Gál Éva: Lejáratás és bomlasztás (részlet)

Posted on 2013. július 3. szerda Szerző:

0


GálÉ_Lejáratás-bor180| Előszó |

A kötetben olvasható írások főszereplője az egyik oldalon – természetesen a témából következően is – a politikai rendőrség, a másik oldalon a fő- és a mellékszereplők történetesen majdnem valamennyien tudósok és tanárok. Nem mintha a magyar államvédelem annak idején megkülönböztetett figyelmet fordított volna a társadalomnak erre a csoportjára. A sztálinista diktatúra számára – kivált az ötvenhatos forradalom utáni megtorlás éveiben – nem volt olyan rétege a társadalomnak, amelyet ne tartott volna valamilyen szempontból veszélyesnek a fennálló rendszerre nézve, jóllehet az értelmiségre, mint véleményformáló rétegre, különösen nagy gondot fordított. Másfelől nem azért van szó e kötetben főként a fenti foglalkozási csoportokhoz tartozó emberekről, mintha kutatómunkámban éppen a tudósok és tanárok elleni állambiztonsági tevékenység módszeres vizsgálatát és feldolgozását tűztem volna ki célul. Voltaképpen szinte véletlenszerűen alakult úgy, hogy az általam átnézett (az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában és más gyűjteményekben őrzött) dokumentumok olyan emberekről szólnak, akik csaknem mind a címben megnevezett foglalkozási körből kerültek ki. Mindamellett mégsem egészen véletlenszerű a dolog: az írások ugyanis tulajdonképpen egyetlen téma, a Mérei-ügy, azaz a Mérei Ferenc és társai ellen „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése és más bűntettek miatt” folytatott államvédelmi nyomozás, vizsgálat, majd legfelsőbb bírósági eljárás és az ennek mellékszálaiként felmerült további kérdések kutatásából keletkeztek. Eredetileg egyáltalán nem a tudományos feldolgozás és megírás szándékával fogtam a kutatásba, hanem csak az oly sokáig elzárt, szigorúan titkos iratok megismerése, elolvasása céljából – mégpedig személyes indíttatásból. Férjem, Litván György tanár és történész (1929–2006) ugyanis a Hungaricus-ügynek is nevezett államvédelmi ügy egyik főszereplője volt. A nyomozási dossziéra azért írták a „Hungaricus” címet, mert a vád fő tárgya az ezzel az álnévvel jegyzett rendszerellenes tanulmány megírása, sokszorosítása és terjesztése volt. Férjem végül is 1958 őszi letartóztatása után Mérei Ferenccel együtt ötödmagával került a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa elé, és harmadrendű vádlottként az 1959. április 1-jén meghozott ítélet szerint 6 év börtönbüntetést kapott. (A Mérei-ügyben megvádolt további kilenc személyt Zsámboki Zoltán és társai címszóval külön csoportba sorolták, és tárgyalásukat két hónappal később tartották meg.)

A levéltári munka során fokozatosan kiderült, hogy szinte a teljes dokumentumanyag fennmaradt: az úgynevezett bizalmas nyomozás iratai (tehát a letartóztatás előtti, operatívnak nevezett iratok), a vizsgálati (vagyis a „Fő utcai”) iratok és a bírósági iratok is. Sok ezer oldal elolvasása és az ügy kiágazásainak más források bevonásával is végzett további kutatása után úgy láttam, hogy itt olyan ismeretek birtokába jutottam, amelyeket érdemes (sőt kötelességem) másokkal is megosztani, vagyis történészként feldolgozni. (…)

