki tömette is be a lyukat, láthatólag jobban bízott a riasztóban, mint a falban – vagy talán csapdának szánták, újabb kelepcének az óvatlanok tőrbe ejtésére? A fal megrepedt, a téglák leomlottak. Sötét cső tátongott mögöttük. Ellie hasmánt átnyomakodott a résen, maga előtt tolva a hátizsákját. A cső egy vasrácsban ért véget, amely szélesebb-keskenyebb sávokra osztotta a sötétséget. Ellie üggyel-bajjal megfordult, s addig rugdosta a rácsot, amíg ki nem nyílt. Tovább nyomakodott, kicsúszott a cső száján, és a talpára érkezett.

Körülnézett. A fejlámpa fényénél észrevette a sötétben elkanyarodó sínpárt, és közöttük az ezüstösen csillogó harmadik sínszálat. Hátrált, a falhoz tapadt. Valahol a közelben légkalapács dübörgött az alagútban.

A sínek sziszegtek és felragyogtak. Fehér tűz gyúlt a kanyarban, és rettenetes sebességgel közeledett a lányhoz.

Fordította: Sóvágó Katalin

Tom Harper: Lazarus kripta
Ventus Libro Kiadó, 2013

• Recenziónk: Nagyon profi, sajnos…