Jeney Zoltán: Rév Fülöp Fajszföldön (részlet)

Posted on 2013. május 16. csütörtök Szerző:

0


jeney_rév2-bor180Első fejezet  | amelyben Fülöp lemegy a csigalépcsőn és emlékezik

Még Csobánc király földig érő palotája legmagasabb tor­nyának fokán is hallani lehetett az ünnepre készülő várudvar vibráló zsibongását. Kiáltások, nevetések, és lob­banó terítők hangfoszlányait vitte a magasba a könnyű nyári szellő. Fülöp ott állt a torony fokán, s míg a tájat szemlélte, próbált kiigazodni a morajló zűrza­var­ban. A konyha felől szigorú női hang harsant: „Az ég szerelmére! Miért nem a kristály…” Alighanem Akarattya hercegnő vezé­nyelte a terítést. Feszült veszekedés és izgatott csörömpölés jelez­te, mint törik a kajárok magukat és a poharakat, hogy telje­sítsék úrnőjük parancsait. Most egy másik női hang: „A kéket!” Alma hercegnő választott éppen falikárpitot a lakomához. Egy idősebb férfi szólt ezután: „Minden nagyon szép! Minden nagyon jó!” Csobánc király tartott terepszemlét. Majd egy fiatalabb: „A sátrakat a várfal alá!” Gyenes szervezte az ünnepi lovagi tornát. Fülöp ott a vártorony magasán is felismert minden hangot, kedves volt számára valahány.

A békésen zöld, napsütötte táj ugyan szemgyönyörködtető volt, és Fülöp nagyon szeretett a torony tetején állva magányosan szemlélődni, most mégis úgy érezte, nem tétlenkedhet tovább, ha mindenki lent sürög-forog, elindult hát lefelé. A szűk csigalépcsőn felrémlett benne, hogy a legelső alkalommal, amikor egy évvel ezelőtt, meglátta a palotát, pont ilyen lakomát tartottak a nagyteremben. Akkor még tátott szájjal bámulta a földig érő falakat, a hatalmas boltozatú csarnokokat. Az elmúlt egy évben minden megváltozott körülötte, és ő maga is a szántódpusztai kis heverészőből komoly udvari legénnyé nőtt.

Kezdetben sok tennivalója nem akadt, hiába nevezték ki szobakajárnak, nem engedték neki, hogy dolgozzon. Csobánc király olyan hálás volt Fülöpnek a gyógyító virág megszerzéséért, hogy inkább fiaként szerette. Fülöp dologtalanul járt-kelt a királyi várban.

Eleinte örült ennek a dologtalanságnak, naphosszat heverészett, kedvére falatozta a loncot, a puszpángot és a finom tördemicet. Gyakran járt vissza édesanyjához a falujukba, ahol naphosszat heverészett és kedvére falatozta a loncot, a puszpángot és a finom tördemicet. Aztán amikor az otthoni látogatás után visszatért Csobánc király palotájába, naphosszat heverészett…

Fülöp unatkozott. Kint a szántódpusztán, míg hanyatt feküdt és békésen szundikált, a természet zajai vidám muzsikát húztak a fülébe. Hallgatta a hangyák motozását, a vakondok áskálódását, a szöcskék nekirugaszkodását, és együtt lélegzett a növényekkel. Itt a palotában se hangya, se vakondok, se szöcske nem neszezett, de ha neszezett volna is, az udvari élet lármája biztosan elnyomta volna sejtésnyi hangjukat. Itt küldöncök loholtak a folyosón, fazekak zörögtek a konyhán, lovak nyihogtak az istállóban. Állandóan történt valami: küldöttséget fogadtak, küldöttséget búcsúztattak, követ érkezett, követ távozott, a király vadászni ment, Akarattya hercegnő kikocsizott, Alma hercegnő táncos mulatságot rendezett, Gyenes a vívást gyakorolta a palotaudvaron. Folytonos jövés-menés, nem szűnő zajongás övezte az udvari életet.

