Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú (részlet)

Posted on 2013. augusztus 3. szombat Szerző:

0


Beagle_Az-utolsó-egyszarvú-bor180[I]

Az egyszarvú egy orgonaerdőben élt, tökéletes magányban. Vénséges vén volt, bár ő erről mit sem tudott, és színe immár nem a tenger habjának gondtalan fehérét tükrözte, hanem a holdfényes éjjel pilinkázó hóét. Tekintete azonban még mindig tiszta és friss volt, s még mindig úgy mozgott, mint árnyék a tengeren.

Még csak nem is hasonlított szarvas lóra, ahogyan az egyszarvúakat gyakran ábrázolni szokták. Kisebb volt; hasított patákkal, és azzal az ősi, vad bájjal bírt, ami sosem volt a lovak sajátja, amit a szarvasok csak félénken, halványan utánoznak, a kecskék pedig csak gúnyolnak ugrándozásukkal. Hosszú, karcsú nyaka kisebbnek láttatta a fejét a valóságnál, és a csaknem háta közepéig leomló sörény olyan puha volt, mint a pitypang bolyhai, s olyan finom, mint egy pehelyfelhő. Hegyes füle volt és vékony lába, fehér szőrpihék borították bokáját, és szeme felett a hosszú szarv még a legsötétebb éjszakában is saját gyöngyházfényével ragyogott és reszketett. Sárkányokat vágott le vele, meggyógyított egy királyt, akinek elmérgesedett sebe nem akart összeforradni, és érett gesztenyéket vert le a medvebocsoknak.

Az egyszarvúak halhatatlanok. A vérükben van, hogy egyedül éljenek, és egy helyen verjenek gyökeret: általában egy erdőben, ahol akad olyan tiszta vizű tó, amelyben láthatják magukat – mert kissé hiúk, s tudják, hogy nincs náluk szebb teremtmény a földkerekségen, s ráadásul még varázserejűek is. Csak ritkán párosodnak, és nincs a világnak bűbájosabb szeglete, mint ahol egyszarvú született. Amikor utoljára másik unikornist látott, a fiatal szüzek, akik olykor még mindig kutattak utána, akkor még más nyelven szólongatták; az is igaz azonban, hogy az egyszarvúnak nem volt fogalma sem a hónapokról, sem az évekről, sem a századokról, de még az évszakokról sem. Erdejében örök tavasz uralkodott, épp azért, mert itt élt. Naphosszat sétált a hatalmas bükkfák alatt, s éberen vigyázott a földön, bokor alján, fészekben, barlangban, odvakban és fakoronákban élő állatokra. A farkasok és nyulak nemzedékről nemzedékre ugyanúgy vadásztak, szerettek, fialtak és haltak meg, és mivel az egyszarvú ezek egyikét sem tette soha, csak figyelte őket fáradhatatlanul.

Történt egy nap, hogy két férfi lovagolt át az erdején hosszú íjakkal felfegyverkezve. Szarvasra vadásztak. Az egyszarvú követte őket; olyan óvatosan mozgott, hogy még a lovak sem tudtak róla, hogy a közelben jár. Az emberek látványa a gyengédség és a rettegés ősi, halovány és különös keverékével töltötte el. Véletlenül sem engedte, hogy megpillantsák, de szerette nézni, ahogy az emberek ellovagoltak, és szerette hallani a beszédüket is.

– Valami furcsa, kellemetlen érzést áraszt magából ez a rengeteg – zúgolódott az idősebbik vadász. – Az egyszarvú erdejében élő teremtmények idővel maguk is némi varázserőre tesznek szert: tudják, miként illanjanak el. Itt nem találunk vadat.

– Már réges-régen nincsenek egyszarvúak – mondta a másik ember. – Ha léteztek egyáltalán. Ez az erdő éppolyan, mint az összes többi.

– Akkor itt miért nem hullanak le a levelek, és miért nem esik soha a hó? Én mondom, maradt még egyszarvú a világon. Sok szerencsét a boldogtalan, magányos teremtésnek! Amíg ebben az erdőben él, nem lesz vadász, aki akár csak egy cinegét is hazavinne a nyeregkápáján. Eredj csak, eredj, magad is meglátod! Ismerem én jól ezeket az egyszarvúakat.

