Scott Turow: Ártatlanságra ítélve (részlet)

Posted on 2013. március 21. csütörtök Szerző:

0


Turow_Artatlansagra_180px| 2 |

Az irodában olyan a hangulat, mintha súlyos csapás ért volna bennünket, mintha minden kizökkent volna a rendes kerékvágásból. A szobákban egy lélek sincs, míg a telefonok fárasztóan, ámde fáradhatatlanul csörögnek. Két titkárnő – egyedül ők maradtak bent – fel-alá rohangál a folyosókon, várakoztatásra kapcsolva a telefonálókat.

A Kindle Megyei Főügyészi Hivatal még a legjobb esetben is lehangoló hely. Általában két helyettes dolgozik egy irodában, Dickenshez méltóan sanyarú körülmények között. A városházát 1897-ben építették a gyárak és a középiskolák egyre nagyobb népszerűségnek örvendő intézményesített stílusában. A tömör vörös téglás tömböt egy-két dór oszloppal díszítették, mintegy tájékoztatólag, hogy közhivatalról van szó. Bent mindenütt szellőztetőablakokat látni, az ajtók és a komor szárnyas ablakok felett egyaránt. A falakat a kórházak mohazöldjére festették. A legrosszabb pedig a világítás, sárgásan csöpög, mint a régi sellak. Hát itt dolgozunk, itt próbál kétszáz zaklatott ember az egymilliós lakosságú város, valamint a környező megye – és plusz kétmillió fő – összes bűnügyében eljárni. Nyáron trópusi hőségben gürcölünk, a kiszolgált ventilátorok zörgése elnyomja a folyamatos telefoncsörgést. Télen a radiátorok sziszegnek és kattognak, és nappal sem múlik el nyomtalanul a sötétség. Igazságszolgáltatás a Közép-Nyugaton. Lipranzer az irodámban vár, az ajtó mögött ül, mint valami westernből szalajtott rosszfiú.

– Na, mindenki kipurcant? – kérdezi.

Megjegyzést teszek az érzelgősségére, majd ledobom egy székre a kabátom.

– Mellesleg hol voltál? Minden, legalább ötéves szolgálattal rendelkező zsaru eljött.

– Nem járok temetésekre – közli Lipranzer szárazon. Úgy vélem, kell lennie valami jelentősége annak, hogy egy gyilkossági nyomozó ki nem állhatja a temetéseket, de nem ugrik össze rögtön a fejemben a kép, ezért inkább elhessegetem a gondolatot. Munkahelyi ártalom; a mögöttes jelentések világának megannyi jele kerüli el a figyelmem nap mint nap: bukkanók a felszínen, árnyékok, cikázó teremtmények.

Visszatérek a jelenbe. Az asztalomon két dolgot látok: egy körlevelet MacDougalltől, az adminisztrációs főosztályvezető-helyettestől, meg egy borítékot Lipranzertől. Mac üzenetében csupán annyi áll: „Hol van Tommy Molto?” Eszembe jut, hogy a politikai áskálódásra gyanakodva elmulasztjuk a nyilvánvaló megtételét: valakinek végig kellene hívnia a kórházakat, és meg kellene néznie Tommy lakását. Úgyis van már egy halott helyettes ügyészünk. Ami megmagyarázza Lipranzer borítékját, rajta a rendőrségi labor címkéjével: TETTES: ISMERETLEN. ÁLDOZAT: C. POLHEMUS.

– Tudtad, hogy az elhunyt örököst hagyott maga után? – kérdem, miközben a papírvágó kést keresem.

– Nem mondod – füttyent Lip.

– Fiatal gyerek. Tizennyolc-húsz év körüli. Részt vett a temetésen.

– Nem mondod – ismétli Lip, és a cigarettáját méregeti. – Azt gondolná az ember, hogy a temetéseken legalább meglepetések nem érik.

– Egyikünk beszélhetne vele. Egyetemista.

– Szerezd meg a címét, és meglátogatom. „Amit csak Horganék kérnek.” Morano ma reggel megint ezzel a baromsággal etetett. – Morano, a rendőrfőnök Bolcarro szövetségese. – Alig várja, hogy Raymond seggre essen.

– Nem csak ő, Nico is. Összefutottam Határidővel. – Elmesélem Lipnek. – Nico nagyon el van telve magával. Egy percig még velem is elhitette, milyen remek ember.