A kötet írásai konkrét, egyedi ügyekkel foglalkoznak, amelyek közül csak egy (a Mérei-ügy) jutott el az államvédelmi eljárások végső stádiumáig, a realizálásig, azaz a letartóztatásig, a bíróság elé állításig és az elítélésig. De ezek az ügyek egyben esettanulmányoknak is tekinthetők, amelyekből kellő óvatossággal általános tanulságok is levonhatók a politikai rendőrség működését illetően. A Hungaricus-ügyet, az utolsó nagyobb ötvenhatos politikai pert a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetése és a felügyelete alatt működő Belügyminisztérium is a Nagy Imre híveire mért végső csapásnak szánta. Előzőleg, 1958 júniusában a Kádárrezsimnek – hosszú előkészületek után – sikerült véghez vinnie Nagy Imre és társai bíróság elé állítását és a négy legveszélyesebbnek ítélt vádlott kivégzését, majd gyors egymásutánban megtartania az addig jegelt legjelentősebb politikai pereket (amelyekben igen súlyos ítéleteket hoztak). Időrendben: Ádám György és társai, Kardos László és társai, Bibó István és társai, Haraszti Sándor és társai pere. A „nagyimristák” elleni represszió lecsengésének tekinthető Hungaricus-ügy vizsgálatának utolsó stádiumában le is vonták azt a kissé elhamarkodott következtetést, hogy sikerült teljesen szétzúzniuk az általuk revizionistáknak, nemzeti kommunistáknak nevezett csoportokat. Ez az államvédelmi ügy szemléletesen mutatja, hogyan konstruálta meg a pereket a politikai rendőrség. A fő vádhoz – az illegális írásművek, röpcédulák létrehozásához és terjesztéséhez – Méreinek nem volt köze, csak utólag szerzett róla tudomást. A Hungaricus-ügy operatív, azaz nyomozati dossziéjának tárgya eredetileg csak Litván György és Fekete Sándor illegális tevékenysége volt. A nyomozást vezető Hollós Ervin alezredes (a BM Politikai Nyomozó Főosztálya akkor II/5 számmal jelzett, „belső reakciót elhárító” osztályának vezetője) eleinte Szalai Sándort, a szociológia akkor már fegyelmi úton eltávolított egyetemi tanárát is be akarta vonni az ügybe, ezt a tervét azonban nem valósíthatta meg. Viszont Mérei Ferenc pszichológust, akire egyébként a belügyesek már régóta vadásztak – főként ötvenhatos egyetemi szerepe miatt – egy számukra szerencsés véletlen folytán (amelyről a tanulmányban lesz bővebben szó) az utolsó pillanatban, egy mesterséges konstrukció révén a Hungaricus-ügyhöz tudták kapcsolni, mégpedig úgy, hogy elsőrendű vádlottat csináltak belőle.

Egyébként az is a konstrukcióhoz tartozott, hogy miképpen csoportosították a bíróság elé vitt vádlottakat. Miután az ügyben 1958 októberében eredetileg letartóztatott hat személy mellé 1959 első két hónapjában még négyet vittek be a Fő utcára, továbbá másik négy, már korábban, más ügy miatt letartóztatott gyanúsítottat is a Hungaricus-ügyhöz kapcsoltak, két csoportra osztották a vizsgálati foglyokat, de csak az utolsó pillanatban döntötték el, ki melyik perbe kerül, illetve kik lesznek egy-egy csoportban az elsőrendű vádlottak.

A végül Mérei Ferenc és társai néven futó ügy számomra az első és legfontosabb esettanulmány volt. Részletekbe menő kutatása során ismerhettem meg, hogyan választották ki és használták fel a besúgókat, hogyan vetették be az operatív technikai eszközöket, miképpen végezték a külső figyelést, és végül az így összegyűjtött, sokszor kétes értékű információkat milyen tendenciózus, rosszindulatú, hazug módon összesítették, foglalták rendszerbe, azaz miképpen kriminalizálták a történéseket.

Miként látni fogjuk, az ügy nyomozati és vizsgálati szakaszában az ügynökök beszervezésének vagy beszervezési kísérleteinek többféle módját alkalmazták. Előfordult a börtönnel való fenyegetőzés (ezt főként a kihallgatásra behívott tanúknál alkalmazták előszeretettel), a letartóztatásból való kiengedés, a vizsgálati foglyoknak enyhébb elbánás ígérése, a már elítéltek idő előtti szabadon bocsátása (e két utóbbi módszerhez főleg zárkaügynökök esetében folyamodtak). Találkoztam ebben az ügyben az úgynevezett konspiratív letartóztatás módszerével is. Itt mindkét ilyen kísérlet kudarccal végződött a belügy számára. A konspiratív módon, tehát nem éjjel a lakásán, hanem délelőtt, az utcán letartóztatott Litván György nem vállalta az együttműködést szabadon bocsátása fejében. A hónapokkal később, szintén az utcán letartóztatott Nemes Lívia pszichológust eredetileg kizárólag azért fogták le, mert szükségük lett volna ebben a körben egy újabb besúgóra, s biztosak voltak abban, hogy családi körülményei miatt belemegy a dologba. Miután azonban őt sem tudták beszervezni, benn tartották a Fő utcán, és a második Hungaricus-perben a többiekhez képest különösen súlyos ítélettel sújtották: öt év börtönnel. Ezt a tanulságos esetet részletesebben, külön fejezetben is megírtam (Egy meghiúsult beszervezés).