– Könyvekből – felelte a másik – Csak könyvekből, mesékből és dalokból. A három király uralma alatt sem rebesgette senki, hogy akár ebben az országban, akár másutt láttak volna unikornist. Te sem tudsz többet az egyszarvúakról, mint én, mert ugyanazokat a könyveket olvastam, és ugyanazokat a történeteket hallottam én is, mint te, és én sem láttam soha egyetlenegyet sem.

Az első vadász egy darabig hallgatott, a másik pedig kedvetlenül fütyörészett magában. Majd megszólalt az első:

– A dédanyám egyszer látott egy egyszarvút. Mikor kicsi voltam, sokat mesélt róla nekem.

– Ó, valóban? Nyilván foglyul ejtette egy arany zablával.

– Nem. Nem volt arany zablája. Az embernek nincs is rá szüksége ahhoz, hogy elfogjon egy unikornist, az csak mese. Csak tiszta szíve kell legyen.

– Hogyne, persze – kuncogott a fiatalabb. – És lovagolt is az egyszarvúján? Szőrén ülte meg talán, akár a nimfák, mikor még fiatal volt a világ?

– A dédanyám félt a nagytestű állatoktól – válaszolt az első vadász. – Nem lovagolt rajta, hanem csak csendesen ült, az egyszarvú pedig az ölébe hajtotta a fejét, és elaludt. A dédanyám meg sem moccant, amíg az unikornis fel nem ébredt.

– Hogy nézett ki? Plinius kegyetlennek írja le az egyszarvút, a teste lóéhoz hasonlít, szarvasfeje, elefántlába és medvefarka van, mély hangon üvölt, homlokán pedig egyetlen, két arasz hosszú fekete szarv látható. És a kínaiak…

– A dédanyám csak annyit mondott, hogy az egyszarvúnak finom illata volt. Képtelen volt elviselni az állatok szagát, még a macskáét vagy a tehénét sem bírta, nemhogy egy vadállatét. De az egyszarvú illatát kedvelte. Egyszer sírva is fakadt, mikor említette. Persze akkor már nagyon öreg volt, és majdnem minden, ami a fiatalkorára emlékeztette, könnyeket csalt a szemébe.

– Forduljunk vissza, és vadásszunk máshol! – vágott közbe a másik hirtelen. Mikor megfordították lovaikat, az egyszarvú halkan visszahúzódott a bozótba, és csak akkor követte őket tovább, amikor ismét jóval elébe kerültek. Az emberek némaságba burkolózva lovagoltak, míg el nem érték az erdő szélét. Akkor a fiatal vadász halkan megszólalt:

– Mit gondolsz, miért mentek el? Ha léteztek egyáltalán.

– Ki tudja? Változnak az idők. Szerinted jó korszak ez egy unikornis számára?

– Nem, de kíváncsi lennék, volt-e olyan kor, melyet bárki is jónak tartott volna a számukra. Most már úgy rémlik, mintha hallottam is volna egy-két történetet… de elnehezítette a fejemet a bor, vagy épp máson járt az eszem. Mindegy, nem számít. Még elég világos lesz a vadászathoz, ha sietünk. Gyere!

Kilovagoltak az erdőből, ügetésre fogták lovaikat, és nekiiramodtak. Még mielőtt eltűntek volna szem elől, az első vadász hátranézett a válla felett, és visszakiáltott, mintha csak látta volna az árnyékban álló egyszarvút.

– Maradj, ahol vagy, te szegény teremtés! Ez nem a te világod. Maradj az erdődben, és tartsd zölden a fáidat, fiatalon a barátaidat. Ügyet se vess a fiatal lányokra, úgyis csak csacska öregasszonyok lesznek. Sok szerencsét!

Az egyszarvú mozdulatlanul állt az erdő szélén, és fennhangon megszólalt:

– Én vagyok az egyetlen egyszarvú. – Hosszú idő óta ezek voltak az első szavai, több mint száz évig még magában sem beszélt.

Nem lehet, gondolta. Soha nem bánta az egyedüllétet, hogy sosem látott más egyszarvút, mert mindig tudta, hogy vannak a világon hozzá hasonló teremtmények, és egy unikornisnak nincs szüksége több társra ennél a tudatnál. – Tudnék róla, ha mindnek nyoma veszett volna. Én is eltűnnék. Semmi olyan nem történhet velük, ami engem elkerül.