– Jobban fog teljesíteni, mint mondják. Utólag majd bánhatod, hogy nem indultál ellene.

Elhúzom a szám: ki tudja? Lip ennyiből is érti.

A tizenöt éves egyetemi találkozón a kezembe nyomtak egy kérdőívet, rengeteg olyan személyes kérdéssel, amire nehéz volt válaszolnom. Melyik amerikai kortársadra nézel fel a legjobban? Melyik a legfontosabb személyes tárgyad? Nevezd meg a legjobb barátod, és írj róla néhány sort. Ez utóbbin egy darabig törtem a fejem, de aztán leírtam Lipranzer nevét. „A legjobb barátom egy zsaru: százhetven centi magas, ötvenöt kiló, miután degeszre ette magát, kacsafarok-frizurás, és a felszín alatt ott lapul benne az a fajta pitiáner rosszindulat, amit az utcasarkon lézengő semmirekellő kölykökön látni. Napi két csomag Camelt szív el. Nem tudom, mi bennünk a közös, de nagyra tartom. Nagyon jó abban, amit csinál.”

Először hét-nyolc éve akadtam össze Lippel, amikor kezdőként a testi sértésekkel foglalkozó osztályra kerültem, ő pedig munkába lépett a gyilkosságiaknál. Azóta vagy egy tucat ügyön dolgoztunk együtt, de még most sem ismerem ki teljesen, sőt néha veszélyesnek tartom. Az apja az egyik West End-i rendőrőrs ügyeletes tisztje volt, és Lip az örege halála után otthagyta a főiskolát, hogy átvegye az őt amolyan testületi elsőszülöttség jogán megillető helyet. Azóta közvetlenül a főügyész hivatalába osztották be, úgynevezett különleges hatáskörrel. Papíron rendőrségi összekötőként kellett koordinálnia a hivatal kiemelt érdeklődésére számot tartó gyilkossági nyomozásokban. A gyakorlatban olyan magányosan ügyködik, mint egy hullócsillag. Bizonyos Schmidt századosnak jelent, akit semmi más nem érdekel, csak hogy a költségvetési év végén fel tudjon mutatni tizenhat megoldott gyilkossági ügyet. Lip ideje java részét egyedül, kocsmákban és rakpartokon tengeti, feleseket hajt le azokkal, akiktől biztos tippeket remél: suhancokkal, riporterekkel, melegekkel, szövetségiekkel, lényegében bárkivel, aki naprakész információkkal tud szolgálni a nagymenő bűnözők világáról. Lipranzer az alvilág kutatója. Egy idő után rájöttem, hogy az információk bizarr súlya tehet csipás szemű, mogorva pillantásáról.

Még mindig a kezemben szorongatom a borítékot.

– Szóval, mid van nekem? – kérdezem.

– Patológiai jelentés. A harmadik példány. Egy rakás fénykép egy pucér halott nőről. – A harmadik példány a helyszínre érkező rendőrök jelentésének ügyészhez eljuttatott másolata, a harmadik indigós példány a sorban. Személyesen beszéltem a szóban forgó rendőrökkel. Ugrok a törvényszéki kórboncnok, dr. Kumagai jelentésére. A fura kinézetű kis japán mintha egy negyvenes évekbeli propagandafilmből lépett volna ki. Mindenki csak Pusztítónak hívja a hírhedten szakbarbár fickót. Nincs olyan ügyész, aki ne vetne titokban keresztet, ha a tanúk padjára kell szólítania.

– És mik a hírek? Férfitól származó váladék minden testnyílásban?

– Csak az első számúban. A hölgy halálának oka koponyatörés és a következtében fellépő koponyaűri vérzés. A fényképek alapján azt is lehetne hinni, hogy megfojtották, de Pusztító szerint levegő volt a tüdejében. Lényeg, hogy a pasas valszeg leütötte valamivel. Pusztítónak gőze sincs, mivel. Nehéz tárggyal, annyit mondott. És jó erősen.

– Gondolom, tűvé tettük a lakást a gyilkos fegyverért.

– Felforgattuk.

– Nem tűnt el valami szembeötlő? Gyertyatartók, könyvtámaszok?

– Semmi. Három különböző csapatot is beküldtem.

– Egyszóval – mondom – az emberünk eleve azzal a szándékkal érkezett, hogy ütni fog.