Ugyancsak a Hungaricus-ügyben elém került dokumentumok indítottak arra, hogy utánajárjak az ezekben csak érintőlegesen szereplő Szalai Sándor elleni államvédelmi tevékenységnek. Az említett iratokból csak annyi volt kiolvasható, hogy miután Hollós alezredes a felső pártvezetéstől nem kapott engedélyt Szalai Sándor és néhány más szociáldemokrata (Horváth Zoltán, Justus Pál) bevonására a büntetőeljárásba, elhatározta, hogy a BM lejáratja őket. A tájékozódás során fokozatosan megtudtam, hogy Szalairól az ÁBTL-ben nyolc kötetnyi iratot őriznek, s ezekből végül sikerült kideríteni, hogyan is alakult a továbbiakban a „Szalai-ügy”.

A Szalai Sándor elleni állambiztonsági ténykedéseket két részletben írtam meg (a kutatás első fázisában ugyanis csak az 1970 előtti iratokat tartalmazó két kötetet tudtam átnézni). Ezek a dokumentumok azt világították meg, hogyan gyűjtött anyagot a titkosrendőrség az 1950-es koncepciós „Szakasits-perben” életfogytiglanra ítélt és 6 év börtön után csak 1956 nyarán rehabilitált tudós ötvenhatos „ellenforradalmi” tevékenységéről, a forradalom leverése utáni „ellenséges kijelentéseiről” és feltételezett rendszerellenes tevékenységéről. A „Szalai Sándor” feliratú, korábban a titkos iratokon belül még titkosabbakra utaló T jelet kapó (T-9738. számú) dosszié első és második kötetéből kiderültek a részletek is arról, hogyan hajtották végre a kitervelt „lejáratást”, azaz besúgó hírébe keverését. A belügynek ez az akciója sikerrel járt: Szalait a rágalommal végül is el tudták szigetelni a hazai barátoktól, ismerősöktől és tudományos köröktől. Ez az államvédelmi machináció persze egyáltalán nem volt kivételes: a lejáratás és bomlasztás igen kedvelt és elterjedt módszer volt. S erre azért is fel kell figyelni, mert a titkosrendőrség, miközben elszántan őrizte (s bizonyos fokig még ma is őrzi) valódi ügynökeinek inkognitóját, előszeretettel hozott besúgói hírbe ártatlanokat. Ez arra int bennünket, hogy az akkoriban vagy akár még most is terjengő híreket minden konkrét esetben próbáljuk meg ellenőrizni: bizonyítható-e az állítás, vagy pedig a BM által tudatosan terjesztett hamis vádról van szó?

Szalai Sándor pályáját azonban a sikeresen végrehajtott „lejáratás” sem tudta kettétörni: a sok nyelvet beszélő, igen művelt, nagyon tehetséges és rendkívül energikus, sőt némelyek szerint erőszakos tudós részben ezen tulajdonságai, részben a később ismertetendő, számára szerencsésen alakult körülmények folytán a nemzetközi tudományos életben meg tudta vetni a lábát, s így teret talált tudományos és tudományszervezői munkásságának. De ez sem mentette meg az államvédelem – ezúttal a kémelhárítás – kitüntetett figyelmétől. A hatóság azonban ezekben az (1983-ban bekövetkezett halála előtti) években sem tudott eljutni a „realizálásig”, azaz a letartóztatásig. A vele kapcsolatos több mint ezer oldalnyi titkosrendőrségi irat az akkori állambiztonsági módszereken kívül azt is illusztrálja, mennyire rettegett a rezsim az úgynevezett fellazítástól, vagyis a nyugati „imperialista” befolyás sokféle formában észlelhető terjedésétől. Az államvédelem Szalai esetében a nyugati tudományos eredmények, a kutatás és az egyetemi oktatás szabadsága propagálását, a nemzetközi szociológiai szervezetekbe és általában a szabad világ tudományos életébe való bekapcsolódást tekintette a „fellazítás” veszélyes megnyilvánulásainak.

Tisztán ügynökkérdésről voltaképpen csak egy írás szól (Volt-e ártalmatlan ügynök­jelen­tés?), s ebben azt a következtetést kellett levonnom, hogy ilyen alig-alig lehetett. A cikkben főszereplő besúgó munkadossziéját (vagyis összegyűjtött jelentéseit) azért kértem ki, mert szerettem volna megtudni, ki az a „Tóth Gabriella”, aki férjemről, rólam és számos barátunkról jelentett. Ez még nem lett volna ok arra, hogy meg is írjam a történetet. Találkoztam viszont a dossziéban olyan esetekkel, amelyek megmutatták, hogy a besúgó által jelentéktelennek hitt – sőt „feladatán kívül”, pusztán az ügynökszerep interiorizálása folytán leírt – információk milyen súlyosan tudtak ártani embereknek. (…)

Gál Éva: Lejáratás és bomlasztás. Tudósok, tanárok a titkosrendőrség látókörében
Corvina – Nagy Imre Alapítvány, 2013