Saját hangja megrémisztette, és rohanni támadt kedve. Sebesen és ragyogva szaladt végig rengetegének sötét ösvényein. Váratlanul előbukkanó, fűtől elviselhetetlenül fényes és árnyékoktól szelíd tisztásokon suhant keresztül, tudatában volt mindennek, ami körülvette, érezte a bokáját súroló növényeket és a szél által megemelt levelek rovarcikkanású, pislákoló, kék és ezüst fényeit.

– Ó, ezt képtelen lennék elhagyni, soha nem tudnám, még akkor sem, ha én lennék a világon az utolsó egyszarvú! Itt tudom, milyen az élet, ismerem a szagokat és az ízeket. Mi mást is kereshetnék a világban, ha nem mindig csak ezt?

De amikor megtorpant, mozdulatlanul megállt, és a feje felett károgó varjakat és a mókusok civakodását figyelte, felébredt benne a kétely. Lehet, hogy a többiek együtt vágtatnak valamerre, a messzeségbe? És ha elrejtőztek, és rám várnak?

Amióta feltámadt benne a kétely, nem volt nyugta, amióta felötlött benne a gondolat, hogy elhagyja az erdejét, nem tudott úgy állni egy helyben, hogy ne akart volna épp máshol lenni; nyugtalanul és boldogtalanul ügetett fel-alá tava partján. Az egyszarvúak nehezen hoznak döntéseket. Nem, mondta, majd: de, aztán mégse, éjjel-nappal ezen törte fejét, és életében először úgy érezte, hogy a percek végigmásznak rajta, akár a férgek. – Nem megyek. Csak mert az emberek egy ideje nem láttak egyszarvúakat, nem jelenti azt, hogy mind eltűntek. Még ha igaz is lenne, akkor sem mennék. Én itt élek.

Végül egy meleg éjszakán egyszer csak felébredt, és így szólt:

– Most vagy soha. – Átsietett az erdején, megpróbált nem látni, nem szagolni semmit, megpróbálta nem érezni a földet a patái alatt. A sötétben élő állatok, a baglyok, rókák és szarvasok felemelték fejüket, amint elsuhant mellettük, de az egyszarvú nem nézett rájuk. Gyorsnak kell lennem, gondolta, és olyan hamar vissza kell térnem, ahogy csak tudok. Talán nem is kell messzire mennem. De akár rábukkanok a többiekre, akár nem, olyan hamar hazatérek, ahogy csak lehet.

Az út, amely az erdő széléről indulva kígyózott, vízként csillogott a hold alatt, de mikor a fáktól távol rálépett, beléhasított, hogy milyen kemény és milyen hosszú. Majdnem visszafordult, de aztán mélyen beszívta az erdő illatát, mely még mindig elért hozzá, és virágként tartotta a szájában, ameddig csak bírta.

A hosszú út nem sietett sehová, és nem volt vége. Átfutott a falvakon és a városkákon, a síkságokon és a hegyeken, a köves pusztákon és a sziklákon virágzó réteken, de egyikhez sem tartozott igazán, és nem pihent meg sehol. Továbbsodorta az egyszarvút, húzta a lábát, akár az apály, bosszantotta, nem hagyta, hogy csendesen füleljen a levegőbe, ahogy szokta. Az unikornis szeme mindig porral volt tele, és sörénye merev és nehéz lett a kosztól.

Az erdejében mindig elsuhant mellette az idő, de utazása során most ő futott keresztül rajta. A fák színe megváltozott, az útjában látott állatok nehéz bundát növesztettek, majd levedlették; a felhők a változó széltől hajtva vagy vánszorogtak, vagy rohantak, rózsaszínre és aranyra festette őket a nap, és haragossá váltak a viharban. Akárhová ment is az egyszarvú, mindenütt a népét kereste, de nem akadt a nyomukra, s hiába találkozott oly sokféle nyelvvel az út során, egyiken sem esett többé szó róluk.

Egyszer kora reggel, mikor le akart térni az útról, hogy pihenjen egy kicsit, egy embert pillantott meg, aki a kertjét kapálta. Bár az egyszarvú tudta, hogy el kéne rejtőznie, mégis mozdulatlanul állt, figyelte, hogy dolgozik a férfi. Végül a paraszt felegyenesedett, és meglátta az unikornist. Kövér volt, és a tokái minden lépésnél remegtek.