– Lehet. Vagy magával vitte a tárgyat. Nem vennék rá mérget, hogy a pasas felkészülten ment oda. Úgy néz ki, csak el akarta hallgattatni a nőt, és nem vette észre, hogy hidegre tette. Ha engem kérdezel… Majd nézd meg a képeken… úgy kötözte meg, hogy a lába közé hatoljon, és a saját súlyával szorítsa ki belőle a szuszt. Mármint, hogy csúszócsomót alkalmazott – fogalmazta át. – Halálra akarta dugni.

– Tündéri – mondom.

– Igazi jótét lélek – bólint Lip. – Gáncs nélküli lovag volt a pali. – Elhallgatunk egy pillanatra, aztán folytatja. – Nincsenek külsérelmi nyomok sem a karján, sem a kezén. – Ez azt jelenti, hogy Carolynt dulakodás nélkül kötözte meg. – A zúzódás jobboldalt, hátul van a fején. Az ürge minden bizonnyal hátulról ütötte le, és utána kötözte meg. Csak éppen fura, hogy rögtön az elején lecsapta. Az ilyen perverz alakok szeretik, ha az áldozat tudja, mit művelnek vele.

Vállat vonok. Én ebben nem lennék olyan biztos.

A fényképeket húzom elő először a borítékból. Éles, színes fotók. Carolyn a vízparton élt egy loftlakásokká átalakított régi raktárépületben. Kínai paravánokkal és nehéz szőnyegekkel választotta le a teret. Ízlése modernbe hajlott, de finom eleganciával adott hozzá klasszikus és antik elemeket. A konyha melletti, nappalinak használt részen ölték meg. A köteg tetején lévő felvétel felülnézetből ábrázolja a szobát. A dohányzóasztal vastag, zöld peremű üveglapja leborult a rézlábakról; egy ülőgarnitúrához tartozó fotel fejjel lefelé hever. Összességében ezzel együtt egyetértek Lippel, messze nincs annyi jele dulakodásnak, mint sok más esetben, különösen, ha figyelmen kívül hagyjuk a flokati szőnyeg szálaiba beleivódott, hatalmas bárányfelhőre emlékeztető vérfoltot. Felpillantok. Úgy érzem, még nem állok készen a holttestről készült fotókra.

– Mit mondott még Pusztító? – kérdem.

– A pasas vaktölténnyel lövöldözött.

– Vaktölténnyel?

– Bizony. Ez tetszeni fog. – Lipranzer a legjobb tudása szerint elismétli Kumagai ondóminta-elemzését. Kevés szivárgott belőle a szeméremajkakig, Carolyn tehát nem lehetett sokáig talpon a közösülés után. Ez is arra utal, hogy az erőszak és a halál időpontja körülbelül egybeesik. Április 1-jén nem sokkal hét óra után távozott az irodából. Kumagai nagyjából kilencre teszi a halál beálltát.

– Tizenkét órával a holttest megtalálása előttre – mondja Lip. – Pusztító szerint normál esetben ennyi átfutással még látnia kellett volna a mikroszkóp alatt a hüvelyben és a méhben úszkáló kis fickókat. Ehhez képest az összes mag döglött volt. Semmi nem ment sehová. Pusztító aszongya, hogy a pasas meddő. Hogy a mumpsz okozhat ilyesmit.

– Tehát egy erőszaktevőt keresünk, akinek nincsenek gyerekei, és mumpszos volt?

Lipranzer vállat von.

– Pusztító megígérte, hogy átküldi a spermamintákat a törvényszéki vegyészeknek. Talán kap tőlük néhány új ötletet. – Felmordulok, ha arra gondolok, hogy Pusztító a vegyészet magasabb régióiban tapicskol.

– Miért nem lehet egy tisztességes igazságügyi orvos szakértőnk? – kérdem.

– Itt van neked Pusztító – feleli ártatlanul Lip.

Horkantok egyet, majd belelapozok Kumagai jelentésébe.

– Váladékképzés történt? – Az egyéneket nemcsak a vércsoportjuk, hanem a testnedveikbe kiválasztott, jellegzetes közvetítőanyagok alapján is meg lehet különböztetni.

Lip elveszi tőlem a jelentést.

– Aha.

– Vércsoport?

– A.

– Nahát – mondom. – Mint az enyém.

– Nekem is eszembe jutott – feleli Lip –, csakhogy van gyereked.

Megint megállapítom, milyen érző lélek. Arra sem veszi a fáradságot, hogy válaszoljon, inkább rágyújt egy újabb cigarettára, és a fejét rázza.

