– És neked milyen gyerekkorod volt, McNab? (Ivor szeretett így szólítani, mert szerinte úgy néztem ki, mint a megviselt, ám jóképű ifjú színész, aki élete, vagy legalábbis jó híre utolsó éveiben vette fel ezt a nevet.)
Förtelmes, elviselhetetlen. Léteznie kellene egy természetes, természetközi törvénynek az effajta embertelen kezdetek ellen. Ha kilenc- vagy tízéves koromban szörnyű rettegéseimet nem váltják fel elvontabb és közhelyesebb gondok (a végtelen, az örökkévalóság, az identitás stb. kérdései), akkor jóval előbb elveszítem a józan eszemet, mint hogy megtaláltam volna. Ez a rettegés nem a sötét szobákkal függött össze, nem az egyszárnyú, agonizáló angyalokkal, és nem a hosszú folyosókkal vagy a rémálmok tükreivel, melyek visszaverődései lecsordulnak a padlóra, egy piszkos medencébe – ez nem a hálószobák réme volt, hanem az egyszerű, de jóval rémisztőbb, alattomos és könyörtelen kapcsolat a létezés más formáival, mindazzal, ami nem „megelőző” vagy „utólagos”, ám minden kétséget kizáróan a határvonalakon túli, halandói értelemben. Jó néhány évtized eltelt, amíg többet, sokkal többet tudtam meg ezekről a fájdalmas kötelékekről, így hát „ne vágjunk az események elébe”, ahogy az elítélt mondta, amikor visszautasította a mocskos, ócska szemkötőt.
A pubertás örömei átmeneti megkönnyebbülést hoztak. Megkíméltettem az önbeavatás komor szakaszától. Áldott legyen édes első szerelmem, a gyermek a gyümölcsösben, a felfedezés játékai – és széttáruló öt ujja, amelyről a meglepetés gyöngyei hullottak. Egy házitanító megosztotta velem az egyik naivát nagybátyám magánszínházában. Két buja ifjú hölgy, akárcsak egy sikamlós regényben, egyszer csipkés ingbe és Lorelei-parókába bújtatva középen altatta „a szégyenlős kis unokaöcsöt”, míg a férjek a szomszéd szobában horkoltak vadkanvadászat után. A régi Oroszország számos tartományának sápadt nyári ege alatt kora serdülőkorom lakóhelyei, a hatalmas rokoni házak olyannyi készséges szobalányt és divatos flörtöt kínáltak, mint két évszázaddal korábban a lugasok és budoárok. Egyszóval, ha gyermekkorom olyan téma lehetett volna, melynek alapján egy gyermekpszichológus megírhatja egy életre hírnevet biztosító tudós tézisét, akkor a serdülőkorom számos olyan erotikus passzussal szolgált, amelyet egy idősödő regényíró rothadó szilvaként vagy barna körteként szórhatott volna és szórt szét könyveiben. Tulajdonképpen emez emlékirat értékét sokban emeli, hogy ez egy catalogue raisonné [rendszeres katalógus], amely elsősorban angol, másodsorban orosz nyelvű műveim számos képének gyökerét, eredetét és mulatságos szülőcsatornáját listázza.
Ritkán láttam a szüleimet. Olyan iramban váltak el, házasodtak újra, váltak el újra, hogy ha vagyonom őrei nem annyira figyelmesek, végül engem is elárvereztek volna valami svéd vagy skót származású idegen párnak, éhes szemem alatt szomorú karikákkal. Egy nagyszerű nagynéni, Bredow bárónő, született Tolsztoj, bőségesen kárpótolt a közeli vérrokonokért. Hét- vagy nyolcéves gyerekként, már akkor egy megrögzött elmebeteg titkait rejtegetve, még számára is (aki szintén távol állt a normálistól) túlzottan dacosnak és közömbösnek tűntem; valójában persze vérlázító módon ábrándoztam.
Vladimir Nabokov
– Ne búslakodj! – kiáltott rám. – Nézd a harlekint!