Fülöp ebben az általános zsizsegésben kíváncsi lett, mi folyik körülötte, míg ő henyél, kezdte szégyellni magát, hogy mindenki tevékenykedik, ő pedig a napot lopja. Megkérdezte hát az udvari főhoppmestert, hogy tulajdonképpen mi egy szobakajár feladata. A főhoppmester hebegett-habogott, hogy öltöztetés, vetkőztetés, ágytálcsere, miegymás, de aztán rögtön hozzátette, hogy Fülöp ez alól mentesült, és neki semmi dolga nincsen. Ennek ellenére Fülöp odalépett Csobánc király elé, és közölte, hogy dolgozni szeretne. A király kérdésére, hogy vajon mi is lenne az a munka, amit kinézett magának, Fülöp a főhoppmester által felsoroltak közül csak az ágytálcserére emlékezett, pedig pont az volt az egyetlen, amiről nem tudta, mit jelent. Csobánc király nevetve tudatta Fülöppel, hogy majd kitalál neki valami testhezálló megbízatást, de nem engedte, hogy elsajátítsa az ágytálcserélés művészetét, így Fülöp nem tudta meg, mit takar ez a titokzatos tevékenység.

Végül nem a király, hanem Alma hercegnő találta meg a Fülöphöz illő feladatot. Mivel első munkája a fegyverhordozás volt Ádánd lovag mellett, Alma úgy gondolta, hogy Fülöpnek ténylegesen meg kellene ismerkedni a fegyverekkel. Ő maga ugyan nem szerette, és legszívesebben elásta volna az összes harci eszközt, de úgy vélte, jó tudni, hogy mit nem használ az ember. Így Fülöp kardvívást tanult, mégpedig a legnagyobb bajnoktól, akit a birodalomban találni lehetett: Gyenestől, Alma hercegnő férjétől. A vívóleckéket nagyon szerette, és jól is ment neki. Gyenes örömét lelte a tanításban, de mivel korábban soha nem csinált ilyesmit, neki a tanítást kellett tanulnia. Kezdetben mind a ketten sokat ügyetlenkedtek: Fülöp összevissza böködött meg kaszabolt, ezért mindenki nagy ívben elkerülte őket, Gyenes pedig eleinte, amikor Fülöp hibázott, a haját tépve kiabált, ahelyett hogy valami más módon magyarázta volna el a fogásokat. Szép lassan azonban összecsiszolódtak, mint a fogaskerekek. Fülöp jó tanulóvá, Gyenes pedig kiváló mesterré vált. Alma gyakran nézte a vívóórákat, kedvtelve legeltette szemét két kedvenc vitézén.

Gyenes most is vitézi ügyekben intézkedett, ugyanis a lakomát nagyszabású lovagi játékokkal tervezték kiegészíteni. Balatónia minden kard- és lándzsaforgatója meghívót kapott, hogy mérjék össze erejüket a királyi palota előtti réten. Gyenes vállalta a torna előkészítésének levezénylését. Sátrakat állíttatott, ahol a vendég lovagok felölthetik páncéljukat, kimérette és felrajzoltatta az összecsapások helyszínét, a porondot valamint a sorompót, ahol a lovasok a középen húzódó korlát két oldalán vágtathattak egymás felé.

– Ne olyan sűrűn a sátrakat, haló! Így átlóg a vendégek lába a szomszédba. Szellősebbre hagyjátok az utcát! – irányította a sátorverőket. – Magasabbra a lelátót – szólt rá most az ácsokra –, hadd lássák a hölgyek a viadalt! Szórjatok homokot a pályára – szalajtotta a kapásokat –, porozzon csak a föld a lópata alatt! – az udvari főfegyvermester ott loholt a nyomában, izzadó homlokát törölgette kendőjével, és buzgón helyeselt.

