Mitch Albom: Az Idő Ura (részlet)

Posted on 2013. május 4. szombat Szerző:

0


AlbomMitch-Az-idő-ura180BEVEZETŐ

| 1 |

Egy férfi egyedül ül egy barlangban.

A haja hosszú. A szakálla a térdéig ér. Állát a tenyerébe támasztja.

Lehunyja a szemét.

Hallgat valamit. Hangokat. Véget nem érő hangokat. A hangok a barlang sarkában sötétlő tóból törnek elő.

A Föld lakóinak hangjai.

Csupán egyetlen dolgot akarnak.

Időt.

Az egyik hang Sarah Lemoné.

Egy mai tizenéves, az ágyán heverészik, és egy fényképet nézeget a mobiltelefonján: egy jóképű srácot, akinek kávészínű haja van.

Ma este találkoznak. Ma este fél kilenckor. Izgatottan kántálja:

– Fél kilenc, fél kilenc! – és elmereng rajta, mit is vegyen fel.

Fekete farmert? Ujjatlan felsőt? Nem. Gyűlöli a karját. Ujjatlant semmiképp.

– Időre van szükségem – mondja.

Az egyik hang Victor Delamonte-é.

Ő egy nyolcvanas évei közepén járó tehetős férfi, aki az orvosi rendelőben ül. A felesége mellette. A vizsgálóasztalt fehér papír borítja.

Az orvos halkan beszél.

– Nem tehetünk sokat… – mondja.

A hónapokig tartó kezelés nem segített. Daganatok. A vese…

Victor felesége mintha meg akarna szólalni, de egy hang sem jön ki a torkán. Mintha csak egy gégéjük lenne, Victor köszörüli meg helyette a torkát.

– Grace azt szeretné kérdezni, hogy… hogy… mennyi időm van még?

A szavai – és Sarah szavai – a távoli barlang felé sodródnak, ahol a magányos, szakállas férfi ül. Ő az Idő Atyja.

Azt hihetné az ember, hogy pusztán mese, egy újévi üdvözlőlap figurája; vénséges vén, szikár alak, aki egy homokórát szorongat, s öregebb, mint bolygónk bármely más teremtménye.

Pedig az Idő Atyja nagyon is létezik. És az az igazság, hogy nem öregszik. Noha a szakálla rakoncátlanul nő, a haja meg zuhatagként omlik alá – ami sokkal inkább az élet jele, mintsem a halálé –, a teste ruganyos, a bőre ránctalan, és pont az a valami nincs rá hatással, aminek az ura.

Hajdanán, mielőtt még feldühítette volna Istent, hétköznapi férfi volt, akinek a halál volt az osztályrésze, ha ideje lejár.

De most más sors az övé: a barlang fogságában kell hallgatnia a világ összes könyörgését, percekig, órákig, évekig, időtlen időkig.

Már egy örökkévalóság óta itt kuksol. Feladta a reményt. Pedig valamennyiünk órája ketyeg, halkan, valahol. Az övé is.

Az Idő Atyja nemsokára szabad lesz!

Visszatérhet a Földre.

És befejezheti, amit elkezdett.

 

| A KEZDET |

| 2 |

Ez a történet arról szól, mit is jelent az idő,

és visszanyúlik a messzi-messzi múltba, az emberiség történelmének hajnaláig, amikor egy mezítlábas fiú rohant fel a domboldalon. Előtte egy mezítlábas leány. A fiú igyekszik a lány nyomába érni. Gyakran megesik ez fiúk és lányok között.

Kettejük számára mindig is így lesz.

A fiú neve Dor. A lányé Alli.

Ebben az életkorban még közel egyforma magasak, a hangjuk vékonyka, a hajuk sötét, az arcukra sár száradt.

Alli futtában hátra-hátrapillant Dorra, és vigyorog. Amit érez, az az első szerelem izgalma. Felkap egy kavicsot, és a fiú felé hajítja.

– Dor! – kiáltja.

Dor a lélegzetvételeket számolja futás közben.

Ő az első ember a Földön, aki megpróbálja: számolni igyekszik, számokat talál ki. Az ujjai összeillesztésével kezdte, minden párnak hangot és értelmet adott. S hamarosan mindent megszámolt, amit csak tudott.

