Falikárpit… | Závada Pál: Janka estéi

Posted on 2013. május 1. szerda Szerző:

0


Závada_Janka-estéi-bor180Írta: Tóth Zsuzsanna

Három színdarabot írt a szerző – saját nagylélegzetű regényeit dolgozva át színpadra. Lehetetlen vállalkozásnak tűnik, mégsem nevezhetjük sikertelennek. Sőt. Beszélhetünk akár bravúrról is.

Závada Pál írói munkássága önmagában lenyűgöző, az, hogy a színpad világa is érdekli, már érződött korábbi munkáin is – ha úgy tetszik, benne volt regényeinek drámaiságában, s voltak korábban is a színpad számára készített művei, adaptációi. Írt már hangjátékot, és mint tudjuk, film-forgatókönyvet is. A most egybegyűjtött és kiadott három drámából kettőt már színpadról is ismerünk, és a címadó darabnak is volt egy felolvasó-színházi bemutatása..(A Jadviga párnáját a Belvárosi Színház játssza, a Magyar ünnep a Nemzeti Színház műsorán volt. Hogy eztán mi lesz vele, ki tudja.)

Valahányszor filmre vagy színpadra átírt regényadaptációkkal találkozunk, felmerül a kérdés, mennyire változtatja meg az új mű az eredeti teljességét? Azaz valószínűleg rossz a kérdésfelvetés, mert bár a gyakorlatban előfordul, hogy azt mondjuk, nekem a regény jobban tetszett… valójában egy másik, új és önálló alkotásról van szó. Vagyis nem célszerű egymáshoz mérni a két alkotást. Ennek dacára gyakorta megtesszük. Megtettem magam is nem egyszer – keresve az első élményt, a meghatározót, legyen az film, regény vagy színház.

Závada Pálnál az az érzésem – olvasva és látva a regényekből lett drámákat – hogy azok egy téma variációi. A téma az emberi viszonyok, az emberi természet maga, s közben persze a környező valóság – 20. századi valóságunk – benne az életünkkel, amely iránt a szerzőben érezhetően nagy kíváncsiság él. Hősei nem feltétlenül nagy emberek, akad ugyan közöttük miniszter és költő is, számos esetben kapnak mégis valamiféle kitüntetett státuszt, emelkednek példázatosan a görög sorstragédiák magasságába, annak megtisztító pátosza nélkül, pusztán azért, mert a történelem részesei. Závada kicsit rá is játszik erre a párhuzamra, nem véletlenül szerepelteti drámáiban a görög drámákból kiemelt Kart – amely itt többnyire AKI, egy személy, s aki olykor más szerepekben is megnyilvánul.

Nehéz erről a kötetről, benne a három önálló, ám laza kötődéssel, a szereplők vagy éppen történetfoszlányok által összekötött drámáról beszélni. Závada jelentősége túl nagy, művei túlságosan egyneműek, öntörvényűek – világa beszippantja az olvasót, túlságosan igaz, fájdalmasan őszinte minden sora. Arról nem is beszélve, hogy az eredeti művek önmagukban olyan terjedelműek és gazdagságúak, hogy külön fejezetet kívánna a sűrítés, átdolgozás elemzése is.

Závada Pál 1996-ban jelentkezett első novelláskötetével, s alig egy év múlva jelent meg az a nagyregény, amely elkápráztatta az irodalombarátokat. A három drámát felsorakoztató kötet – nem mellesleg a szerző első drámakötete – a regényként óriási sikert aratott Jadviga párnája színpadi változatával nyit. (Nem kevésbé számottevő kulturális esemény volt a belőle készült film bemutatása sem, amely több elismerést is hozott alkotóinak.)

Drámát olvasni, különösen a gyakorlatlanok számára, nem könnyű. A lecsupaszított párbeszédekhez ki kell találni a helyszínt, mögé oda kell hallani az aktuális érzelmi állapot hangszíneit, a tempót, s hogy vajon milyenek és mit csinálnak a beszélő, vagy éppen hallgató szereplők. Minden dráma olvasásakor intenzív olvasói közreműködésre, újraalkotásra van szükség, különösen igaz ez a kortárs drámák esetében, s még érdekesebb ez az olvasói munka akkor, ha közben háttér-információkat őrzünk az eredeti műről (amit nyilván nem közvetlenül a dráma előtt olvastunk el.)

