Szendi Gábor: Párbajok nélkül (részlet)

Posted on 2013. július 13. szombat Szerző:

0


Szendi-G-Párbajok nélkül-bor180Vigyázz, mit kívánsz!

Van egy embertípus, akinek szexualitását Sandra Pertot szexológus úgy jellemezte, hogy „feljogosított libidója” van. A feljogosított libidó azt jelenti, hogy az illető ahányszor csak gerjedelmet érez, szeretkezni akar, és partnere ellenkezésén megsértődik. Úgy érzi, nem szalaszthat el egyetlen alkalmat sem. Amikor ő megkívánja a szexet, nem számít, hogy társa akarja-e, partnerének kötelessége volna őt kielégíteni. Általában férfiakra jellemző ez a viselkedés, de nőknél is előfordul.

Zoltán és Gabriella évek óta együtt éltek. Kapcsolatuk jónak volt mondható, egyedül a szexualitásban nem volt meg köztük az összhang. Zoltán állandóan kezdeményezett, Gabi pedig egyre többször ellenállt neki. A férfi gyakran papolt arról, mekkora szenvedés neki ez az önmegtartóztatás. Kijelentette, hogy neki ez „egészségügyi szükséglet”, és homályos célzásokat is tett arra, hogy máshol talán majd nagyobb megértésre talál. Gabi persze gyötrődött, ő is kereste az érveket, azzal vágott vissza, hogy „csak a testem kell”, és egyre inkább kényszernek érezte a szexet. Amikor együtt voltak, folyton arra gondolt, hogy most is csak azért „adja oda magát”, mert ezzel Zoltán kedvében akar járni.

A lány felkeresett egy terapeutát, aki azt mondta neki, hogy a problémát meg lehet oldani, de ezért áldozatot kell hoznia. Gabi beleegyezett. Akkor a terapeuta azt mondta, hogy rá kell vennie a partnerét arra, hogy naponta legalább kétszer szeretkezzenek, hogy Gabi megszeresse a szexet. Egy napot sem szabad kihagyni, mert akkor Gabi visszaeshet a fejlődésben. És ha Zoltán nem akar legalább kétszer szeretkezni, mondja meg neki, hogy ezt nem teheti, mert a közös problémát meg kell oldani, ezt az egészet Zoltán kedvéért csinálja, és a terapeuta is megmondta, hogy egy napot sem szabad kihagyni.

Gabi otthon elmondta a partnerének, hogy nagyon szeretné megoldani a problémát, úgyhogy készen áll a napi két szeretkezésre. Úgy gondolta, lehetne egyszer reggel, egyszer pedig este. Zoltán először széleset vigyorgott, de kezdeti lelkesedése gyorsan alábbhagyott. Egy idő után már fáradtságra hivatkozott, és Gabi hiába sírt és könyörgött, hogy „nem volt még meg a napi kettő”, és „ennyi küzdelem után már nem volna szabad feladnunk”, Zoltán végül dühösen azt mondta, hogy nem akarja meggyógyítani Gabit, jók lesznek ők így is, ahogy vannak.

Probléma vagy megoldás?

Mivel az emberi kapcsolatokban minden mindennel összefügg, ezért egy problémát soha nem lehet izoláltan tekinteni. Ami egyfelől probléma, az másfelől valamire megoldás, és ami megoldásnak tűnik, később az válhat a legnagyobb problémává. Amikor tehát „megoldunk” egy problémát, lehet, hogy még nagyobbat zúdítunk magunkra. Egy kisfiú állandóan sót evett, naponta komoly mennyiségek fogytak, és a családja ezt rossz szokásnak tartotta. Amikor egyszer kórházba került, ott „kézbe vették a dolgot”, és „leszoktatták” a kisfiút a sóevésről. Három nap múlva a kisfiú meghalt. Boncoláskor kiderült, hogy egy ritka rendellenességben szenvedett: a veséje nem tudta a nátriumot visszaszívni.

Az allergiás és autoimmun betegségek az immunrendszer túlműködésének a következményei. Ezek a betegségek egyre gyakoribbak a nyugati társadalmakban, míg a természeti népeknél továbbra is ismeretlenek. Mikor különböző egészségügyi programok keretében Afrika egyes vidékein a gyerekekből kiirtották a parazitákat, megjelent körükben az allergia. Amióta a fekélyért felelőssé tett Helicobacter pylorit nyakra-főre irtják, azóta ugrásszerűen megnőtt a nyelőcsőrák előfordulása. Kiderült ugyanis, hogy ez a baktérium véd a nyelőcső elrákosodásával szemben.

