Aforizmatikus lélekrajz | Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt

Posted on 2013. július 14. vasárnap Szerző:

0


Barnes_felfele_folyik-bor180Írta: Cserhalmi Imre

Manapság, amikor a regény – egyébként lehetőségeinek gazdagságát tekintve szinte végtelen – műfaját sok tollforgató összetéveszti a gátlástalan fecsegéssel, meglepő, hogy a nem is nagy alakú könyv milyen vékony. Az kevésbé feltűnő, hogy írója több, a magyar olvasó által nem okvetlenül ismert irodalmi díj birtokosa, hiszen sok és sokféle a díj, s a mennyiség értékvesztő lehet. De annak, aki Julian Barnes regényeivel már találkozott – hazánkban ez többször is megeshetett vele –, a fentebb említettekre nem is kell figyelnie, mert feltételezi, hogy értéket tart a kezében. És nem csalódik.

A regénynek mindössze az első 26 oldalát tölti meg a főszereplő iskolás éveinek krónikája, amely – a szereplők s a miliő elengedhetetlen bemutatásán túl – köznapi és pofonegyszerűen átlátható világba vezeti az olvasót. Aztán amikor a főszereplő már nyugdíjasan és magányosan él, kiderül – a számára is! –, hogy még az ember legszűkebb világa sem pofonegyszerűen átlátható, hogy mindennek jelentése és jelentősége volt és van, annak is, aminek nincs. Iskolás kategóriák mentén a leginkább lélekrajzi regénynek minősíthetnénk a művet, amely szüntelen izgalomban képes tartani azt az olvasót, aki tudja, hogy az igazán fontos, veszélyes, sőt halálos dolgok sohasem a zajos csihipuhikban, a látványos kavalkádokban történnek, hanem bizony a lélekben.

Persze sokkal kitűnőbb író Barnes annál, minthogy valami meditatív múltidézéssel beérné. Az egykori iskolatárs későbbi öngyilkossága, majd az a tény, hogy titkos naplóját a főszereplőre örökíti, s a főszereplő aztán megtudja, hogy talán nem azonos időben, de ugyanazt a nőt szerették… Ugye, milyen egyszerű, sőt már-már szokványos alapképlet egy lélekrajzzal is kacérkodó bestsellerhez? Van ilyen a piacon bőven, távol álljon tőlem, hogy leszóljam, ha jól írták meg. Ami itt a bestsellerhez képest plusz, az „mindössze” annyi, hogy a szereplők elmélyült ábrázolása történik. Felszínesen, mondjuk bestselleresen nézve a szereplők cseppet sem bonyolultak, mondhatnánk meglehetősen „pofonegyszerűek”, ám írói ábrázolásuk bonyolult, vagyis sokszínű, gazdag, felfedező erejű. Ráadásul – és ez a művészi érték itt különösen szembetűnő – mindez az affektált okoskodás, a „hú, de mélyen elvont vagyok” ismert, ilyen esetekben gyakori írói öntetszelgés nélkül.

Szinte elképesztő, hogy Barnes úgy tud átívelni évtizedeket néhány mondattal, hogy az ember úgy érzi, nem is ugrott az időben, illetve, hogy ami kimaradt, az nem is fontos. Ezért, amikor a főszereplő idős emberként, jelenkori izgalommal kutatja a múltbéli eseményeket, s bennük egykori meg mai önmagát, egy pillanatra sem szakad meg életének s a történetnek a folytonossága.

Az emberben néha felötlik a naivan túlzó kérdés: lehet csupán aforizmatikus töprengésekből, illetve kommentekből, rövidke leíró részletekből, még rövidebb dialógusokból és kérdő mondatokból regényt csinálni? Lehet, úgy látszik. Mindenesetre a rendkívül tömör stílus a többi közt nyilván azért nem nehézkes, sőt többnyire kifejezetten könnyed, mert tele van szellemes megjegyzésekkel. Nem okvetlenül tréfás, még csak nem is mindig derűs mondatokkal, hanem találóakkal. Az író valóban sebészi pontossággal tárja fel az ember lelkiállapotait, tetteinek rejtett rugóit, ösztönei késztetéseit, értelme lehetőségeit és korlátait.