– Miféle harlekint? Hol?
– Mindenütt. Körülötted. A fák harlekinek, a szavak harlekinek. A helyzetek, a rejtvények harlekinek. Kapcsolj össze két dolgot – tréfákat, képeket –, és hármas harlekint kapsz. Gyerünk! Játssz! Találd ki a világot! Találd ki a valóságot!
Így hát kitaláltam. Jupiterre mondom, kitaláltam. Első ábrándozásaim tiszteletére kitaláltam a nagynénémet is; az emlékezet előcsarnokának márványlépcsőin most elindult, lassan oldalazva lépked lefelé szegény bicegő asszony, fekete sétabotja gumigyűszűjével megérinti minden lépcsőfok peremét.
(Amikor nagynéném elkiáltotta magát, a három szó izgatott daktilussal ugrott elő, sebes selypítő ritmusban, a „nézda” lélekszakadva, ám gyöngéden, megnyerően sietett felvezetni a „harlekint”, aki ünnepélyesen belépett: az ihletett meggyőződés rohamában hevesen kihangsúlyozott „har”-t az aranypénzként megcsendülő szótagok csörgése követte.)
Tizennyolc éves voltam, amikor a bolsevik forradalom kirobbant – elismerem, ez erős, rendhagyó ige, amelyet kizárólag az elbeszélés ritmusának kedvéért használok itt. Gyermekkori rendellenességeim kiújulása miatt a carszkojei Birodalmi Szanatóriumban töltöttem a következő év telének és tavaszának nagy részét. 1918 júliusában egy távoli rokonom, Mstislaw Charnetski (1880–1919?) lengyel földbirtokos kastélyában gyógyulgattam. Egy őszi estén szegény Mstislaw fiatal szeretője megmutatta nekem a mesébe illő kanyargós ösvényt a hatalmas erdőben, ahol III. (Sobieski) János alatt az első Charnetski felnyársalta az utolsó bölényt. Elindultam az ösvényen, hátamon hátizsákkal, fiatal szívemben pedig, bevallom, a bűntudat és aggodalom remegésével. Vajon jól tettem, hogy unokabátyámat Oroszország sötét történetének legsötétebb órájában hagytam el? Vajon tudom-e, hogyan kell egyedül, idegen földön létezni? Vajon felvesznek-e Cambridge-be valami pokoli vizsga nélkül az oklevél alapján, amelyet egy magánbizottság állított ki (a bizottságban Mstislaw apja, a nagy tiszteletű és korrupt matematikus elnökölt), miután levizsgáztattak egy eszményi – és testi valómban soha nem látogatott – líceum minden tantárgyából?
Egész éjjel kutyagoltam a holdfény labirintusában, kihalt állatok elképzelt neszei között. A hajnal végül miniatúrákat rajzolt ősi térképemre. Azt hittem, átléptem a határt, amikor a Vörös Hadsereg egy fedetlen fejű, mongol arcú katonája, aki áfonyát szedett az ösvény mellett, felelősségre vont: „Hová ballagsz (kotyisszja) – kérdezte, sapkáját felkapva egy farönkről –, kicsi alma (jablocsko)? Pokazivaj-ka dokumentyiki (Mutasd csak az irataidat).”
A zsebembe nyúltam, előhúztam azt, amire szükségem volt, és lelőttem, amikor rám vetette magát; hasra esett, mint aki napszúrást kapott a gyakorlótéren, királya lábai előtt. A sűrűn sorakozó fatörzsek egyike sem hasonlított rá, én pedig megfutamodtam, egyre szorongatva Dagmara kedves kis pisztolyát. A lábikráim remegése csak fél óra múlva hagyott alább, amikor az erdőn átérve már egy többé-kevésbé hagyományos köztársaságban jártam.
Fordító: Pap Vera-Ágnes
Vladimir Nabokov: Nézd a harlekint!
Európa Könyvkiadó, 2012
Olvass bele 
Posted on 2013.03.19. Szerző: olvassbele
0