Léner Péter: Volt egyszer egy színház (részlet)

| I. |

Ennek a könyvnek a József Attila Színházról kell szólnia, de életemnek egy jelentős szakasza annyira összeforrott a szín­házzal, hogy nem tudom magamtól elválasztani. Nem is szüksé­ges, azt hiszem. Legalább annyira éltem a színházban, mint otthon. So­sem tudtam elszakadni a feladatomtól: mit játsszunk, kik játsszák és hogyan. Igyekeztem átélni a pilla­natot, hogy a közön­séggel minél természetesebben kerül­jünk egy légtérbe.

Elnézést kérek kollégáimtól, hogy magamról és saját elő­adá­saim­ról ezúttal többet írok. Neveletlenségemet magyarázza, hogy ezek­ről van több élményem, mondanivalóm.

A színházban minden mondatot úgy kezdtem: „mi”. Itt most talán kicsit gyakrabban írom azt: „én”. Ígérem, a második kötet csak rólatok szól majd!

A színházirodalom a személyes tapasztalásból született. Ezért sokféle. Még az utolérhetetlen és zseniális Sztanyiszlavszkij is mint gyakorló színész és rendező (igazgató) konstruálta meg – vagy inkább összefoglalta, rendszerbe szedte – a „színész munkáját”. Brecht mint politizáló, dühös értelmiségi felszólította a színházat politikai, társadalmi kötelezettségére és felelősségére. A mi generációnk számára ők voltak az alappillérek. De olvastuk az aktuális oroszokat is – én Efroszt szerettem a legjobban –, a franciákat – Copeau ragadott meg a legerősebben –, s természetesen és elsősorban a magyarokat. Az Európában is jegyzett Hevesi Sándort, az olvasmányos és művelt Bárdos Artúrt, az anekdotikus Csathó Kálmánt, és Gellért Endre, Major Tamás, Ádám Ottó egy-egy írását.

Ők – és mások, a meg nem nevezett többiek – beépültek gondolkodásunkba, és a gyakor­latunkban szellemi bázisunkká váltak.

*

Huszonöt-harminc éves lehettem, amikor Kazimir Károly egyszer azt mondta nekem: „Te jó igazgató leszel.” A Tháliának még a Paulay Ede utcai épületében, Kazimir igazgatói irodá­jának ajtajában álltam. Lényeges megjegyzéseit, utasításait szerette akkor mondani, amikor a megszólított kényelmetlen, lehetetlen helyzetben volt. Épp kifelé mentem a szobájából, kezem a kilincsen, hátrafordultam, megismételte a mondatát. Nem értettem, de nem is érdekelt különösképpen. Jó darabokat akartam rendezni, jó színészekkel, elképzeléseim, törekvéseim nem terjedtek ezen túl. Az igazgatást egyébként is tőlem távoli, politikai, egy kiváltságos szűk körnek fenntartott, művészetidegen káderfunkciónak véltem, ami elől – gondoltam – úgyis el vagyok zárva.

Aztán kezdtem magam nem jól érezni a színházban.

Nem szeretek panaszkodni, ha lehet, kerülöm a ború minden formáját. Ragaszkodom a mosolyhoz, a szép nők, tehetséges fiúk és a nagy mesterek társaságához. Kénytelen voltam mindezt megteremteni magamnak, ezért lettem mégis igazgató. De arra is törekedtem, hogy a környezetem is így gondolkozzon és éljen.

*

Barta Máriát szerettem. Jó színésznő, okos asszony, hűséges barát volt. Szegedi főrendezőségem idején többször dolgoztunk együtt, és még többször beszélgettünk. Férjével, Bozóky Istvánnal, aki akkoriban igazgató volt Nyíregyházán, 1983 nyarán egyszer csak megjelentek nálunk Balatonedericsen, a családi nyaralóban. Bozóky művészeti vezetőnek hívott Nyíregyházára. Nem csaptam le az ajánlatra. Tanítottam a Színművészeti Főiskolán, és a következő évadra már két darabra volt szerződésem Debrecenben. Három állás soknak tűnt. Másrészt nem is igen értettem, mi lenne a feladatom.

Barta és Bozóky nálunk aludtak. Másnap olyan határo­zottan folytatták a meggyőzésemet, hogy délben meg­álla­podtunk. Jelentős fordulatot vett az életem.