Fülöp úgy gondolta, jó hadi növendékként itt tud a legtöbbet segíteni, ám amikor odatoppant Gyenes elé, s kérdezte, hol lehetne hasznos, a lovag kedvesen odébb terelte. Akkor segít a legtöbbet, ha nincs láb alatt, közölte vele jóindulatúan.

Fülöp lógó orral bandukolt vissza a palotába, és eldöntötte, hogy Alma mellett serénykedik majd. A hercegnő éppen a tánctér kialakításán munkálkodott, s a személyzettel tologatta az asztalokat ide-oda a nagyteremben.

– Ne olyan sűrűn az asztalokat, haló – kiáltotta az asztaltologatóknak –, így nem lehet elférni közöttük! Magasabbra a gyertyatartókat – szólt rá most a gyertyagyújtókra –, hadd lássák az urak a pördülő szoknyákat! Szórjatok virágszirmokat a kőre – szalajtotta a kajárokat –, libbenjen csak a rózsaillat mindenfelé! – Az udvari főhoppmester ott loholt a nyomában, izzadó homlokát törölgette kendőjével, és buzgón helyeselt.

Fülöp, mivel nagyon szeretett Almával táncolni, gondolta, talán tud segíteni. Ám amikor kérdezte, hogyan lehetne hasznos, Alma csak rámosolygott, s közölte vele, hogy úgy szolgál a legjobban, ha nincs láb alatt.

Fülöp így a konyha felé vette az irányt, ahol Akarattya hercegnő vezényelte a lakoma-előkészítő hadműveletet.

– A nyársak! – kiáltott a kuktákra, akik azonnal sebesebben kezdték forgatni az illatozó berényeket. – Rozmaringot! – utasította a szakácsot, aki tüstént nyesett, aprított, s szórta a rotyogó kondérba a fűszert. – Több fát! – bökte oda a péklegényeknek, akik már dobálták is a hasábokat a kemencébe. Rend volt és fegyelem. Az udvari főétekmester ott ácsorgott a hercegnő mögött, izzadó homlokát törölgette kendőjével, és igyekezett észrevétlen maradni.

– Segíthetek valamit? – kérdezte Fülöp.

– Jaj, ne fárassz, szívem, elég bajom van így is! – emelte az égre tekintetét Akarattya, és már sietett is tovább, hogy helyre tegyen egy lustálkodó cselédet.

Fülöp búsan lépdelt vissza a nagyterem felé, ahol Csobánc királlyal futott össze.

– Mit kornyadozol itt, Fülöp? – kérdezte Csobánc. – Talán nem kaptál meghívót a mulat­ságba? Gyere, sakkozzunk!

Az elmúlt hónapokban Fülöp igazán összebarátkozott a királlyal. Ahogy egyre jobban megismerték egymást, kiderült, hogy a messze földön tisztelt, hatalmas Csobánc király valójában egy kedves, vidám öregúr, aki imádja lányait, végtelenül jószívű alattvalóival, szereti ugratni udvaroncait, de ki nem állhatja, ha feleslegesen hízelegnek neki. Mivel Fülöp teljesen járatlan volt az udvari jó szokásokban, és ezért sok galibát okozott ártatlan sutaságaival, tiszteletlenségével, Csobánc jókat mulatott rajta. Kendőzetlen őszintesége miatt pedig különösen megkedvelte a fiút. Fülöp az első időkben kicsit tartott az uralkodótól, hiszen korábban a falujukban nem hogy királyt, de egyszerű udvaroncot se látott, sőt udvari szolga sem vetődött feléjük soha. Amikor pedig egyik napról a másikra bekerült az udvar forgatagába, jobbára megszeppenten pislogott, ha megszólították. Csobánc közvetlensége azonban gyorsan feloldotta ezt az ódzkodást, sőt egyre többször fordult elő, hogy a király Fülöpben talált cinkostársra különféle tréfáiban.