– Ó – mondta. – Ó, de gyönyörű vagy.

Amikor az ember leoldotta az övét, hurkot kötött rá, és esetlenül felé araszolt, az egyszarvú inkább elégedett volt, mint riadt. A paraszt tudta, hogy mi az az unikornis, s azt is, hogy ő maga mire való: répát kapálni, és olyasvalamit üldözni, ami világít és gyorsabban tud szaladni, mint ő. Az egyszarvú olyan könnyedén lépett félre a férfi első támadása elől, mintha csak a szél fújta volna odébb.

– Az én időmben még csengettyűkkel és lobogókkal vadásztak rám – mondta a parasztnak az egyszarvú. – Az emberek tudták, hogy csak úgy vadászhatnak rám, ha olyan csodás hajtást rendeznek, amihez muszáj közelebb mennem, hogy jobban lássam. És még így sem fogtak el soha.

– Biztosan megbotlottam – motyogta a paraszt. – Csak nyugodtan, gyönyörűm!

– Sosem értem fel ésszel – morfondírozott az egyszarvú, mialatt a férfi feltápászkodott a földről –, miről álmodtok, mihez kezdenétek velem, ha elfognátok. – A paraszt ismét előrevetődött, és az unikornis úgy tért ki előle, akár az eső. – Azt hiszem, még önmagatokat sem ismeritek.

– Csak nyugalom, nyugodj meg végre! – A férfi verejtékező arcára kosz húzott csíkokat, levegő után kapkodott. – Gyönyörűm – zihálta. – Te gyönyörű kis kanca.

– Kanca?!– Az egyszarvú olyan élesen harsant fel, hogy a paraszt felhagyott az üldözésével, és a fülére szorította kezét. – Kanca? – kérdezte vészjóslóan. – Én ló lennék? Tán annak tartasz? Talán annak látsz?

– Jó lovacska – zihálta a kövér ember. A kerítésre támaszkodott, és megtörölte arcát. – Lecsutakollak, megtisztogatlak, és te leszel a legszebb öreg kanca a vidéken. – Ismét előrenyújtotta az övet. – Elviszlek a vásárra – kecsegtette. – Gyere, lovacskám!

– Lovacska – horkant fel az egyszarvú megvetően. – Tehát egy lovat akartál foglyul ejteni. Egy fehér kancát, akinek a sörénye tele van bogánccsal. – Amint az ember közel ért hozzá, az unikornis az öv hurkába csúsztatta szarvát, kirántotta a paraszt markából, és átdobta az út felett a százszorszépek közé. – Ló, mi? – prüszkölt mérgesen. – Még hogy ló!

Egy pillanatig a férfi nagyon közel állt hozzá, és az unikornis tekintete belemélyedt a paraszt kicsi, fáradt és meglepett szemébe. Aztán az egyszarvú sarkon fordult, felvágtatott az útra, és olyan sebesen nyargalt el, hogy aki csak látta, felkiáltott:

– Ez aztán a ló! Ez aztán igazi ló! – Az egyik öregember halkan odasúgta feleségének:

– Ez arabs ló. Egyszer olyan hajón utaztam, amin arabs ló volt.

Ettől kezdve az egyszarvú még éjszaka is kerülte a városokat, kivéve, ha nem volt kerülő út. Még így is akadt néhány ember, aki üldözőbe vette, de mindig csak mint kóbor kancát, és soha nem azon a vidám és tiszteletteljes módon, ahogy az illendő volna, ha valaki unikornisra vadászik. Kötelekkel, hálókkal, cukorkacsalétekkel közeledtek hozzá, füttyögve szólongatták, és Pitypangnak meg Kedvesnek hívták. Néha eléggé visszafogott lépteiből ahhoz, hogy a lovak megérezzék a szagát, aztán nézte, ahogy az állatok felágaskodnak, megperdülnek, mint akit orrba vágtak, és elragadják riadt lovasaikat. A lovak mindig felismerték.

– Hogy lehet? – tűnődött. – Azt megérteném, ha az emberek egyszerűen elfelejtették volna az unikornisokat, vagy ha annyira megváltoztak volna, hogy most már gyűlölettel néznek minden egyszarvúra, és ha csak a szemük elé kerül egy, máris a halálát kívánják. De hogy egyáltalán ne vegyék észre őket, hogy rájuk nézzenek, és mégis valami mást lássanak a helyükön… milyenek akkor egymás szemében? Milyenek akkor számukra a fák, a házak, a valódi lovak vagy akár a saját gyermekeik?