A Jadviga párnája, mint dráma, a regény forgatagából – gazdag szövetéből, amelyben az idő, a tér, az önkeresések és egymáshoz viszonyítások bonyolult rajzolata, a vonzások és taszítások kínjai épp oly jelentős tartalmat képviselnek, mint a családregény vagy épp a szerelmi történetszál, s mindez beágyazva súlyos társadalmi kérdések vizsgálatába – keveset őrizhet meg. Ez a kevés azonban meglehetősen sok, hiszen éppen az emberi viszonyok, az emberi természet az, ami gyönyörűen kirajzolódik.

A naplóregény formát, amely az eredeti szereplők legmélyebb rezdüléseit is tükrözi, itt akcióvá kell változtatni. A darab Jadviga temetése napján kezdődik – a Karvezető dudorászásával: „Minden asszony életében…”. A Napló a kocsmában „elevenedik” meg, Miso, a fiú által. Olvasva a posztmodern beütéses drámai szöveget, amiben különös szerepet nyernek a dalok (többször ott a jelzés, hogy ének), amit bizony nehéz elképzelni, egyrészt el-elkap a sodra, bármilyen szakadozottnak is tűnik a történet, másrészt folyton ott kísért a bizonytalanság, hogyan lehet ezt színpadra állítani? Miféle vakmerő társítások szükségesek ahhoz, hogy a majdani néző, aki esetleg nem volt olvasója a regénynek, megértsen valamit ebből a kavalkádból? (Tudjuk, hogy sikeres és szép előadást kerekítettek belőle a Belvárosi Színházban, ám erről most nem szólunk.)

A Jadviga drámaként is izgalmas anyag lett, akárcsak a kötet soron következő darabja, a Magyar ünnep, amelynek alapját a szerző Idegen testünk című regénye adja. Olvasva talán ez az egyik legösszetettebb és legfurcsább darab, ami mostanság a kezembe került.

A mű egy 2009-es drámapályázat eredménye, amelyen a szerző meglehetősen bizarr témát kapott: a Tízparancsolat harmadikjára – az „Úr napját szenteld meg kellett drámát írnia. Noha a Magyar ünnep lényegében alig érinti a valóságos harmadik parancsolatot, sokkal tágabb értelmezéssel állunk szemben, mégis megjelenik benne valami ünnepélyes, keserű szembenézés egy vészterhes kor külső-belső árulásaival; Istennel és hazával, egyéni és családi, személyes és nemzeti tragédiáival, hazugságokkal, szerelmekkel, hitekkel.

A történés alapideje 1940, de az eredetileg egyetlen összejövetelbe sűrített szereplők alapidőn kívül, a múltban és a jövő különböző időpontjaiban is megszólalnak. A kérdések, amelyekkel a furcsa összetételű társaság zsidó, félzsidó, magyar és sváb tagjai foglalkoznak, a kor létkérdései, traumái; Trianon, a fajvédelmi törvény, a háború, majd az újonnan megjelenő önkényuralom, s mindeközben az emberi hozzáállások kaleidoszkópja – ám egymáshoz kötődő sorsukon keresztül az is nyilvánvalóvá válik, hogy mindenek dacára hogyan szeretik egymást. Élnek, meghalnak, túlélnek, szeretnek, elárulnak és elárultatnak, s közben az országgal, a nemzettel is mintha ugyanez történne, eszmék útvesztőiben vergődik. Az eseményekre reflektál, azokat véleményezi, olykor kifejti a Kar, amely így megint a görög drámákra hajaz, miközben sajátosan Kárpát-medencei drámát látunk.