– Egyelőre nem vágom – dörmögi. – Az egész rohadt ügy hibádzik. Valamit nem veszünk észre.

Elölről kezdjük hát a nyomozók kedvenc társasjátékát, a ki kicsodát. Lipranzer első számú gyanúja kezdettől az, hogy Carolynt olyasvalaki ölte meg, akit ő ítéltetett el. Minden ügyész legrosszabb rémálma egy neki köszönhetően rács mögé került, bosszút forraló bűnöző. Nem sokkal azután, hogy áthelyeztek az esküdtszéki részlegre, egy Pancho Mercado nevű fiatalkorú – ahogy később a lapokban szerepelt – zokon vette a záróbeszédemet, melyben megkérdőjeleztem, hogy milyen férfi az, aki abból él, hogy hetvenhét éves öregembereket üt le pisztollyal. A százkilencven centis és százhúsz kilónál is többet nyomó Pancho átvetődött a vádlottak padján, és döngő léptekkel addig kergetett a bíróság épületében, amíg a főügyészi hivatal menzáján a tolószékes MacDougall meg nem állította. Az eset a Tribune harmadik oldalára került az alábbi groteszk szalagcímmel: A PÁNIKBA ESETT ÜGYÉSZ ÉLETÉT MEGMENTETTE EGY NYOMORÉK. Vagy valami hasonló. A nejem, Barbara az első híres ügyemként szereti emlegetni.

Carolynnak Panchónál furcsább alakokkal is volt dolga. Évekig ő vezette a hivatal nemi erőszakos ügyek osztályát. Ebből nagyjából le is lehet szűrni, milyen ügyekben járt el, bár igazából az összes szexuális bűntény hozzá tartozott, beleértve a molesztálást is. Emlékszem, az egyik ügyében elfajult egy csak férfiakból álló édes hármas, és az állam koronatanújának az este végére felnyomtak egy villanykörtét a seggébe. Lipranzernek az a hipotézise, hogy az egyik erőszaktevő vett elégtételt Carolynon, amiért börtönbe küldte.

Így tehát megbeszéljük, hogy átnézzük Carolyn iratanyagát, hátha találunk valakit, aki ellen büntetőeljárást folytatott – vagy nyomozott – egy, a három nappal korábbihoz hasonló bűncselekményben. Megígérem, hogy átnézem a nyilvántartást Carolyn irodájában. Ezenkívül az állami nyomozóügynökségek számítógépes adatbázist tartanak fenn a szexuális bűnelkövetőkről, Lip pedig megnézi, nincs-e valami találat Carolyn nevével vagy a köteles mutatvánnyal.

– Milyen nyomokon indulhatunk el?

Lipranzer elkezdi kipipálni a listát. A gyilkosság másnapján az összes szomszédot felkeresték, de valószínűleg kutyafuttában kérdezték ki őket, ezért Lip még egyszer körbeküldi a gyilkossági nyomozókat a háztömbön. Ezúttal viszont este kerítenek rá sort, hogy azokkal a szomszédokkal is beszéljenek, akik a gyilkosság idején otthon tartózkodtak.

– Egy hölgy látott egy esőkabátos fickót a lépcsőn – néz Lip a jegyzetfüzetébe. – Mrs. Krapotnik. Azt állítja, ismerős volt, de nem hiszi, hogy a házban lakna.

– Először a helyszínelők vették kezelésbe a lakást, ugye? – kérdezem. – Felőlük mikor hallunk? – A helyszínelőkre hárul a holttest leporszívózásának és a tetthely csipesszel való végigjárásának groteszk feladata, hogy aztán mikroszkopikus vizsgálat alá vegyék a talált nyomokat. Nemegyszer be tudják azonosítani a hajszálakat és a tettes ruházatát.

– Elvileg egy hét vagy talán tíz nap – mondja Lip. – Megpróbálnak kideríteni valamit a kötélről. Egyelőre csak annyi érdekeset mondtak, hogy egy csomó szöszt rögzítettek a padlóról. Itt-ott hajszálakat is találtak, de messze nem annyit, amennyi küzdelemre utalna.

Scott Turow

Scott Turow

– Mi van az ujjlenyomatokkal? – faggatom.

– Vettek minden felületről.

– Az üvegasztalról is? – mutatom Lipnek a képet.

– Ja.

– Latenset találtak?

– Találtak.

– Jelentés?

– Még csak előzetes.