Olykor átfutott rajta a gondolat: – Ha az emberek többé nem tudják, mit látnak, akkor akár egyszarvúak is élhetnek még a világon, boldog ismeretlenségben. – De a remény és a hiúság máza alatt tudta, hogy az emberek épp azért változtak meg, és a világ is velük együtt, mert az unikornisoknak nyoma veszett. Mégis ment tovább a köves úton, bár minden áldott nap egy kicsivel erősebben kívánta, bárcsak sose hagyta volna el az erdejét.

Aztán az egyik délután egy pillangó bukdácsolt elő a szellőből, és megállapodott az unikornis szarva hegyén. Egész teste bársony volt, sötét és poros, arany foltok villogtak szárnyán, és vékony volt, mint egy virágszirom. Végigtáncolt az egyszarvú szarván, és göndör csápjaival tisztelgett neki.

– Vándor hazárdjátékos volnék. Szolgálatára!

Az egyszarvú utazása kezdete óta először nevetett fel. – Pillangó, mit keresel idekint egy ilyen szeles napon? – kérdezte – Megfázol, és idő előtt meghalsz.

– A halál magához veszi azt, amit megtartanál – válaszolt a pillangó –, és meghagyja, amit jobb szeretnél elveszíteni. Fújj, szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Én az élet tüze mellett melengetem kezem, és négyszeresen könnyebbséget nyerek. – Úgy csillogott az unikornis szarván, mint egy darabka bagolyszemvillanás.

– Ismersz-e engem, pillangó? – kérdezte reménykedve az egyszarvú, és a kis rovar válaszolt. – Derekasan: maga halkufár. Te vagy a mindenem, te vagy a napom, ha megöregszel és szürke néneként ott bólogatsz a tűznél, akkor is te leszel az én szeplős, tüdőbajos Mariskám. – Elhallgatott, a szél ellenében megrezegtette szárnyait, majd társalgási hangnemben hozzátette: – Szívemben mint apró ezüst harang függ a neved. Összetörném magam, csak hogy egyszer az igaz neveden szólíthassalak.

Peter S. Beagle

Peter S. Beagle

– Mondd hát akkor a nevem – könyörgött az egyszarvú – Ha tudod a nevem, mondd meg nekem!

– Garabó Gereben – vágta rá boldogan a pillangó. – Most aztán kifogtam rajtad! Nem jut neked aranyérem. – Az unikornis szarván ugrándozott és sziporkázott, s közben dalolt: – Gyere haza, Vitéz Jancsi, gyere haza, hova valaha nem jöhettél! Gyürkőzz neki, Borissza, kapd el a hullócsillagot! Csendes bár a föld, de rohan a vérpatak, engem a faluban gyilkosnak tartanak. – Szeme csillogó skarlátban játszott az unikornis szarvának fényében.

Az egyszarvú sóhajtott, és félig mulatva, félig csalódottan továbbporoszkált. Megérdemelted, dorgálta magát. Több eszed is lehetne, nem várhatod el egy pillangótól, hogy tudja a nevedet. Csak dalokat és verseket ismernek, mindenféle kacatot, ami megragadt a fülükben. Jóravalók ugyan, de semmit nem csinálnak rendesen. De miért is tennék? Olyan hamar eléri őket a halál.

A pillangó hetykén, dalolva tetszelgett előtte.

– Egy, megérett a meggy, kettő, feneketlen teknő – kántálva piruettezett – Hegycsúcsra szállott a keselyűk vénje, társakat szólít, őket hívogatja. De minő kínperceket számlál, ki hőn szeret, s gyanútól rágva mégis csak szeret! Jöjj, Jókedv, és parancsomra hozd magaddal a tomboló képzeletet; három napig nyári kiárusításon kapható, alkalmi vétel. Szeretlek, szeretlek, ó, borzalom, borzalom, hess, boszorkány, hess! Szavamra, rosszabb helyet nem is választhattál volna a törött szárnyadnak! Fűzfa, fűzfa, hajladozó füzem. – Hangja úgy csilingelt az egyszarvú fülében, akár csengő ezüstpénzek.