Mindenki ismeri Oidipusz tragédiáját. Azt jósolták neki, hogy saját apját fogja megölni, és saját anyját veszi feleségül. Oidipusz a jóslatot hallva elhagyta szülővárosát, hogy elkerülje a sorsát. Minél inkább hitte, hogy távolodik a végzetétől, annál közelebb jutott annak beteljesedéséhez. Nem tudta ugyanis, hogy valódi szülei annak idején kitették őt a pusztába meghalni, mivel egy sötét jóslat azt jövendölte nekik, hogy gyermekük meg fogja ölni saját apját. Egy pásztor azonban megmentette őt, és elvitte egy másik város királyi udvarába, ahol az uralkodó pár édes gyermekeként nevelte fel. Amikor aztán Oidipusz a vándorútja során kocsijával egy szűk úton összetalálkozott egy férfi kocsijával, a vita hevében megölte őt. Ő volt a valódi apja. Majd eljutva Théba városába, megmentette a várost a gonosz szfinxtől, és így elnyerte az éppen megözvegyült királyné – saját anyja – kezét. A mítosznak sok értelmezése van, az egyik így szól: olykor a problémák megoldására tett erőfeszítés okozza a legnagyobb problémát. Jól gondoljuk meg tehát, probléma-e a probléma, és mivel jár, ha megoldjuk.

Council Nedd When the Solution is the Problem (Amikor a megoldás a probléma) című tudománytörténeti írásából megismerhetjük a cipőröntgen különös történetét. Amikor a 19. század végén Wilhelm Conrad Röntgen felfedezte a röntgensugárzást, a feltalálok agyát igencsak megmozgatta, mi mindenre lehetne használni. Az egyik remek ötletet 1927-ben szabadalmaztatták. A találmány arra volt jó, hogy a cipőboltban meg lehetett vizsgálni, nem nyomorítja-e meg a cipő a lábat. Az ember csak bedugta cipőstül a lábát az ügyes szerkezetbe, és a bolti eladó szemügyre vette a láb és a cipő röntgenképét. A készülékből az USA-ban legalább tízezer darabot gyártottak, de Angliában és más európai országokban is ezerszám vált hozzáférhetővé elegáns cipőboltokban. Az 1950-es években jelentek meg aztán az első tanulmányok, amelyek arra figyelmeztettek, hogy egy-egy ilyen cipővásárlás során igen nagy sugárdózist kapnak az emberek, ami – különösen a gyerekeknél – csontvelőbetegségeket és lábnövekedés-visszamaradást eredményezhet. A bolti eladók még ennél is súlyosabb kockázatnak voltak kitéve. Nedd konklúziója: a láb védelmére kifejlesztett cipőröntgen okozta a legkomolyabb lábproblémákat.

A világvége elmarad

Konsztantinosz Kavafisz a Barbárokra várva című zseniális versében a rómaiak a barbárok eljövetelére készülnek. Egy sokáig rettegve várt dolog, ha megbarátkoznak vele, lassan már megoldásnak tűnik sok más problémára. Amikor aztán egyszerre csak kiderül, hogy barbárok nincsenek, akkor támad csak igazán nagy zavar.

 „De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?”

Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
S futárok érkeztek a limesek felől,
jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

„S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

Az ókortól 1900-ig több mint hetven világvégét jósoltak. Melchior Hofmann például 1533-ra, Luther Márton 1600-ra jövendölte az eseményt. Az 1840-es évek környékén különösen nagy keletje volt az efféle jóslatoknak: a különféle próféták egymást túllicitálva vagy nyolc dátumot adtak meg a végítélet napjának. Sokan elfogadták a világvégét, mint Isten akaratát, és utoljára még jól ki akarták mulatni magukat. Felhagytak a munkával, nem aratták le a termést, elverték minden vagyonukat, az adósok pedig nem fizették meg tartozásaikat. Amikor aztán a világvége elmaradt, súlyos gazdasági problémák támadtak: az emberek termény nélkül maradtak, még vetni sem volt miből, sokan eltékozolták a vagyonukat, a hitelezők elvesztették a pénzüket, és tömegeknek kellett nulláról újrakezdeni az életet. Azaz a világvége, amire annyira rákészültek, „mégiscsak megoldás lett volna valahogy”.

Gyakori történet, hogy fiatal házasok a közös jövő érdekében minden erejüket megfeszítve küzdenek, hogy otthont teremtsenek maguknak. A közös probléma összeköti őket. Hét közben dolgoznak, hétvégén házat építenek. Sokan külföldön vállalnak munkát a nagyobb keresetért, és nem mérik fel, mivel jár a tartós különélés. Mire aztán megteremtik az otthont, a kapcsolat gyakran kiürül, ha pedig sokat voltak távol egymástól, belépett a házasságba egy harmadik.  A probléma megoldódásával megszűnik az összetartó kapocs.