– Kinek az ujjlenyomata?

– Carolyn Polhemusé.

– Szuper.

– Még ne dőlj a kardodba – mondja Lip. Kiveszi a kezemből a fényképet, és rámutat. – Látod a bárt a pohárral? – Magas, érintetlen üvegpohár áll rajta. – Három latens lenyomat három ujjról. És egyik sem az áldozaté.

– Van már ötletünk, hogy kié?

– Nincs. A nyomrögzítők három hét múlvára ígérik. El vannak havazva.

A rendőrség azonosítási osztálya nyilvántartást vezet mindenkiről, akiről valaha ujjlenyomatot vettek, úgynevezett összehasonlítási pontok, az ujjbegyek barázdái és vájatai alapján osztályozva, amelyekhez számértékeket rendelnek. Régen csak abban az esetben tudtak azonosítani ismeretlen ujjlenyomatokat, ha az alany mind a tíz ujjáról hátrahagyott latens nyomokat, mert akkor az osztályon dolgozók kikereshették a meglévő katalógusból. Ma, a számítógépek korában gépek végzik a keresést. Lézeres módszerrel leolvassák a lenyomatot, és összevetik a memóriában lévőkkel. A folyamat mindössze néhány percet vesz igénybe, ám az osztály a szűkös költségvetés miatt nem szerezte még be az összes berendezést, és a hiányzókat az állami rendőrségtől kell kölcsönkérniük a kiemelt ügyekhez.

– Megsürgettem őket – folytatja Lip –, erre elkezdtek Zilogokról meg feltöltésről hadoválni. Ha felhívná őket valaki a főügyészi hivatalból, az biztos sokat nyomna a latba. Mondd meg nekik, hogy az egész megyére terjesszék ki az összehasonlítást. Az összes surmóra a rendszerben. Mindenkire.

Felvésem magamnak.

– A telefonos listákra is szükségünk lesz – teszi hozzá Lipranzer, és a jegyzettömbre bök. Bár nem sokan tudnak róla, a telefontársaság számítógépes nyilvántartásba veszi a telefonközpontokon átfutó összes helyi hívást – ezt hívják részletes híváslistáknak. Írni kezdem a duces tecum idézést, a kérdéses dokumentumokat kérvényezendő. – És kérd el tőlük azoknak a híváslistáját is, akikhez Carolyn az elmúlt hat hónapban telefonált.

– Tépni fogják a hajukat. Legalább kétszáz telefonszámról beszélsz.

– Akkor legyenek azok, akiket háromszor felhívott. Majd küldök nekik listát, de addig is nyújtsd be az indítványt, hogy ne kelljen utánad rohangásznom újabb idézésekért.

Bólintok. Gondolkozom.

– Ha hat hónapra visszamegyünk – mondom –, valószínűleg fel fog bukkanni ez a szám is. – Azzal az asztalomon lévő telefonra mutatok.

Lipranzer a szemembe néz, és azt feleli:

– Tudom.

Szóval akkor tudja, gondolom. Emésztem egy percig, próbálok olvasni a gondolataiban. Az emberek biztos találgatnak. Pletykálnak. Arról nem beszélve, hogy Lip olyasmit is észrevesz, amit senki más nem. Nem hinném, hogy helyeselné a dolgot. Agglegény, de nem csélcsap. Van egy nálánál jó tíz évvel idősebb lengyel nő, özvegyasszony felnőtt gyerekkel, hetente két-három alkalommal főz neki vacsorát, és lefekszik vele. Lipranzer a telefonban anyusnak hívja.

– Tudod – szólalok meg –, ha már így szóba került, Carolyn mindig zárta az ajtaját és az ablakait. – Elismerésre méltó nyugalommal ejtem ki e szavakat. – Tényleg mindig. Kicsit könnyelmű volt ugyan, de felnőtt nő. Tudta, hogy a városban él.

Lipranzer egyre szúrósabb szemmel néz rám, tekintetébe fémes csillogás költözik. Nem kerülte el a figyelmét annak jelentősége, amit mondok, sem az, hogy húztam az időt.

– Akkor mire tippelsz? – kérdi végül. – Valaki körbement a lakásban, és kinyitogatta az ablakokat?

– Nincs kizárva.

– Hogy betörésnek álcázza? Tehát Carolyn beengedte az illetőt?