Természetesen akkor ezt még nem tudtam. Az élet a leg­jobb dramaturg. A véletlenek hol jóindulatúan, hol tragi­kusan irányítják életünket.

Én állítottam össze a nyíregyházi színház következő évad­já­nak (1983–84) műsortervét. Ez Bozókyt vagy már nem érdekelte, vagy úgy gondolta, elsődlegesen a művészeti vezető feladata. Saját rendezői munkámnak Balázs József darabját, A bátori adventet választottam. Nem tudtam, hogy a művet előzőleg visszautasította a színház. Elődömnek nem tetszett. Engem viszont megragadott a dráma cselekménye, a nyelve, a helyszín, a bátori templom különleges atmoszférája, és a szerzőből sugárzó emberi tisztesség.

Döntésemnek számos következménye lett. Gerbár Tibor és Szigeti András játszották a főszere­peket. Jelentős siker fogadta a bemutatót. A szerző elégedett volt, a közönség lelkes, a sajtó dicsérő, a társulat hálás. A premier banketten a korszak vezető kritikusainak, irodalom­történészeinek egy csoportja – a népi ellenzék repre­zen­tánsai – eltűntek egy külön szobában. Balázs József nagy kedvencük volt (nekem is az lett), engem azonban valahogy el kellett helyezniük zárt világukban. Miután újra előkeveredtek, komoly arccal kezet szorítottak velem. Valami – egy adott időszakra – eldőlt.

Bozóky három hónap múlva lemondott váratlanul az igazgatásról. Meglepődtem. Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes – aki Szegeden eredménytelenül védett a helyi párt- és tanácsi maffia ellen – felhívott, és közölte: megbeszélte a nyíregyháziakkal, én leszek az igazgató. Puff. Minden olyan gyorsan történt, hogy igazából fel sem fogtam az eseményeket.

A budapesti fogadóirodák, a sznobok, a nagyokosok nem tettek komoly tétet arra, hogy megállom a helyem Nyíregyházán. Pesti belvárosi fiú Szabolcsban? Na, nem. Nem gondolták, hogy sokféle polgári fiú van, és nem tudták, Nyíregyháza valójában milyen.

Még kinevezésem előtt megnéztem egy délutáni előadást a színházban. Főleg fiatalok voltak a nézőtéren, meglepett az öltözködésük, a fiúk öltönyben, nyakkendőben, a lányok fehér blúzban, sötét szoknyában. Tiszta tekintetek, okos arcok. Ez a sötét Szabolcs? Értjük-e, ismerjük-e ezt az országot? Önmagunkat?

Az első társulati ülésen, 1990 őszén így kezdtem bemutatkozó beszédemet: „Nekünk első­sorban Nyíregyházán kell jó színházat csinálnunk. Nyíregyháza Magyarországon van, Ma­gyarország Európában. Ezt kell megértenünk, és ennek összefüggésében elhelyezni önma­gun­kat és meghatározni feladatainkat.”

Nagyszerű hátteret biztosított a város és a megye vezetősége, és inspirációt adott az a politikai atmoszféra, amely változást akart. Mi ebben aktív szerepet vállaltunk a nyolcvanas években. A politikai ellenzék egy irányának elismert és számon tartott fóruma lettünk.

Igazgatói működésem első bemutatója Kolozsvári Papp László Édes otthon című szatírája volt. Az éles, szellemes, maróan gúnyos mű Kádár Jánosról és halódó rendszeréről szólt. A be­mutató után Gyúró Imre, a megyei tanács elnökhelyettese behívott magához, és azt mondta: „Értem, rendben, de az arányokra és a mértékre figyeljen.”

Egyszer az év színházának választottak bennünket, máskor holtversenyben elsők, az újraszavazás után másodikak lettünk.

*

Nyíregyházi éveim alatt nagyon kedveltem Szigeti (Schwetz) Andrást, a különös embert és vallomásos színészt. Ő mindig egyes szám első személyben volt jelen a színpadon. A szerep, a játék volt az ő analízise. A titkait fedte fel nyilvánosan. Lehet ezt még színjátszásnak tekin­teni? Vagy épp ez a színjátszás? Amikor Nyíregyházáról a József Attila Színházba kerültem, nem szerződtettem le. Attól kezdve nem köszönt nekem. Pár év múlva öngyilkos lett, nyilván nem énmiattam. Azért mégis szégyellem magam, és fáj a mai napig. Ivo Krobotot, a kiváló cseh rendezőt – aki akkoriban a Prágai Nemzeti Színházban dolgozott, a nyolcvanas évek közepén felkértem, hogy rendezze meg Hrabal Őfelsége pincére voltam című drámáját. Megkért, utazzak ki Prágába, és kérjem ki az igazgatójától. Ültünk a direktori szobában, beszélgettünk, Kafkát hoztam szóba, hogy mennyire szeretem gimnazista korom óta. Krobot az asztal alatt diszkréten megrúgott. Kiderült, Kafka az akkori Prágában még persona non grata volt. Nálunk ez akkoriban már elképzelhetetlen lett volna.

