Mikor eltörik egy ág | Svenja Leiber: Sipino

Írta: Gáspár-Singer Anna

Egy ismeretlen (és ráadásul külföldi) szerzővel kapcsolatban csupán egyetlen fogódzónk van: a szöveg. Svenja Leiberről nem sokat tudunk. A fülszöveg szerint a Sipino az első regénye, korábban egy novelláskötete jelent meg, de nálunk még az sem.

A könyv rövid, még kétszáz oldal sincs. Gyorsan olvasható, nyelvezete könnyed. A témája azonban már kevésbé az. Pedig az orosz vidéket megidéző, kezdetben két párhuzamos szálon futó történet az első néhány oldal után egészen meseszerűnek tűnik. Fokozatosan bomlik ki előttünk az a titokzatos, már-már varázsos, és főként a címadó vidéken játszódó fejezetekben a realitástól nagyban elrugaszkodó világ, amelyben a sajátos narráció révén leginkább csehovi (néhol kafkai) figurák jelennek meg, s ennek érzékeltetéséhez nagyban hozzájárul a pontos fordítás is. Nádori Lídia hűen tükrözi a szerző által teremtett (és mindvégig következetesen megőrzött) regénybeli atmoszféra álomszerűségét, a szöveg jellegzetes ritmusát, a helyenként rövid, tömör mondatokkal megvalósított finom elhallgatásokat.

A történet maga néhány mondatban összefoglalható: a Németországban élő Jan Riba bezárja irodáját, és Moszkvába utazik barátjához, Viktorhoz, aki szeretné neki megmutatni az orosz nyarat. Együtt érkeznek Sipinóba, ahol berendezkednek az egyik ház szénapadlásán, hogy aztán később észrevétlenül váljanak ők is részeseivé az itteniek életének. Vaszilij, Pavel, Anna, Tolik, Darja és Lilja mindannyian Mására várnak, akinek a sorsa összefonódott a világtól elzárt hely, Sipino végzetével. Az erdőkkel, dombokkal, mocsarakkal és tavakkal körülvett vidék különös; oda olyankor utazik az ember, ha szeretne a világtól elvonulni. Csak néhány őslakos él itt, a szezon idején megjelenő vendégeket a szomszédos Griskovóban épült emeletes, jórészt lakatlan házak szívják fel, teszik láthatatlanná.

A már hosszú évek óta nomád körülmények közé visszatérő, tavasztól őszig régi faházakban lakó furcsa közösséget – egyfajta kommunát – alkotó szereplők mindegyikének valaha volt saját élete. Történetüket a főszereplő kivételével egymás elbeszéléséből ismerjük meg. Mégis képtelenek Sipinótól, a tragédiák újraélésétől végleg elszakadni. Mása, a tragikus sorsú fiatal lány, akire tulajdonképpen mindannyian várnak, már több éve eltűnt, a regényben sem jelenik meg. Darja az, aki (Jannak) elbeszéli a történetét. A regény cselekményét is jórészt ezek a múltban történt, máig feldolgozatlan traumák, tragédiák alkotják, amelyeket akaratuk ellenére sem tudnának elfedni. A boldogtalanság ott van Vaszilij, az egykori tudós megmagyarázhatatlan dühkitöréseiben, Tolik állandó zongorázásában, Darja kényszeres varrásában, Anna és Pavel különös kapcsolatában és Lilja autisztikus viselkedésében, ahogy a faházakban szellemként ki-be jár vagy épp Moszkváról álmodozik – ahová sosem juthat el.

A Sipino valójában az (én)keresés regénye. A főszereplő, Jan Riba szorongásokkal és pánik­rohamokkal kísért mindennapjaihoz képest ez a távoli és számára idegen közeg a korábbi életével való számvetés, leszámolás, és végül önmaga megtalálásának helyszíne is: egyszerre valóságos és mitikus. A világtól elvonulás aktusa (hagyományosan) már maga is egyfajta keresés, önmagunk megtalálásának kísérlete. A realitástól, a hétköznapitól való eltávolítást, újfajta nézőpontot jelent, s ezáltal a dolgok értelmezésének szükségszerű átala­kulását eredményezi.

Jan élete, ahogyan a többieké is, évek óta válságban van; mintha önmagát korlátozná, képtelen változtatni, minden addigi kapaszkodót elveszített, ezért is van szüksége Viktorra. Kettejük kapcsolata barátságnál több, szerelemnél jóval kevesebb: Jan számára csupán az elveszített biztonság rövid ideig tartó illúzióját jelenti. Éppen úgy, ahogy a többiek – szintén a boldogságkeresés reményében – egymással folytatott, meg-megújuló viszonyai is, amelyek kivétel nélkül a reménytelenségbe vagy a Jant szüntelenül kínzó látszatlétbe torkollanak. Ebben a kétszintű világban sem a realitásból kilépni, sem pedig az álomszerűen megfestett, szélsőségesen lecsupaszított és mitikus szintre emelt közegbe megérkezni nem lehetséges. Jannak is csupán azon az áron sikerül, hogy még ugyanabban a pillanatban mindent (újra) el is veszít. Az önmagával és a külvilággal folytatott küzdelem ugyan értelmet nyer, ő azonban ismét magára marad. „Ennek vége. Már nincs semmi. Csak én… még egy kicsit… nem semmi, hanem én. És milyen komikus, hogy itt zajlik a dráma, a közönség meg sehol…”

Amikor a történetet elbeszélő mindentudó narráció a könyv utolsó néhány oldalán végül egyes szám első személyű lesz, rövid ideig felsejlik annak bizonyossága, hogy Jan énkeresése – Lilja szimbolikus halála ellenére – nem volt hiábavaló. A fájdalom szükségszerű, mint ahogy minden más, aminek előbb-utóbb be kell következnie.

A valóság ugyanis kivédhetetlen, az emberi lét pedig csupán egy pillanat: „Fata morgana, mondja Viktor, ennyi a fájdalom. Nem több, mint mikor eltörik egy ág.”

Svenja Leiber: Sipino
Gondolat Kiadó, 2012

»Svenja Leiber: Sipino – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

• Olvass bele!
• Fülszöveg