– Logikusnak tűnik, nem? Te mondtad, hogy van egy pohár a bárpulton. A lány szórakozott. Én még nem venném készpénznek, hogy egy feltételes szabadlábon lévő őrült a rosszfiú.

Lip a cigarettájára bámul. Az ajtóból látom, hogy visszajött Eugenia, a titkárnőm. A folyosó hangokkal telik meg, amint az emberek megérkeznek a temetőből. Sokak kényszeredett nevetésében a felgyülemlett feszültség tör ki.

– Nem feltétlenül – mondja végül. – Carolyn Polhemus más eset. Szeszélyes nőszemély. – Megint a vesémbe pillant.

– Úgy érted, hogy szerinted ajtót nyitna valakinek, akit börtönbe küldött?

– Szerintem Carolynnál nem lehet tudni. Tegyük fel, hogy összefutott az egyik ilyen alakkal a bárban. Vagy felhívta egy fickó azzal, hogy ütközzenek. Azt mondod, nincs az az isten, hogy igent mondjon? Carolynról beszélünk.

Látom már, hová akar kilyukadni. Az ügyésznő, a perverzek esküdt ellensége megdugja a vádlottat, és kiéli tiltott fantáziáit. Lip jól megragadta a lényeget. Carolyn Polhemus egyáltalán nem bánta volna, ha egy fickónak éveken át ő járt volna az eszében. Valamiért mégis hányingerem támad.

– Nem igazán kedvelted őt, igaz, Lip?

– Nem igazán. – Egymásra nézünk. Aztán Lipranzer odahajol hozzám, és a térdemre csap. – Egyvalamit legalább tudunk. Pocsék ízlése volt a férfiak terén.

Ez a végszava. A széldzsekijébe mélyeszti a Camelt, és távozik. Kiszólok Eugeniának, hogy ne kapcsoljon egy darabig senkit. Most, hogy egyedül maradok, végre készen állok szemügyre venni a fényképeket. Miközben elkezdem átnyálazni őket, egy pillanatig elsősorban saját magamra figyelek. Vajon hogyan fogom bírni? Profhoz illő nyugalmat erőltetek magamra.

Ami persze kezd szertefoszlani. Mintha hajszálrepedések futnának végig egy ütés nyomán az üvegfelületen. Első az izgatottság, ami lassan, vonakodva fészkeli be magát, de jut belőle bőven. A legfelső fényképeken az asztal nehéz, leborult üveglapja laboratóriumi lemezhez hasonlatosan nehezedik Carolyn vállára. Nemsokára azonban eltűnik róla, és meglátom Carolyn káprázatosan ruganyos testét, mégpedig első pillantásra hajlékony és sportos pózban, holott bizonyára hatalmas kínokat kellett kiállnia. Lába formás és kecses, melle nagy és feszes. Még halálában is erotikus a kisugárzása. Lassan viszont ráébredek, hogy a válaszreakciómat más élmények is befolyásolhatják, a látvány ugyanis borzalmas. Arca és nyaka csupa kék-zöld, szederjes folt. Bokája gúzsba kötve, a kötél a térdét, derekát, csuklóját érintve a nyakára hurkolódik, ronda horzsolásnyomot hagyva. Teste fájdalmas ívbe feszül, arca kísérteties; szeme a fojtogatás nyomán elkerekedik és kidülled, akárcsak a pajzsmirigy-túlműködésben szenvedőké, száját néma sikolyra tátja. Nézem, tanulmányozom. Tekintete pontosan olyan űzött, hitetlenkedő és kétségbeesett, mint ami annyira megrémiszt, amikor veszem a bátorságot, és belenézek a stégen haldokló, partra vetett halak fekete szemébe. Ugyanolyan áhítattal, megrendüléssel és értetlenséggel állok ez előtt is. És a legrosszabb még hátravan. Miután lekerül a porréteg a lelkemből kiemelt kincsesládikáról, sem a szégyen, de még a félelem sem szabhat gátat annak a buboréknak, ami túl könnyed ahhoz, hogy ne vegyem észre, elégedettséget jelez, és hiába rovom meg magamat alantas természetemért, nem tudok ellenállni neki. Carolyn Polhemus, a kellem és az állhatatosság oszlopa itt hever velem egy vonalban, és olyan a tekintete, mint még soha. Most látom csak. Azt akarja, hogy sajnáljam. A segítségemre van szüksége.

Fordította: Huszár András

Scott Turow: Ártatlanságra ítélve
Agave Könyvek, 2013