Dr. Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa (részlet)

Posted on 2013. március 28. csütörtök Szerző:

0


Arany János (Barabás Miklós festménye, 1884)

Arany János (Barabás Miklós festménye, 1884)

ARANY JÁNOS (1817–1882)

Arany János nem mutatott különösebb érdeklődést ősei iránt, noha családjának és szülőföldjének története foglalkoztatta, ezért vált Toldi Miklós alakja nagy eposza hősévé. A költő családfákkal szembeni ellen­szenvét könnyű értelmezni, felmenői, de édesapja is, hosszú és hiábavaló harcot folytattak nemességük elismer­teté­séért. Témánk szempontjából Arany János családfa­elemzése különösen fontos, mivel fiát, Arany Lászlót jeles költőként is számon tartják. Mint minden nagy gondol­kodót, úgy Arany Jánost is foglalkoztatta az emberiség eredete:

S honnan jössz te, lélek…
Bölcsőd és sírod homály.
Akkor lobbanál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el?…
Vagy jővél a végtelenből
Ismeretlen, hosszú pályán,
S visszatérsz azon megint?…

(Honnan és hova? 1877)

SZEMÉLYISÉGE ÉS LELKIALKATA

És nékem e földön teherből, bánatból rész jut elég

Arany János személyisége is lelki alkatának, szélsőséges kedélyének és kreativitásának, illetve ezek összetevőinek bonyolult elegye.

Saját maga rokkant ideggyengeség néven emlegette baját, mivel szerinte fiatal korától kezdve tulérző fajvirág volt.

Veleszületett adottságai mellett elsőként kreativitását kell kiemelni, aminek köszönhetően a magyar költészetben megteremtette az „aranyi” világot. A kreativitás csaknem mindig túlzott érzékenységgel és nagyfokú kritikussággal, sőt önkritikussággal jár. Arany János túlérzékenysége tetten érhető műveiben, levelezésében és minden társasági kapcsolatában is. Túlzottan aggodalmaskodó volt, ami már szinte kórosnak tekinthető önkritikussággal társult. Amikor 1805. május 26-án megválasztották a Magyar Tudományos Akadémia titkárának (titoknokának) – a 42 szavazatból 30-at kapott meg –, a következőket írta barátjának, Lónyaynak: …arczpirulva fordultam meg naponként e helyen, hol oly előzmény után talán a cseléd sem tekintett egyenrangú tisztviselőnek. Amikor Toldy Ferenc halála után Trefort kultuszminiszter felajánlotta neki az egyetem irodalmi tanszékének a vezetését, elhárította töredékes és nem eléggé rendszeres ismeretei miatt. Állandóan szorongott a maga elé állított magas mérce teljesítéséért.

Arany János költészetét is meghatározta jelleme és minőségigénye, ebből adódóan már korábban említett és csaknem kórosnak tűnő önkritikája. Korai műveinek nagy részét emiatt megsemmisítette:

Átlapozá még a phantasia
Első szülöttit, de elébb tüzet
Gerjeszte borzalmas auto da fé-nek,
S egymás után röpült belé az ének.
(Bolond Istók, Második ének, 116, 1873)

Mégis, talentumának valóra váltása, költői teljesítménye kielégítette időskorában:

Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe’ szántván sorokat,
Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.
(Vásárban, 1877)

Czeizel_A-magyar-költő-bor180Fiatalon azonban személyisége költői küldetését is megkérdőjelezte:

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

(Letészem a lantot, 1850)

Arany János azon kevés magyar költő-géniusz közé tartozott, aki a kreativitásából adódó nonkonformitást és az ebből adódó társadalmi konfliktusokat – okosságának köszönhetően – korlátozni tudta. Belül azért sokat emésztette magát, és ebben a nála is érzékelhető szélsőséges kedély is szerepet játszott.