Dor szelíd, engedelmes gyermek, de az esze jobban vág, mint a többieké. Más, mint a társai.

És az emberi történelem ezen korai fejezetében egy gyermek, aki más, mint a többi, megváltoztathatja a világot.

Isten pont ezért nem téveszti őt szem elől.

– Dor! – kiáltja Alli.

A fiú felnéz, és elmosolyodik – Allira mindig mosolyogni szokott –, és a kavics a lába előtt ér földet. Felszegi a fejét, és az agyában megszületik egy gondolat.

– Dobj még egyet!

Alli a magasba hajítja a követ. Dor az ujjait számolja, hangot ad az egynek, hangot ad a kettőnek…

– Ahrrganf!

Egy másik fiú ragadta meg hátulról, Nim, aki sokkal magasabb és erősebb nála. Nim rikolt egyet, amikor a térdét Dor hátába nyomja.

– Én vagyok a király!

Mindhárom gyerek felkacag.

Ismét futásnak erednek.

Mitch Albom

Mitch Albom

El tudjuk képzelni, milyen lehet az élet idő nélkül?

Aligha. Itt vannak a hónapok, az évek, a hét napjai. A falon és az autó műszerfalán óra ketyeg. Van időbeosztásunk, naptárunk, vacsoraidőnk és moziműsorrendünk.

De más teremtményeket körülöttünk nem érdekel az idő. A madarak sosincsenek késésben. A kutyánk nem pillantgat az órájára. A szarvasok nem idegeskednek a tovasiető évek miatt.

Egyedül az ember méri az időt.

Egyedül az ember jelzi harangszóval az órát.

És ezért egyedül az ember éli át azt a bénító félelmet, amit a többi teremtmény nem ismer.

A félelmet, hogy kifut az időből.

| 3 |

Sarah Lemon fél, hogy kifut az időből.

Kilép a zuhany alól, és számol. Húsz perce van, hogy megszárítsa a haját, fél órája, hogy kisminkelje magát, fél órája, hogy felöltözzön, tizenöt perce, hogy odaérjen. Fél kilenc, fél kilenc!

Kinyílik a szobája ajtaja. Az anyja, Lorraine lép be.

– Drágám!

– Kopogj, anya!

– Rendben. Kopp-kopp!

Lorraine szemügyre veszi az ágyat. Látja a választékot: két farmer, három póló, egy fehér pulóver.

– Hová készülsz?

– Sehová.

– Találkozol valakivel?

– Nem.

– Jól áll neked a fehér…

– Anya…!

Lorraine sóhajt egyet. Felvesz egy vizes törülközőt a padlóról, és kimegy.

Sarah visszatér a tükörhöz. A fiúra gondol. Az ujja közé csippenti a derekán éktelenkedő zsírpárnákat. Jaj!

Fél kilenc, fél kilenc!

Biztos nem a fehéret veszi fel.

Victor Delamonte fél, hogy kifut az időből.

Grace-szel együtt kilép a liftből a toronyház legfelső emeletén.

– Add a kabátodat! – mondja Grace.

Beakasztja a kabátot a szekrénybe.

Csend van. Victor egy botra támaszkodva megy végig az előszobán, elballag a francia mester hatalmas olajfestménye előtt. Csikar a hasa. Be kellene vennie egy pirulát. Belép a dolgozószobájába, ami telis-tele van könyvekkel, a falakon bekeretezett oklevelek, és van itt egy roppant mahagóni íróasztal is.

Victor az orvosra gondol.  Nem tehetünk sokat. Mit jelent ez? Hónapokat? Heteket? Vagy máris vége? Nem lehet ez a vége!

Hallja, ahogy Grace cipősarka kopog a járólapon. Hallja, hogy tárcsáz.

– Ruth? Én vagyok az… – mondja.

Ruth a testvére.

Grace suttogóra fogja a hangját.

– Most jövünk az orvostól…

Victor magányosan ül a székében, és tovatűnő életére gondol. Érzi, ahogy egy sóhaj szakad fel a mellkasából, mintha valaki kiszorította volna belőle a levegőt.  Eltorzul az arca.  Könnybe lábad a szeme.

Fordította: Dobosi Beáta

Mitch Albom: Az Idő Ura
Animus Kiadó, 2013