A haló nap hátralevő részében együtt utaztak, de mikor a nap leszállt és az égen rózsás halak úsztak keresztül, a pillangó felröppent az unikornis szarváról és elé libbent.

– El kell érnem az esti vonatot – szabadkozott. Az egyszarvú a felhők háttere előtt látta a pillangó bársony szárnyain kirajzolódó finom fekete ereket.

– Ég veled! – búcsúzott. – Remélem, még sok dallal találkozol – nem jutott ennél kedvesebb búcsú eszébe, amit egy pillangónak mondhatna. De a lepke, ahelyett, hogy elhagyta volna, a feje felett csapongott, és a kék esti levegőben hirtelen kevésbé hetykének, s inkább idegesnek tűnt. – Repülj el! – sürgette az egyszarvú. – Túl hideg van idekint neked.

– Azt a lovat ülik meg, amit makedóniainak neveznek – gajdolta szórakozottan a pillangó, aztán kitisztult a hangja: – Egyszarvú. Régi francia nyelven unicorne. Latinul unicornis. Szó szerint: egyszarvú – unus, egy és cornu, szarv. Mesebeli állat, amely szarvas lóra hasonlít. Ó, szakács vagyok, rettenthetetlen kapitány, és a Náncsi brigg matróza. Látta itt valaki Katicát? – Oly peckesen, vidáman illegette magát a levegőben, hogy körülötte csodálkozva és zavartan pislákoltak fel az első szentjánosbogarak.

Az egyszarvú annyira döbbent és boldog volt a neve hallatán, hogy elsiklott a lóra tett megjegyzés felett.

– Ó, hát rám ismertél! Hát mégis rám ismertél! – kiáltott fel, és felszabadult sóhaja húsz lábra is elsodorta a pillangót. Amikor visszatántorgott, az unikornis kérlelni kezdte: – Pillangó, ha valóban tudod, ki vagyok, mondd el, kérlek, láttál-e másokat, akik rám hasonlítanak. Mondd meg, merre keressem őket! Hova tűntek?

– Pillangó, pillangó, hova rejtsem arcomat? – énekelte a lepke a sápadó fényben. – Megláthatod, melyik édes, melyik fanyar bolond. Istenem, ha szerelmemet megint karjaimban tarthatnám és újra az ágyamban fekhetnék! – Megint megpihent az unikornis szarván, és az egyszarvú érezte, hogy remeg.

– Kérlek! – könyörgött. – Csak annyit akarok tudni, hogy van-e más egyszarvú is a világon. Pillangó, mondd, hogy vannak még hozzám hasonlók, én hinni fogok neked, és akkor hazamegyek az erdőmbe. Oly régóta úton vagyok már, pedig megígértem, hogy hamar visszatérek.

– Ott messzi túl a hold kigyúl – kezdte a pillangó –, az Árnyak Völgye vár ott, vágtass, el, el! – Váratlanul elhallgatott, és furcsa hangon folytatta: – Nem, nem, figyelj, ne hallgass rám, figyelj! Megtalálod a néped, ha elég bátor vagy hozzá. Már nagyon rég végigmentek az országutakon, szorosan mögöttük a Vörös Bika csörtetett, és széttiporta lábnyomukat. Ne félj semmitől, de köss utasbiztosítást! – Szárnyai súrolták az egyszarvú bőrét.

– A Vörös Bika? – kérdezte az unikornis. – Mi az a Vörös Bika?

A pillangó énekbe fogott.

– Kövess engem, kövess engem! Kövess engem! Kövess engem! – De aztán hevesen megrázta fejét, és tovább idézett: – Elsőszülött bikája hatalmas, szarvai, akár a vadbivalyé. Tülkeivel minden népet a világ végére terel. Figyelj, figyelj, most figyelj!

– Figyelek! – kiáltotta az egyszarvú. – Hol van a népem, és mi az a Vörös Bika?

De a pillangó nevetve a füléhez libbent. – Rémálmaimban a földön csúszok-mászok – énekelte. – A kiskutyák, Bodri, Fickó, Pajtás, megugatnak, a kiskígyók rám sziszegnek, a koldusok a városba jönnek. Végül megérkeznek az osztrigák.