Kövérkés, piknikus alkata úgynevezett ciklotim (mániás-depressziós) kedéllyel társult, ami tehát feldobott, túlzottan aktív, majd letöréssel, lehangoltsággal váltakozó kedélyre predesztinálta. A rövid izgalmi fázisok (amikor az ihlet mámorította: Perc a tied, egy perc, az isteni) után gyakorta, mint írta: Az operadalár elveszti hangját. Szemere Pálnak magát így jellemezte 1855. augusztus 7-én: egy percig bohó, gyerekes, víg: rá egy hétig ideges, életunt. A lázas ihletettség mániás fázisa segítette magából kicsiholni fenséges költői alkotásait, de ezt követően agyának kiszipolyozásának a jelei depresszió formájában nála is jelentkeztek.

Kedélyállapotának ez a mániás-depressziós alakulása életművén is jól letapogatható. Voltak igen aktív alkotóperiódusai, amelyeket Riedl Frigyes költői virágzásoknak (így 1845 júliusa és 1849 júliusa, majd 1860 szeptembere és 1865 decembere között) nevezett, amiket azonban hosszas bénultsági korszakok öveztek.

A szélsőséges kedélyállapot depressziós fázisának fájdalmasan szépséges költői jellemzésére egyik töredékében már 32–33 évesen képesnek bizonyult:

Ha álom az élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?…
S ha élet ez álom: mért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Bánatból, örömből az örömrész hol van?

(Ha álom az élet… Töredék, 1849–50 táján)

Szélsőséges kedélyének mániás fázisa annyira intenzív agyi működést igényelt, amely érthető fáradékonysággal, ingerlékenységgel, alvászavarral és sajátos fóbiás hipochondriájával járt. Ahogy Arany János panaszkodott is: minden legkisebb csekélység végtelenül affligált. Emiatt idegeim minden erősebb megfeszítés vagy felindulás után fájnak, eltompulnak, néhány napra hasznavehetetlenekké lesznek: de még nem találtam orvost, ki megmondja, mi ez.

Alvászavaráról is számos önvallomása maradt fent, de erről kortársai is tudtak: Aludni nem tudott, s ha aludt is, rémes álmok környékezték (ezt Kovács János jegyezte fel a költő geszti tartózkodásakor). Sokat idézték hipochondriáját is. Kovács Sebestyén Endre egyszer hátgerincizgalmat (irritatio spinalist) állapított meg nála. (Ezt a diagnózist manapság nem ismerjük.) Attól kezdve egész maradék életében szorongva figyelte gerincbajának elhatalmasodását. Egyszer megvizsgáltatta magát a nagy hírű Balassa Jánossal, aki csak úgy mellékesen azt mondta neki: kopunk-kopunk. S ez az amolyan orvosi fontoskodásnak ítélhető és mindannyiunk életfolyamatában megfigyelhető természetes jelenség benne súlyos és hosszan tartó szorongást keltett. Pedig volt elég valódi baja is… Arany Jánost azonban sokkal súlyosabban érintette a mániás fázist követő depresszió, amit akkor melankóliának neveztek. Ez magyarázhatja meg írási és kezdeményezési képtelenségét: a Toldit és számos más művét barátai kényszerítő unszolására alkotta meg. Szélsőségekre hajló kedélyén belül mindenképpen a depresszió dominált, ezzel kapcsolatos csöndes és szkeptikus természete. Régen ezt az idegállapotot neuraszténiának tartották.

Arany Jánost 33 éves korában, már első ősz hajszálainak a megjelenése is szomorúságra hangolta:

És nekem e földön teherből,
Bánatból rész jutott elég:
Azzal fölérő boldogságot
Hiába is reménylenék…

(Évek, ti még jövendő évek, 1850)

Az elszenvedett csapások miatt szélsőséges kedélye kétszer olyan mértékben rosszabbodott, hogy az már kimerítette a depressziós betegség kritériumait, aminek kifelé megnyilvánuló, szembetűnő jeleinek alkotási bénultsága és testi állapotának idő előtti megrokkanása számít. Feltételezett titkolt öngyilkossági késztetése is ide sorolható. Ugyanakkor testi és lelki állapota az ő pszichoszomatikus és szomato-pszichés bajaival is szoros kapcsolatban állt.