A Hrabal–Krobot produkciót a nyíregyházi bemutató után meghívták az Avignoni Fesztiválra. Az előadás végén a közönség felállva, ütemesen kiabálta: „Bravo Hongrois!” Az egyik francia újság a következőt írta: „A fesztivál utolsó napjaira a Teatre des Halles nagyon kellemes meglepetést tartogatott Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című művével. Még ha nem is értünk magyarul, ez az előadás valódi csoda volt.

A színészek a legmélyebb megindultságból kacagásba vezettek át bennünket a bámulatos színpadképek segítségével, a nézők alig várják a folytatást. Tényleg, mikor jönnek vissza ezek a magyarok?”

A nyolcvanas évek végén mutattuk be Páskándi Géza Éljen a színház! című, a Kolozsvári Színházban játszódó drámáját. Egyik előadásunkat az MTV közvetítette. Megtudtuk, hogy Erdély rossz útjai aznap este tele voltak erdélyi magyarok autóival, nyugati irányba mentek, ahol fogni tudták a magyar köztelevízió adását. Ilyen társadalmi mozgósító ereje volt akkoriban a színháznak.

Amikor főiskolai osztályfőnökömet, Marton Endrét leváltották a Nemzeti éléről, azt mondtam neki: az a fájdalmas, hogy nem tudta, nem merte azt a színházat megcsinálni, amit igazán akart. Ennek a magyarázata, elemzése külön tanulmányt igényelne. De mégis: talán a legtöbben máshol voltunk, máskor, másokkal, mint ami személyiségünknek, kultúránknak leginkább megfelelt. Azt gondolom, ha a háború utáni (vagy akár későbbi) események (nem csak a színházakban) a maguk természetes, logikus útjain haladtak volna, Marton Endrének – aki ott nevelkedett, tanult – a Vígszínház igazgatójának kellett volna lennie.

Hatvankét évesen, az utcán halt meg: szétrobbant az aortája. Temetésén a szertartás alatt óriási, orkánerejű szél támadt, a koporsó melletti kandelábereket rázta a vihar. Szabó Magda mellett álltam, odahajolt hozzám, és azt súgta: „Haragszik az Isten.” Én Nyíregyházán azt csináltam, ami tudásom, vonzódásom, ambícióm legmélyéből fakadt. És bár aztán kulturális vezetők érdeklődtek, mit szólnék a Nemzetihez és a Tháliához, a magyar rulett a József Attila Színházat pörgette ki nekem.

*

Azok közé tartozom, akik a színházban végigmászták a létrát alulról felfelé: vidék, Budapest, rendező, főrendező, igazgató. Amikor Szegeden 1977-ben főrendező lettem, felfedeztem, hogy a kollégáim rendezései is érdekelnek. Elmondtam Ádám Ottónak, aki megjegyezte: „Ez bizonyos alkatú rendezőnél szükségszerű. Később majd foglalkoztatni kezd a színház egésze is. Ezekből lesznek az igazgatók.”

A színházi szakma elsajátításának hagyományos, konzervatív módja a magyar színháztörténetben bevált gyakorlat volt. Megtapasztaltam a színházi mindennapok számtalan helyzetét, a váratlant és a kiszámíthatót, megtanultam kezelni, és elhelyezkedni benne „kívülről”. Kerényi Imre kollégám egyszer azt mondta: „Könnyű neked, be tudsz menni a büfébe, és gond nélkül le tudsz ülni középre.” Azt mondtam, igen, de csak rövid időre; hamarosan felállok és elmegyek. Hagytam a színészeket, éljenek egymás között.