Egy darabig az egyszarvú előtt szökdécselt a szürkületben, aztán eltáncolt az útszéli lila árnyékokba, és kihívóan kántált:

– Kettőn áll a vásár, te molylepke!… Kéz a kézben, kéz a kézben a kézben a kézben… – Az utolsó, amit az egyszarvú látott belőle, apró lepkecsattogás volt a fák között, de az is lehet, hogy megcsalta a látása, mert az este mostanra már megtelt szárnysuhogással.

Legalább felismert, gondolta szomorúan az egyszarvú. Ez jelent valamit. De aztán meg is felelt magának: nem, ez nem jelent az égvilágon semmit, csupán azt, hogy valaki valamikor írt egy dalt vagy költeményt az egyszarvúakról. No de a Vörös Bika? Vajon mit érthetett alatta? Bizonyára csak egy másik dal.

Lassan továbbporoszkált, miközben az éjszaka szorosan köré fonódott. Az ég alacsonyan és csaknem tintafeketén terült el fölötte, kivéve egy sárgásezüst foltocskát, ahol a hold bujkált a vastag felhők mögött. Az egyszarvú halkan egy dalt énekelt magában, amit még évekkel azelőtt hallott az erdejében egy lánytól.

Cipőmben elébb élnek macskák és verebek,
Semmint hogy én együtt élnék veled.
A tengerből is elébb sétálnak ki halak,
Mint hogy visszatérj hozzám te magad.

Az egyszarvú nem értette a szavakat, de az énektől honvágya támadt. Úgy rémlett neki, hogy amint kitette lábát az erdejéből, meghallotta az őszt, mely máris rázni kezdte a bükkfákat.

Végül leheveredett a hideg fűbe, és elnyomta az álom. Az egyszarvúak a legóvatosabbak minden vad közül, de ha alszanak, akkor mély a szunnyadásuk. Mindenesetre, ha nem álmodott volna az otthonáról, bizonyosan felriadt volna az éjszakában közeledő kerékcsattogásra és csilingelésre, még ha a kerekeket rongyok borították is, és az apró csengettyűket gyapjúval fojtották el. De az egyszarvú messze járt, ahová már nem hatolt el a lágy giling-galang, ezért fel sem ébredt.

Kilenc társzekér közeledett az úton, mind feketével bevonva, s mindegyik előtt sovány, fekete ló feszült a hámnak. Rácsos oldaluk fogsorként vicsorgott, amikor a szél keresztülfújt a fekete ponyvákon. Az első szekeret egy tömzsi öregasszony hajtotta, és a kocsi letakart oldalán nagy betűs felirat hirdette: FORTUNA ANYÓ ÉJFÉLI KARNEVÁLJA. És alatta, kisebb betűkkel: Éji teremtmények, csudálatos lények.

Mikor az első társzekér az alvó egyszarvú mellé ért, az öregasszony hirtelen visszafogta fekete lovát. A többi kocsi is megállt, és némán várakozott, míg a vénség hátborzongatóan kecsesen leugrott a földre. Az egyszarvúhoz osont, sokáig csak nézte, aztán így szólt:

– Nocsak. Nocsak, öreg, kiszáradt szívemre mondom, és én még azt hittem, hogy a fajtájukból soha többé nem látok egyet sem. – Hangja méz és puskapor illatát hagyta a levegőben.

– Ha az a tökfilkó tudná – mosolygott, és kavicsokra emlékeztető fogai kivillantak. – De nem hiszem, hogy elmondom neki. – Visszanézett a fekete szekérsorra, és kétszer csettintett. A második és a harmadik kocsis leszállt a bakról, majd

elindult az öregasszony felé. Egyikük éppolyan alacsony, sötét és kőszerű volt, mint maga a vénasszony. A másik magas, vékony férfi volt, akit elszánt zavarodottság légköre lengett körül. Régi, fekete köpönyeget viselt, szeme zölden villant.

– Mit látsz? – kérdezte az öregasszony az alacsony embertől. – Rukh, mit látsz a fűben?

– Egy döglött lovat – válaszolta Rukh. – Nem, mégsem döglött meg. Adjuk oda a mantikornak vagy a sárkánynak. – Kuncogása olyan volt, akár a gyufasercegés.