Az önmaga által is felismert, szomorúságra hajló szélsőséges kedélyállapota először 1852 után súlyosbodott kedélybetegséggé, mégpedig depresszióvá. A nagykőrösi diákok ezt búskomorságként tartották számon. Arany János 1852 decemberében ilyen sorokat vetett papírra: napról-napra stupidusabb leszek; néha csak bámulok, mint a juh, anélkül, hogy valamit gondolnék s úgy szeretnék elaludni, sokáig-sokáig: örökre! 1854 májusában írta Tompának: Ez a harmadfél esztendő ölte meg az én kedélyemet. Ettől kezdve érezte magát képtelennek intenzív munkára, amiről Gyulai Pált is tájékoztatta 1854-ben: Egész vakáción át egy betűt se dolgoztam; petrifikálva vagyok merevül… Kedélyem meg van törve, se kedv, se erő.

A költői alkotás helyett ezért a hivatali munkába menekült: beleültem a gépies foglalkozásba, nyakig, amely azonban kevésnek bizonyult önmaga számára is. Erről panaszkodott Tompának is 1854. október 18-án: Hanyatlani-feledtetni, igen! Ez van hátra. Testi és szellemi gyöngeség mind mélyebbre süllyeszt, – s a kárhozónak éppen ez a szerencsétlensége, hogy látja süllyedését, de nem bír eréllyel, magát az átok karjaiból kiküzdeni… vannak perceim, mikor szeretnék elenyészni, megsemmisülni, csakhogy az öntudattól meneküljek… Mert mi lehet borzasztóbb oly szenvedésnél, mely szellemnek szárnyait szegi, az önbizalmat, mely nélkül nem csak nagyot, dicsőt alkotni, de még a közélet kívánalmainak megfelelni sem lehet; elöli, hogy az ember magát mindig gyámoltalan, életre nem való, semmi embert képzelje. Arany így jellemezte magát 1854-ben: Idegbajomnak kell lennie: azért vagyok majd ingerült, majd levert – gyakran külső ok nélkül. Az utóbbit különösen nehezen élte meg: Most bezzeg írhatnék eleget, volna is hová, mégis keveset dolgozok. Többnyire lehangolt vagyok. Állapota nemegyszer már valóban búskomorságba torkollott, és Arany János ezt pontosan diagnosztizálta: Én az egész télen, úgy szólván, mit se dolgoztam. Rest és beteg vagyok, kedélybeteg – írta 1857. március 12-én kelt levelében Ercsey Sándornak.

Megtört-letört kedélye alkotói motivációját is kedvezőtlenül befolyásolta: Tehetségem… mindig előretolt, erélyem hiánya mindig hátravetett, s így lettem, mint munkám nagyobb része, töredék (Önéletrajz, 1855). Arany János tehát itt a motiválatlanságát az erély hiányaként adta meg. Kedélye megromlása önkritikusságát már szinte kórossá tette: tépelődése meghasonlásba torkollott, helyet adva a zsibbadtság, bágyadtság, energiátlanság, levertség érzésének. Alkotói válságát tetézte az olvasókkal szembeni elégedetlensége is: Ne írj! Hiába írsz! Nincs kinek. Nincs minek – de azt is bevallja: Úgy sincs elég erőd. Még a szélsőséges kedélyállapot szezonalitását is felismerte magán: Régi bajomban szenvedek, mely csaknem alkalmatlanná tesz mindenre. Télen mit sem dolgoztam: kedélybeteg vagyok. 1858-ban panaszolta Tompának: Szenvedő halottnak lenni, örömet semmiben sem találni, sőt magától az örömtől futni, mert az is fáj, mint betegnek a kacagás – mindezt átéreztem a közelebbi évek alatt. Mindezekből adódtak fájdalmas kérdései:

Csak te nem derülnél, fátyolos kedélyem?
Tavaszod megtértét soha se reméljem?