Büntetésből most játszani fogsz

Egy anyuka szerette volna kisfiát leszoktatni a számítógépes játékról, a gyermek ugyanis egyre több időt töltött a gép előtt, ráadásul egy online játékban vett részt, ahol emelt díjas SMS-ért lehetett pontokat vásárolni. Amikor az egyik hónapban horribilis számlát produkált, elvették a telefonját. Akkor a családi vállalkozás üzletben tartott telefonjáról küldözgette az SMS-eket, és megint hatalmas lett a számla. A mama, amikor megkeresett, már túl volt a „megoldáson”. Azt találta ki, hogy a kisfiúnak a telefonszámlát le kell dolgoznia az üzletben, játszani pedig csak jutalomból játszhatott, ha jól tanult és rendesen dolgozott. Tegye fel a kezét, aki szerint ez így rossz!

A helyzet az, hogy a kondicionálás vagy a kognitív disszonancia elméletét ismerve a mama megoldása sajnos több sebből vérzik. A munkát büntetésként alkalmazni nem szerencsés útravaló az életbe, hiszen a kisfiú már gyermekkorában azt tanulja meg, hogy a munka: büntetés. Egy játékszenvedélyben szenvedő kisfiút jó magaviseletéért játékidővel jutalmazni pedig azt jelenti, hogy az online játék még jutalmazóbbá válik a szemében. Ez kicsiben sajnos előrevetíti azoknak a felnőtt szenvedélybetegeknek a viselkedését, akik bármire képesek szenvedélyükért. Az anyuka tehát megoldási kísérletével csak rontott a helyzeten, mert pont az ellenkezőjét kellett volna elérnie: hogy a munka jutalom legyen, a játékszenvedély pedig váljon büntető ingerré. Hogy ezt hogy lehet elérni, nehezebb kérdés.

Szendi Gábor

Szendi Gábor

Korábban, a szokásokról írott részben azt fejtegettük, hogy a szenvedély már nem egyszerűen rossz szokás, ezért nem is lehet róla leszokni, sem hagyományos praktikákkal leszoktatni róla valakit. Egy szenvedélytől csak identitásváltozással lehet megszabadulni. Sajnos szenvedélyek esetén a gyengekezűség a legrosszabb stratégia. Az identitásváltozás keményebb falat, a legjobb az lett volna, ha nem ebbe az irányba kanyarodik a kisfiú érdeklődése. Sajnos az emberek fejében az a kép él, hogy a szenvedélyek mértékletes kiélése még nem bűn. Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek egy része – és előre nem lehet megjósolni, ki lesz az – nagyon könnyen rászokik az agyi jutalmazó központ ingerlésére. Állatkísérletekből tudjuk, hogy egy patkány képes addig nyomogatni a pedált, amivel az agyába beépített elektródán át a jutalmazó központját ingerelheti, amíg éhen nem hal.

Egy megoldás lehet, ha kötelezővé tesszük a játékot. Természetesen akkor, amikor a gyereknek volna jobb dolga is. Ha például szeret lejárni focizni, akkor focizás helyett, ellenőrzött módon játszania kell a számítógépen, méghozzá nem addig, amíg jólesik neki, hanem annál tovább. Minden délután percre pontosan el kell kezdeni a játékot, és mondjuk, 2-3 órán át kell játszania. Az SMS-díjakat a zsebpénzből kell levonni. A kognitív disszonancia (erről bővebben még később) elve szerint a kötelező dolgokat megutálják az emberek. Súlyosbítani lehet a helyzetet azzal, ha a gyermek csak állva játszhat a gépével. Az áram rövid idejű ravasz megszakításával időnként frusztráló gépújraindulást is lehet produkálni. Egyszer nyaraláskor a barátaink gyerekei otthonról hozott szokásként a verőfényes délelőttöket a tévé előtt ülve töltötték. Odaálltam a földszinten lévő villanyórához, és időnként egy másodpercre lekapcsoltam az áramot. Odafönt ilyenkor mindig ordítás és veszekedés hallatszott, a gyerekek egymást vádolták, hogy a másik elkapcsolta a csatornát. Ahogy megnyugodtak, ismét lecsaptam egy pillanatra az órát. Amikor eluntam ezt, kivártam egy tévémentes időszakot, és celluxszal betekertem az antenna csatlakozórészét. A tévézgetés abbamaradt. A jó cél érdekében a viselkedésterapeutának időnként furfanghoz kell folyamodnia, aminek titka persze szálljon vele a sírba, hiszen ezek a módszerek hatásukat vesztik, ha a célszemély orra alá dörgöljük.

 Szendi Gábor: Párbajok nélkül – okok helyett megoldások
Jaffa Kiadó, 2013