– Ostoba – horkant fel Fortuna anyó, aztán a másik alakhoz fordult: – Hát te, te varázsló, jövendőmondó, te csodatevő? Te mit látsz a bűvös látásoddal? –Rukh-kal együtt recsegő röhögésben törtek ki, de elhallgattak, amikor az öregasszony észrevette, hogy a hórihorgas férfi még mindig az egyszarvút bámulja. – Válaszolj, kókler! – förmedt rá, de a másik feje rezzenetlenül egy irányba nézett. Az öregasszony végül rákollóként eltorzult kezével maga felé rántotta a férfi állát, aki lesütötte a szemét. Nem állhatta Fortuna anyó sárga tüzű tekintetét.

– Egy ló – mormolta. – Egy fehér kanca.

Fortuna anyó merőn nézte egy darabig. – Te is ostoba bolond vagy, varázsló – vihogott fel végül –, de rosszabb bolond, mint Rukh, és veszélyesebb is. Ő kapzsiságból hazudik, de te félelemből. Vagy kedvemre akartál tenni? – A másik nem válaszolt, és Fortuna anyó magában felnevetett.

– Ám legyen – legyintett. – Legyen fehér kanca. Szükségem van rá a Karneválhoz. A kilencedik ketrec üres.

– Kötélre lesz szükségem – Rukh már fordult volna, de a vénasszony megállította.

– Az egyetlen kötél, ami gúzsba köthetné – mondta neki –, az a fonal, amellyel az ősi istenek lenyűgözték a Fenris farkast. Azt a fonalat halak lélegzetéből, madárköpetből, asszonyszakállból, macskanyávogásból, medveinakból fonták és még… emlékszem már: hegyek gyökeréből. Mivel ezen alapanyagok egyike sem áll rendelkezésünkre, és törpéink sincsenek, akik összesodornák őket nekünk, meg kell elégednünk a vasrácsokkal. Álmot bocsátok rá, így, ni – és Fortuna anyó keze táncot járt a levegőben, orra alatt néhány kellemetlen hangzású szót mormolt. Mikor végzett a varázsigével, az egyszarvú körül villám szaga terjengett.

– Most pedig ketrecbe vele! – szólt két emberéhez. – Napkeltéig mélyen alszik majd, bármi lármát csaptok is körülötte – hacsak a szokásos ostobaságotoknak köszönhetően nem értek hozzá puszta kézzel. Szedjétek szét a kilencedik ketrecet, és építsétek fel körülötte, de jól vigyázzatok! A kéz, amely akár csak a sörényét is illeti, azon nyomban szamárpatává változik. Meg is érdemelnétek. – Ismét gúnyos pillantást vetett a hórihorgas, vékony férfira. – A kis bűvésztrükkjeid még több fejtörést okoznának neked, mint most, varázsló – szurkálódott, miközben sípolva kapkodta a levegőt. – Gyerünk, munkára! Nem sokáig lesz már sötét.

Visszasiklott kocsijának árnyékába, mintha csak járt volna egyet. Mikor jóval hallótávolságon kívül került, a Rukh nevű fickó kiköpött, és kíváncsian nézett utána. – Csak tudnám, mi bújt a vén tintahalba. Mit számít az, hogy hozzáérünk-e az állathoz vagy sem?

A varázsló olyan halkan válaszolt, hogy alig lehetett érteni a szavát.

– Egy ember érintése akkor is felköltené, ha maga az ördög bocsátotta volna rá az álmot. És Fortuna anyó nem ördög.

– Szeretné, ha annak hinnők – horkant fel a sötét fickó. – Szamárpata! Bah! – De a kezét jó mélyen zsebre dugta. – Miért törne meg a varázs? Ez csak egy öreg, fehér kanca.

A varázsló azonban már az utolsó fekete szekér felé tartott.

– Siess! – kiáltott vissza a válla felett. – Nemsokára felkel a nap.

Az éjszaka hátralevő része azzal telt, hogy lebontották a kilencedik ketrecet, a rácsokat, a padozatot, a tetőt, s aztán újraemelték az alvó egyszarvú körül. Rukh épp az ajtót rángatta, hogy kipróbálja, jól le van-e lakatolva, mikor keleten a szürke fák hirtelen forrni látszottak, és az egyszarvú kinyitotta a szemét. A két ember gyorsan elosont, de a magas varázsló még időben visszanézett, hogy lássa, amint az unikornis feltápászkodik, a vasrácsokra mered, és lehajtott fejét úgy ingatja, akár egy öreg, fehér ló.

Fordította Kleinheincz Csilla

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú
Ciceró Könyvstúdió, 2013