Kezdetben a színészek egymást rendezték, később egy közülük kivált, játszott és rendezett is. Majd a „rendező” önálló alkotó lett. Nem kizárólag belülről, sőt, legtöbbször kívülről jött. A rendező (az igazgató) ezért egy kicsit mindig idegen a színházban. Ez így van jól, ezt meg kell érteni, és akkor már szinte minden rendben lehet. Az a lényeg, amit Jean Vilar mondott: szeretnem kell azokat a színészeket, akiket rendezek. És ez nem mindig könnyű feladat.

Ötven év alatt összesen egy pofont kaptam egy színésznőtől, és egyet adtam én – egy másiknak. Emlékeim szerint egyiket sem művészi okból.

*

Ki a jó színigazgató? Mi a feladat? Végtelen sok válasz lehetséges. Hevesi Sándor azt mondta, egy előadás (egy színház) többféleképpen lehet jó, és egyféleképpen lehet rossz. Ez értelemszerűen érvényes az igazgatóra is. Brechttől megkérdezték, mire készül: a következő tévedésemre, válaszolta. Ezen a pályán sem lehet mindig igaza az embernek, de szigorúan le kell vonni a tanulságot, és ez kötelező. Meg kell érteni, hogyan és miért tévedtem, hogy legközelebb más hibát kövessek el.

A nagyszámú (?) kitűnő igazgató a maga módján mind másképpen volt jelentős. Különböző személyiségek, különböző művészi adottságok, kultúrák – és mindezeknek a végtelen változata. Papp Laci azt mondta, az ökölvívás olyan sport, ahol a győztest is megverik. A színigazgató is olyan mesterség, ahol a sikerest is többször megsértik, megalázzák, néha „kiütik”.

Az átlagosnál lényegesen erősebb állóképességre van szükségem. A La Manche-csatornán minden télen tartanak egy átúszást. Bálnazsírral kenik be magukat a résztvevők, állítólag ez védi a leghatásosabban a szervezetet a hideg, a szél, a jeges víz és minden egyéb ellen. A színigazgató éléskamrájában legyen készenlétben nagy mennyiségű bálnazsír!

Talán Peter Brook foglalta össze a legpontosabban: élő színház kontra halott színház. Úgy gondolta, hogy a színház szervesen, közvetlenül, szinte érzéki módon kapcsolódjon a társa­dalomhoz, az emberekhez. Tükrözze életüket, válaszoljon kétségeikre és kérdéseikre, gazda­gítsa világ- és emberismeretüket. Mindezt szórakoztatóan, gyönyörködtetően, élmény­szerűen tegye. A feladat: a színházat múltja, megtalált közönsége, vállalt küldetése, valamint a tár­sulat négyszögében elhelyezni.

A hajó át akar jutni az óceán egyik pontjától a másikig. Hosszú az út. A kapitány beállítja a műszereket a kívánt irányba, de a változó körülményeknek megfelelően folyamatosan változtat. Rajta kívül talán senki nem veszi észre. Csak arra a feladatra összpontosít, hogy el kell jutni a célhoz.

Ha életszerű az igazgató kapcsolata a társadalommal, akkor megérti, hogy minden folyamatosan változik, mozgásban van, és ezzel szinkronban kell lennie. Legyen mondanivalója, aktuális véleménye, filozófiája. Ez minden színházváltozatra érvényes. De a fő feladat mégiscsak annak a társadalomnak a folyamatos faggatása, értelmezése, amelyben élünk. A színháznak el kell helyeznie önmagát egy nagyobb struktúrában (ország, város), ezen belül megtalálnia egyedi feladatát, és ehhez meghatározni stílusát, szervezni és folyamatosan fejleszteni a társulatát, a színház egészét. Nem szeretem sem a fiatal, sem az öreg társulatokat: a nézőtéren jó esetben minden generáció jelen van, ezt kell a színpadnak is tükröznie.

A színháznak mindenekelőtt saját közönségét kell megtalálnia, ez adja meg valódi legitimitását. A nézőtér tele legyen, az előadások színvonala minimum vállalható, jó esetben magas nívójú, és a közönség valamilyen formában, változatban ismerjen rá önmagára, az őt magába foglaló valóságra.

Ezt a pályát nem lehet megtanulni: folyton tanulni kell. Az emberek, helyzeteik, történeteik elfogulatlan megértése a cél. Ennek a képességnek, technikának az elsajátítása öntudatlanul, talán már gyermekkorban elkezdődik.

Léner Péter: Volt egyszer egy színház
Corvina Kiadó, 2013

• Recenziónk: Emberi adalékok
• Fülszöveg