Olvasás közben meglehetősen nehéz színpadi eseményeket elképzelni a megjelent szövegből. Az egyetlen estéből kibomló, oda vissza-visszatérő, s közben az összetett, súlyos történelmi változásokra is reflektáló helyzetek, az ezekben élő emberek, a sokféle náció és hit keveredésével létrejött szűkebb és tágabb közösség tagjai sokszínű és sűrített drámai szövetet alkotnak. Felkavaró élmény. (Akárcsak az előadása a Nemzeti Színházban.)

„Magyar darabot olvasni szívmelengetően jó. Mert akárhonnan csűrjük-csavarjuk, mindenütt jó, igen, de legjobb otthon. Belepillantani abba a tükörbe, amelyet velünk élő kortársunk állít elénk magunkról, hogy »mik vogymuk?« – izgalmas és veszélyes utazás. Sejtjük, hogy az út nehéz, rögös, olykor fájdalmas lesz, és a végén – nincs mese – magunkkal kell szembenézni” – nyilatkozta Alföldi Róbert a Magyar ünnep rendezése kapcsán…

Závada Pál

Závada Pál

A kötet címadó s záró darabjának ihletője az Egy fényképész utóélete című regény, amelyből a szerző 2010-ben készített színpadi változatot, s ebben az évben, Pécsett, a Nyílt Fórum keretében tartottak belőle felolvasó-színházi bemutatót. Ez a darab, a Janka estéi, valójában a regény egy történetszálát – Dohányos és Janka kapcsolatát, majd közös gyermekük sorsát – viszi tovább, formálja drámává. A Janka estéi időben a legkortársabb darab, legalábbis közelmúltunk még élő jelenségeit boncolgatja, úgyis, mint a háború után hurcolt életmadzagokat; az egyik még odaköt valami homályos bűnhöz, kollektív múlthoz, traumához, a másik előre mutatna – köldökzsinórt jelenthetne a jövőhöz; de mintha azt már nem lennénk képesek bűntelenül megélni. Mintha ez az időszaka az életünknek, történelmünknek, az ötvenes évek, majd a kádári konszolidáció időszaka, talán még több takargatnivalót, szennyest hurcolna, mint az előzőek, mintha mindenki elvakarta volna ezeket a sebeket, s nem lennénk képesek meggyógyulni soha. Az árulások, besúgások, megalkuvások korszaka után hogyan lehet egyáltalán élni?

A Janka estéi a legkeserűbb a három dráma közül, mert már semmi hősiesség nem csillan meg benne. Sem nagy szerelem, sem nagy helytállás. A Kar szerepe – a regényre is reflektálva – narratívvá válik, nehéz eldöntenünk, mikor ki beszél az ő hangján. Az egyéni érzelmek és a társadalomban vállalni kényszerült szerepek szövedékében mintha valamennyiünk sorsa, múltja örvénylene. Janka ugyan soha nem adja fel, de végleg magára marad.

Závada regényei és azokból készült drámái bonyolult mintázatú falikárpitjai 20. századunknak. A regények a drámákban kissé más dimenziókat nyernek, de a szálak finomsága, az anyag erőssége ezek szőtteseiben is visszaköszön, méghozzá tudatosan vállalt morális, társadalmi kérdésfelvetésekkel. Az általa rajzolt emberi sorsok túlmutatnak az egyedi életeken, és hűen tükrözik, majdhogynem szociológiai pontossággal, a 20. század magyar történelmének problematikáját.

Drámái vonzerejét számomra éppen ez jelenti. Amint azt már írtam, az olvasott drámák közül kettő már sikeres, bár olykor „botrányos” felhangokkal kísért színházi bemutatón, visszhangokon van túl – némileg megváltozva a rendezői megformálás során. Ez is izgalmas – hogy a színpad számára írt mű hogyan nyert új dimenziókat a rendező szemszögéből, és hogyan telítődött új élettel a színészek által. A drámai szövegben is felismerhető azonban a legfontosabb, a nekünk mutatott tükörben megjelenő kép – a mi valóságunk.

Závada Pál: Janka estéi. Három színdarab.
Magvető Kiadó, 2012

»Závada Pál: Janka estéi – megvásárolható a polc.hu webáruházban«