Kedélybetegségéből 1860 őszén nagy erőfeszítések árán mégis sikerült kilábalnia, és akkor következett az 1865 decemberéig tartó második költői virágzása. Lánya tragikus halála azután állapotának újbóli súlyos megromlásához vezetett, ettől kezdve megint a depresszió vált uralkodóvá kedélyállapotán, és a halál is megkísértette. Ezt vallotta meg Tompa Mihálynak 1868-ban: Eléggé kifejeztem előtted is azt, ami gyötör, ami életemet ollyá teszi, mintha nem is az élőknek, hanem a holtak társasága volna már az enyém. Igazán a halál komoly gondolatja azon naptól komoly társam. (Az „azon nap” lánya 1865. december 28-án bekövetkező halála.) Így tehát 1866-tól: Költői elnémulásom szomorú ideje állott be s midőn évek múlva valamicskét dolgozhattam is, csak fordításban keresek szórakozást s mintegy szellemi gimnastikát. Ha nagy nehezen írt verset, akkor is kisütött soraiból és költői megoldásaiból mélységes elkeseredettsége.

Mégis, megkísérelte folytatni 1873-ban a Bolond Istókot (mint öregasszony a letett kötést), de a harmadik és negyedik éneknek csak tervét készítette el. 1874-ben a Toldi-eposzt szerette volna néhány versszakkal tovább vonszolni, de be kellett látnia: nem megy. Csak élete végén, az önmagának írt Őszikék jelentenek kivételt. Ekkor már beletörődött sorsába, és élete összefoglalásaként szomorú rezignációval állapította meg:

Az életet, im, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet…
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:…

(Epilogus, 1877)

Arany János óriási erőfeszítéseket tett, hogy eszével zsarnokoskodjék szívén, és keresni a nehezet, még mulatságból is. (A „szív” alatt bizonyára inkább kedélyét értette.) Ennek köszönhetően tudta a költészet lényegét oly költőien megfogalmazni:

Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:…

(Vojtina Ars poétikája, 1861)

Mégis, az egyetlen igazi gyógymód szélsőséges kedélyére költészete volt. Ezt ő is tudta: Tele vagyok, dallal vagyok tele, ezért a költészet adta meg élete értelmét:

Mi a tüzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,…
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, óh költészet!

(A vigasztaló, 1853)

Arany János személyiségének elemzésekor nem könnyű elkülöníteni ennek eredetében a veleszületett genetikai adottságokat és külső hatásokból adódó reakciókat. Elég idős szüleinek túlzottan féltő gondoskodására (ahogy maga is gondolta: a kora komolyság ettől van kedélyemben), szegénységükre, gyenge fizikai adottságaira, súlyos betegségeire és életének súlyos tragédiáira utalni. Ezért is írhatta: Én nem mertem élni, mert élni akartam (Mint egy alélt vándor…, 1852) és lenni közönséges ember, mint más (Arany János levele Gyulai Pálhoz, 1855).

Arany János szélsőséges kedélyállapotának, majd betegségének orvosi elemzésekor nem hagyható figyelmen kívül gyermekeinek kedélyállapota sem. Itt csak Keresztury Dezső találó jellemzését idézem Arany Juliskáról: élénk szellemű, vidámságra és bánatra egyaránt szélsőségesen hajló, nagyszerűen érzékeny (amely különösen első nagy szerelmi csalódásakor vált nyilvánvalóvá). A költőt leányához – a törékeny Juliskához – különösen mély érzelmi kapcsolat fűzte. Fia, Arany László is szemérmesen takargatta élete gondjait (például házasságon kívül született fiát), de nagyon korán, 30 évesen megszakított irodalmi munkásságának okát is többen túlzott pesszimizmusában és kóros lehangoltságában keresik. A mániás-depressziós kedélyállapot örökletes hajlam talaján érvényesül, valamelyik szülő érintettségekor ennek megjelenési kockázata 15% körül van a gyermekekben.

Arany János személyiségi adottságai miatt költő-géniuszként is közönséges ember kívánt lenni, mégis, Babits Mihály szerint: Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany zseni a nyárspolgár álarcában.

Dr. Czeizel Endre: A magyar költő-géniuszok sorsa
Galenus Kiadó, 2012