Ezeknek a tréfáknak a legtöbbször az udvaroncok vallották kárát. Így volt ez például akkor is, amikor Csobánc a trónjára ültette Fülöpöt. Egyszer ugyanis egy túlságosan alázatoskodó gróf igencsak próbára tette a király idegeit folyamatos hízelgésével és szűnni nem akaró hajlongásaival. Az udvaronc kihallgatása úgy kezdődött, hogy a gróf egy fertályórán keresztül csak a királyt dicsérte, hatalmasságáról áradozott, közben pedig megállás nélkül hajlongott. Csobánc, megunva a sok fecsegést, észrevétlenül magához intette az ott ücsörgő Fülöpöt. Mivel a gróf egészen hosszan maradt meggörnyedve, fürgén és nesztelenül helyet cserélt Fülöppel, majd elrejtőzött a trón mögé. Mikor a gróf felegyenesedett, Csobánc helyett Fülöpöt látta magával szemben. Nagyon bután nézett a legényre, mire a trónszékből kitört a kacagás. A gróf nem tudta hirtelen, hogy dühöngjön-e vagy nevessen ő is. Végül bölcsen a második megoldás mellett döntött.

A király tanítgatta is Fülöpöt, például olvasni. Elvárta, hogy minden közvetlen alattvalója ismerje a betűk titkát. Akkoriban ugyanis a legtöbb lovag és uralkodó hanyagolta ezeket az ismereteket. Fülöp is szívesen hanyagolta volna, de Csobáncnál nem volt kibúvó. Megtanította továbbá Fülöpöt kedvenc játékára, a sakkra. „Kicsiny csaták ezek – magyarázta –, ahol ugyanúgy seregek csapnak össze, mint a valóságban, és ahol a játékosok úgy mérik össze tudásukat, mint harcmezőn a hadvezérek”. Fülöpöt ez nagyon érdekelte: szeretett elmerülni a sakktábla pepita mezőjének sík tájában, próbálta a vezér szemével nézni a felvonuló hadtesteket, a szélen vigyázó bástyákat, a keresztül-kasul száguldó futárokat, a szökellve vágtató lovasokat, és a talpasok lassú, de kitartó menetelését. Fülöp a sakkon keresztül megismerte a csaták logikáját, a támadások és a védekezés szerepét, a jól felépített hadműveletek fontosságát. A sakk így közös szenvedélyükké vált. Fülöpnek most mégsem volt kedve a játékhoz, lebiggyesztett ajakkal és egy vállrándítással jelezte a királynak, hogy ezúttal nem lelkesedik annyira az ötletért.

Jeney Zoltán

Jeney Zoltán

– Mi bánt, Fülöp – faggatta tovább Csobánc –, miért vagy elkenődve, mint a vaj?

– Semmi – horgasztotta le a fejét a legény.

– Fülöp!? – Csobánc egészen közel hajolt a búsongóhoz.

– Én mindenkinek csak terhet jelentek – fakadt ki amaz –, nem vagyok jó semmire!

– Ugyan – mosolygott a király –, mégis mit akarsz, hi­szen gyerek vagy még!

– Hát épp ez az! Mindenki csak odébb lökdös, hogy ne legyek az útjában.

– Ej, Fülöp, én nem lökdöstelek odébb. Sőt hívtalak, hogy játssz velem.

– Ez igaz – Fülöp hirtelen elszégyellte magát.

– És különben is, úgy látom, hogy valaki pont téged keres…

Valóban, a teremben Gyenes jelent meg, és egyenesen hozzájuk sietett.

– Fülöp, gyere, szükségem van rád a porondon, mindjárt kezdődik a torna. Atyám, ideje kivonulni a lelátóra.

Jeney Zoltán: Rév Fülöp Fajszföldön
Illusztrációk: Haránt Artúr
Kolibri Kiadó, 2012; 2013