A főszereplő életében két nő fontos: az egyik a szinte kiismerhetetlen rejtélyt, a másik az áttetsző racionalitást testesíti meg. Idős korában rájön, hogy mindkettő nélkülözhetetlen a számára. Idős korában arra is rájön, hogy az évek száma halmozódhat, ettől még nem biztos, hogy az élet is gyarapodik. Rájön, ezért szívesen idézi, hogy a „házasság olyan, mint egy hosszú, unalmas étkezés, ahol legelőször a pudingot tálalják”. Rájön, hogy „mi a lényegi különbség ifjúság és öregkor között: amikor fiatalok vagyunk, többféle jövőt képzelünk el magunknak; amikor megöregszünk, többféle múltat képzelünk el másoknak.” Megérti ennek a gondolatnak az igazságát: „A történelem az a bizonyosság, ami az emlékezet elhalványulásának és a dokumentáció pontatlanságainak találkozásából jön létre”. És rádöbben arra is, hogy ugyanott, ahol a hölgyön most májfolt terpeszkedik, évtizedekkel korábban bájos kis szeplő volt látható… Bölcsen meditál: „Fejlődik idővel a személyiség. A regényekben mindenképpen, hiszen enélkül nem lenne történet. És az életben? Néha nem úgy tűnik. Változnak az ítéleteink és véleményeink, új szokásokat és hóbortokat alakítunk ki, de ez csak a felszín.”

És ha valaki azt gondolná a fentiek nyomán, hogy valami pszichologizáló, úgynevezett népszerű tudományos, hatásvadász okoskodást tart a kezében, olyat, amelyikben manapság sokan (sok-sok!) aprópénzre váltják a tudományt – téved. Mindez egy-egy szereplő, esemény, helyzet ábrázolásának fontos, pontos eszköze. Az író néha kiszól a regényből. Olykor egyenesen, máskor meg mintha nem is tenné. Például, amikor a főszereplő szavaival így töpreng: „Mit is tudok az életről – én, ki ilyen óvatosan éltem? Aki soha nem nyert és nem veszített semmit, csak hagyta, hogy megtörténjenek vele a dolgok; akinek hétköznapi ambíciói voltak, és hamar beletörődött, ha azok nem sikerültek? Aki kerülte a sérüléseket és ezt túlélő ösztönnek nevezte? Aki kifizette a számláit, mindenkivel próbált jóban lenni a lehetőségekhez képest, aki számára az eufória és a kétségbeesés régi olvasmányélményekből ismerős kifejezés csak?… aki mindig abban élt, hogy el tudja kerülni a fájdalmakat – és a fájdalom pontosan ezért találta meg.”

Tekintve, hogy sokkal több a nyugdíjas, mint a pályakezdő fiatal, üzletileg nem lenne talán haszontalan, ha ezt a kitűnő regényt elsősorban időseknek ajánlanám. Mégsem csak nekik. Hanem mindazoknak, akik önmagukra kíváncsiak. Már fiatalon is.

Szeretném, ha az idézetekből is kiderült volna: Karáth Tamás fordítása remek.

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt
Partvonal Könyvkiadó, 2013

* * *  * * *

Julian Barnes

Julian Barnes

A könyv kiadói fülszövege

Tony Webster mindig is óvatosan élt, ám egy ügyvédi levél váratlanul felkavarja az elvált, magányos férfi nyugdíjas hétköznapjait. Kiderül, hogy örökölt, és hagyatéka nem más, mint Adrian Finn, a mindig is különcnek tartott fiatalkori barát naplója.

A sorok olvasása közben negyven évvel ezelőtti szerelmek, barátságok, kamaszkori lázadások emlékei törnek a felszínre, és az idős férfi elhatározza, hogy felkutatja a rejtélyek kulcsfiguráját, első szerelmét, Veronicát. Személyes találkozásuk új megvilágításba helyezi a múltat és a saját felelősségét abban a tragikus halálesetben, amelyre már évtizedek óta nem gondolt.

Julian Barnes regényét 2011-ben jelölték a Costa Book Év Könyve címre is, végül ugyanabban az évben egy még rangosabb szépirodalmi elismerést, a Man Booker-díjat kapta meg régen nem tapasztalt, egybehangzó döntés nyomán.

„Azt gondoltam – igen, valahol a lényem mélyén gondolkodtam –, hogy vissza tudok térni a kezdetekhez, és meg tudom változtatni a dolgokat. Hogy a vér folyását visszafordíthatom.”

Fordította: Karáth Tamás

Julian Barnes: Felfelé folyik, hátrafelé lejt
176 oldal
Partvonal Könyvkiadó, 2013
ISBN 978 615 528 3086